1., A Fiú Tanítója januárban szólt Anyának, hogy elküldi a Fiút a Nevelési Tanácsadóba – koncentrációs problémák és tanulási zavarok gyanúja miatt.
2., Tavasszal behívták a Fiút a Nevelési Tanácsadóba, ahol a Fejlesztő pedagógus I. és a Pszichológus I. is foglalkozott vele.
3., A vizsgálatok júniusig tartottak, amikor a Fejlesztő pedagógus I. több dolgot közölt Anyával: a Fiú zseni, sürgősen meg kell kezdeni a tehetséggondozást, és a Fiú valószínűleg nem lát az egyik szemére, sürgősen végeztessenek el egy Speciális Tesztet a Kórház szemészetén.
4., A Pszichológus I. is behívta Anyát és Apát, és elmondta, hogy a Fiú teljesítménye kiegyensúlyozottan szétszórt, illetve szórtan kiegyensúlyozott volt. A szülők izgatott kérdéseire, hogy mi is van a Fiúval, ugyanezeket mondta, csak más szavakkal. Anya az egész tájékoztatás alatt azon izgult, hogy Apa nehogy keresetlen szavakkal mondja meg a véleményét a Pszichológusnak a szakvéleménnyel kapcsolatban.
Az egyetlen kézzelfogható tény a beszélgetés során az volt, hogy a Fiút tovább utalják a Szakértői Bizottság elé, akik jobban meg tudják állapítani, hogy mi baja van. Majd a Pszichológus I. odatolt Apa és Anya orra elé egy papírt, hogy kérik a Bizottságtól a Fiú vizsgálatát. Apa és Anya aláírták a papírt…
5., Anya időpontot kapott a Kórház szemészetére, nyár közepére.
6., Anya egy másik Intézmény szemészetére is kért időpontot, ott következő héten fogadták a Fiút, és elvégezték a speciális tesztet 5 perc alatt. Minden rendben – mondta a Szemész I.
7., Anya a Kórház szemészetére is elvitte a Fiút, ahol meg is vizsgálták, majd visszahívták őket egy hónappal későbbi időpontra.
8., A fiút az adott időpontban megint megvizsgálták a Kórházban, majd megint visszahívták őket egy hónappal későbbre. Anya megkérdezte, hogy miért kell visszajönni? Hogy elvégezzük a Speciális Tesztet – hangzott a Szemész II. válasza. Anya: Akkor az mi volt, amit most és a múlt hónapban csináltak? Más – közölték vele.
9., Augusztus legvégén elvégezték a Kórházban a Speciális Tesztet, ami másfél órán át tartott, és megállapították, hogy a Fiúnak szemüvegre van szüksége. Mit ad Isten, épp a szomszéd helyiségben üzemelt egy látszerészet, ott meg lehetett csináltatni a szemüveget. Anya leadta a szemüvegrendelést, és kifizetett sok pénzt.
10., Szeptember elején behívták a Fiút a Szakértői Bizottságba. A Fejlesztő Pedagógus II. kb. 30 percet töltött a Fiúval. A Pszichológus II. is behívta a Családot, Apával és Anyával beszélgetett, (közben távolról figyelte a szobában játszó Fiút), majd 6 perc alatt megvizsgálta a Fiút. A diagnózis mellbe vágta Apát és Anyát: diszkalkulia, diszgráfia és extrém szorongás. Gyenge értelmi képességei miatt csak egyszerű iskolát tud majd elvégezni a Fiú – mondták a szakértők. Egyelőre nem kell gyógyszerezni. Mivel SNI-s (sajátos nevelési igényű) lett, csak olyan iskolában lehet tanítani, amelyiknek alapszabályában szerepel az SNI-s gyerekek fogadása, és speciális fejlesztést tudnak neki biztosítani. Anya félénken elrebegte, hogy ők már az otthontanításon is elgondolkodtak, mire a Fejlesztő Pedagógus II. dühödten elmondta, hogy a Fiú csak integráltan nevelhető. Kijelölték a Fiú számára a lakóhelyükhöz közeli iskolát, ahol 35 fős osztálylétszámok vannak és eltérő szociokulturális hátterű gyerekek. Az új iskolába 2 héten belül kötelező átiratkozni! Fontos kiemelni, hogy a Fiú írási nehézségeivel Apa és Anya is tisztában voltak.
11., Anya és Apa hazatámolyogtak a Fiúval, majd több éjszakát sírva virrasztottak át, és gondolkodtak a Fiú sorsán. Majdnem elhitték, hogy a Fiú a jelenlegi állás szerint hülye.
12., Anya időpontot kért az Iskolaigazgatótól, és elmondta, hogy mi történt előző nap a Fiúval. Az Igazgató azt mondta, hogy akkor a Szülők mihamarabb vigyék el a Fiút egy másik iskolába.
13., Anya (és Apa is) ezekben a napokban csak akkor nem sírta el magát, amikor éppen aludt.
14., Anya és Apa lázas intézkedésbe kezdtek. Apa szerzett egy diszkalkulia szakértőt, aki két nappal későbbre adott nekik időpontot, és azt kérte, hogy minden eddigi, a Fiúval kapcsolatos eredményt vigyenek el neki.
15., Anya elment a Nevelési Tanácsadóba, hogy elkérje a Fiú intelligencia tesztjét. Intézményvezető azt mondta, hogy azt Anyának nem adhatja ki, mert úgysem tudná értelmezni.
16., Anya felpaprikázva hazament, és felhívott egy Kormányhivatalt, ahol jogi segítséget kért. A Jogtanácsos azt mondta neki, hogy természetesen az Intézmény köteles másolatot adni minden anyagból, ami a Fiúval kapcsolatosan született. A kedves Jogtanácsos le is diktálta Anyának a vonatkozó jogszabályok számait.
17., Anya másnap kinyomtatott jogszabályokkal felvértezve ment vissza a Nevelési Tanácsadóba, ahol az Intézményvezető megint megtagadta az intelligenciateszt lemásolását. Anya erre az orra alá nyomta a törvényt, amiben az állt, hogy a Szülőnek joga van másolatot kérni minden – gyermekével kapcsolatos – vizsgálati eredményről. Mivel az Intézményvezető még mindig nem másolt, Anya megfenyegette, hogy akkor feljelentést tesz a Hatóságnál jogosulatlan adatkezelés miatt, és nagy valószínűséggel el fogják marasztalni az Intézményt. Az Intézményvezető erre lefénymásolta a tesztet.
18., Apa elvitte a Fiút és az eddigi vizsgálati eredményeket a diszkalkulia szakértőhöz, aki 3 órás vizsgálat után megállapította, hogy a Fiú NEM diszkalkuliás.
19., Anya és Apa úgy döntöttek, hogy a Szakértői Bizottság diagnózisát nem fogadják el, és felülvizsgálatot kérnek. Az ott született szakvéleménnyel – a diszkalkulia szakértőtől függetlenül – eleve nem értettek egyet.
20., Anya elment a Szakértői Bizottságba, hogy aláírja a szakvélemény el nem fogadását. Fejlesztő Pedagógus II. szemmel láthatóan sértődött volt. Anya nem tudta nem észrevenni a felé áradó ellenszenvet, de elviselte a Fejlesztő Pedagógus II. verbális agresszióját.
21., Anyának és Apának a területileg illetékes jegyzőt írásban kellett tájékoztatni arról, hogy a Fiú esetében felülvizsgálatot kérnek, és a jegyzőnek köteles továbbítani az ügyet. Anya személyesen átadta a jegyző titkárnőjének az iratot.
22., Hetekkel később Anya és Apa hivatalos levelet kapott a jegyzőtől, hogy jogszabályváltozás miatt már nem az ő dolga továbbítani a felülvizsgálati kérelmet, hanem a Kormányhivatalé.
23., Közben a Fiú időpontot kapott az Elismert Orvostól, aki nagyon hosszasan kikérdezte Anyát és Apát a Fiú állapotáról, majd nagyon hosszasan megvizsgálta a Fiú mozgását, mindezt sok pénzért. Konkrét dolgot nem állapított meg, de azt közölte Apával és Anyával, hogy a Fiúval nagy problémák vannak. Azt is elmondta, hogy egyetlen járható útnak az otthontanítást látja.
24., Anya elvitte a Fiút az Elismert Orvos által ajánlott Ortopéd Orvoshoz, aki megállapította, hogy a Fiúnak nincs semmi baja. Anya meg volt döbbenve, hiába, a jó hírt is meg kell tudni emészteni.
25., Anya megbeszélésre ment az Elismert Orvos által ajánlott Fejlesztő Pedagógus III.-hoz, aki előzőleg másolatot kért minden eddig felhalmozódott vizsgálati eredményből, majd megállapította, hogy ezek elolvasása után szinte meg sem kell néznie a Fiút, annyira tisztán lát a Fiúval kapcsolatban. Anyának és Apának elkezdett derengeni egy felismerés a társas befolyásolással kapcsolatban, és elhatározták, hogy ez volt az utolsó szakértő, aki másolatot kapott a Fiú leleteiből; mindenki alakítsa ki a saját véleményét.
26., A Fiú elkezdte a speciális fejlesztéseket; a hét öt napján négyszer lett így tanítás utáni különórája. (Az ötödik napon az iskolában fejlesztették.)
27., Mivel Anyának és Apának a Fiún kívül még más gyerekeik is vannak, és azok felügyeletét is meg kellett oldani, páratlan szervezőmunkába kezdtek, hogy a Fiút hetente négyszer eljuttassák a fejlesztések helyszínére, és haza is tudják őt onnan hozni. A Fiú késő este ért haza a különórákról, olyan fáradtan, hogy vacsora után belezuhant az ágybaí. Anya és Apa felváltva írták meg a leckéjét, majd belátták, hogy mind a Fiú, mind az ő erőtartalékaik hamarosan elfogynak, ha ez így megy tovább. Anya és Apa végképp az otthontanulás mellett döntöttek.
28., Anya elkezdett az interneten otthontanító anyákkal ismerkedni, és hamarosan birtokába került egy titkos cím, egy iskola címe, amely nem gördít hatalmas akadályokat az otthontanítás elé.
29., Anya elment a Fiúval a Titkos Iskolába, ott beszélt az Igazgató II.-vel, aki 5 perc beszélgetés után beleegyezett, hogy átveszi a Fiút magántanulói státuszba, csak egyetlen alátámasztó szakvéleményt kér.
30., Közben Anya házi gyermekorvosi tanácsra elvitte a Fiút a Kórház II.-be, ahol az ambulancián megvizsgálta egy Orvos. Olyan rossznak találta az állapotát, hogy néhány hét múlva a Fiúnak be kellett feküdnie az Osztályra.
31., Az Osztályon a Fiút megvizsgálta a Pszichológus III. , majd behívta Anyát, és elmondta, hogy a Fiút kiemelkedő képességűnek találta, majd megkérdezte, hogy gondolkodtak-e már a Fiú további sorsán. Anya tétovázott, hogy megmondja-e az igazat, de végül megmondta, hogy az otthontanítás mellett döntöttek. A Pszichológus III. gratulált Anyának, és azt mondta, hogy ő is ezt az utat találja a Fiú számára a legkívánatosabbnak. Anya este a boldogságtól pityeregve újságolta el a barátnőjének, hogy kezükben lesz a Kórház és az Osztály pecsétjével ellátott szakvélemény, mely az otthontanításra tesz javaslatot! Anya és Apa este megállapították, hogy az eredmények szerint a Fiú megint inkább zseni.
32., Anyát másnap is behívatta a Pszichológus III. és megpróbált nagyon finoman visszatáncolni, kérdezgette Anyát, hogy nem gondolkodnak-e mégis inkább egy speciális iskolán. Anya erre határozottan nemet mondott. Megkérdezte Pszichológus III-at, hogy ez azt jelenti, hogy a zárójelentésben nem fogja javasolni az otthontanítást? Pszichológus III. azt válaszolta, hogy de, a zárójelentésben benne lesz az otthontanítás. Anyának és Apának baljós sejtései támadtak.
33., A Fiút megvizsgálta a Kórházban a Szemész III., és azt találta, hogy semmi baja a szemének. Alaposabban kikérdezte Anyát a szemüveg felírásának körülményeiről, és mikor meghallotta, hogy háromszori találkozásra született meg a Speciális Vizsgálat eredménye, jelentőségteljesen összenézett a kollégájával. Az is kiderült, hogy nemcsak hogy nem kellett volna szemüveget felírni a Fiúnak, hanem egyenesen káros is volt, mert a szemüveg kifelé térítette az amúgy is kissé kifelé (de nem kóros mértékben) álló szemtengelyt.
34., A Fiút hazaengedték a Kórházból, kézzelfogható eredmény nélkül.
35., A Pszichológus III. felhívta telefonon Anyát, és hosszas magyarázkodás után elmondta, hogy a zárójelentésben NEM lesz benne a javaslat az otthontanításra. Anyában egy világ omlott össze, és alaposan elgondolkodott az alapvető emberi értékekről. Apa cinikus ember; ő nem érzett csalódottságot.
36., Anyának és Apának be kellet menni a Kórházba, hogy átvegyék a zárójelentést. Ott találkoztak a Pszichológus III.-mal, aki nem mert a szemükbe nézni, de azt elmondta, hogy ha ő javasolja az otthontanítást, más kollégák szakmailag alkalmatlannak hihették volna. És azt is elmondta, hogy lássák be, a gyerekeknek iskolába kell járniuk, mert … iskolába kell járniuk. Valamint azt is elmondta, hogy átértelmezte az intelligenciatesztet, és már nem tartja olyan kiemelkedőnek a Fiú eredményeit.
37., Apa elment az Elismert Orvoshoz, aki adott egy szakvéleményt, amiben javasolja a Fiú iskolából való kiemelését.
38., A Titkos Iskola Igazgatója elfogadta az Elismert Orvos szakvéleményét, és bekérette a Fiú hivatalos iratait, majd Anyának kiadta a befogadó nyilatkozatot.
39., Itt tart most az ügy, Anya és Apa azt gondolják, hogy még nem lélegezhetnek fel. Mindenre fel vannak készülve, és el vannak szánva…
Kérdések, amik felmerültek Apában és Anyában az ügy kapcsán:
Miért feltételezi az állam a legrosszabbat a szülőkről? Miért nem gondolja, hogy a szülő a gyerekért tevékenykedik, és csak a javát akarja?
Nem ugyanazok a jogszabályok vonatkoznak minden iskolára? Ha a Titkos Iskola magántanulói státuszba tudta venni a Fiút, akkor a többi miért gördített teljesíthetetlen akadályokat a dolog elé?
Hogy lehet az, hogy két ember röpke idő alatt kimond valamilyen véleményt a Fiúról, és ez a diagnózis a gyerekre szinte ráég a következő években, nem tudnak megszabadulni tőle? Miért nyom a két ember véleménye többet a latban, mint a szülőké, akik 9 éve szeretik és ismerik a Fiút?
Miért olyan ördögtől való dolog az otthontanulás? Az otthontanulás ellen legelső érvként mindenki a szocializáció fontosságát hozza fel, ami csak az iskolában megvalósítható, de ha szinte csak a társaságért járnak a gyerekek iskolába, akkor miért folyik ott tanítás?
Miért beszél mindenki a gyerek érdekeiről, miközben olyan helyzetbe kényszerítik bele, amibe belebetegszik?
Mi lehet itt a háttérben, ha a Szülők által felkért szakértő csak úgy merte leírni a véleményét, hogy a szülők megígérték, a szakvéleményét nem mutatják meg a Szakértői Bizottságnak?
Mi lehet itt a háttérben, ha a Pszichológus III. hozzáállása pár nap alatt 180 fokos fordulatot vett?
Miért kell napokig kórházban tartani egy gyereket egy röntgen egy EEG és egy 60 perces pszichológusi konzultáció miatt? (A szemészetre Anya külön vitte el a fiút egy másik napon.)
Hogy jön ahhoz az állam, hogy a szülőket döntésképtelen idiótáknak tartsa, és olyan dolgokat kényszerítsen rájuk, amit nem szeretnének?
Miért ajánlják a hírhedt, erős pszichiátriai drogot nyakra-főre a gyerekeknek, miközben, ha a szülő adna be nekik ugyanilyen szert, börtönbe kerülne? Okulásul, egy link az amerikai Drogellenes Hivatal honlapjáról angolul tudóknak:
http://www.justice.gov/dea/druginfo/concern_meth.shtml
(Jól értem, hogy hasonló hatású, mint a kokain?)
Kérdések, kérdések… Tudja valaki ezekre a választ?
almameter 
Erzsi olyan “furcsa”, kaotikus világban élünk. Az a bizonyos belső mutató, ami bennünk van bízom benne, hogy mindig meg fogja tudni mondani hogyan tovább.
Olyan ez az egész, mint egy abszurd dráma. Néha már tragikomikus. De sajnos ez az élet, hús-vér gyerekkel a főszerepben.
Félelmetes ez, nem kicsit… Kitartást nektek, én is a belső mutatóra szavazok… 😦
Köszönet a biztatásért.
Üdv ebben a mozgalmas, de békés világban! 🙂
Hát ez meg milyen elnevezés lett? Virág vagyok a Gyereketető blogról. 🙂
Rögtön beazonosítottalak az előbbi névvel is :)))
Kedves Virág, örülök, hogy elolvastad a bejegyzést. Nem is gondoltam, hogy nálam találkozunk; eddig csak a Te blogodon “futottunk össze”, én mint olvasó, és Te mint író.
Együtt érzek veletek, de igazából azt hiszem a gyereket tanító pedagógus is nagy hibát követett el! Az ami a fiatok iskolájában folyik nem más, mint diszkrimináció. Ott is simán lehetett volna magántanuló a kisfiú. Kitartást nektek, veletek vagyok! Labidu
Valamiért az iskola nem akarta megtartani a Fiút, pedig ha nagyon akarták volna, lehetett volna megoldást találni. Köszönet az együttérzésért!
Hááát… itt pityergek… átéreztem és átéltem. Annyira utálom már ezt a világot, diktatorikusan kiveszik a nevelést a kezünkből. A következő a vallás, a hit betiltása lesz… de a szívünkbe már csak nem nyúlhatnak bele:)
Te aztán tudod, mit él át a szülő ilyenkor! Úgy tűnik, az állam egyre inkább le akarja venni a gyermeknevelés “nyűgét” a szülők válláról (3 éves kortól kötelező óvoda, kötelező egész napos iskola, illetve az állam fogja meghatározni, hogy mikor iskolaérett a gyerek). És ez a ránk erőltetett állami oktatási rendszer recseg-ropog, nem hatékony – mint ahogy a leírt eset is bizonyítja.
Én az iskolaérettségi vizsgálaton tudtam meg, hogy a gyerekem hülye, és írni-olvasni soha nem tanul meg, annak ellenére, hogy a vizsgálat idején már szótagolva olvasott, csak ez nem érdekelte a nőt én meg nem kötöttem az orrára. Összesen 1,5 hónapot vett igénybe az olvasás tanulása. Az írással tényleg volt gond, de megoldottuk.
Szóval a pályafutásunkat egy bélyeggel kezdtük, de szerencsére az iskola saját véleményt akart kialakítani, és ők is úgy látták, ahogy mi: nem hülye, legfeljebb van, amin egy kicsit többet kell dolgozni.
A vizsgálatkor kiadott papíron szerepelt az is, hogy egy év múlva ugyanitt. Annak ellenére nem mentem vissza, hogy akkor már a kezünkben volt egy kitűnő bizonyítvány dicséretekkel, és kedvem lett volna az orra alá dörgölni.
Ezzel én is csak azt akartam mondani, jó hosszan :), hogy az az anya, aki figyel a gyerekére, érzi, hogy mi a helyzet. És nincs annyi “hülyegyerek”, mint amennyit felcímkéznek, ki tudja miért.
Köszönöm, hogy a hozzászólásoddal Te is alátámasztod ezt a történetet! Nem lenne olyan nagy a baj, ha a hivatalos szakvélemény csak egy javaslat lenne, és nem lenne a szülőkre nézve kötelező. A szülő így akár nevethetne is az egészen. De sajnos kötelező, mindenféle következményei vannak, ha a szülő NEM veszi tudomásul. Ilyenkor jön a nyomásgyakorlás a hatóságok részéről (hallottam, olyan családról, akiket meghurcoltak)végső esetben elzárás is lehet a dologból – mindez azért, mert a szülő más véleményen van a gyermekével kapcsolatban!!
Azt nem tudom (mert szerencsére addig nem jutottunk), hogy egy-egy ilyen papírnak mennyire kötelező eleget tenni, de szerintem nem az. Csak persze, ahogy írtad (nem adja ki a papírt, mert…) néhány hatalommániás ember azt tesz, amit akar, és nagyon jól értenek a megfélemlítéshez. Mondjuk könnyű a dolguk, mert egy szülő a legjobban a gyereke sorsáért aggódik.
Mi még a probléma elején bekerültünk egy jó suliba, azaz az ilyen önkényeskedő emberektől távol kerültünk. Ezért is szoktam a hozzám fordulóknak tanácsolni, hogy addig menjenek, míg egy jó ovit/sulit találnak, és akkor tuti nem lesz baj.
Jó ovi/suli alatt pedig azt értem, ahol a gyerek a fontos, mert ez már minden egyebet magával hoz.
Én meghurcolásból még csak olyat láttam közelről, ahol tényleg volt rá okuk, mert a gyerek oviba/iskolába nem járt, hanem reggeltől estig ki volt csapva az utcára és ott randalírozott.
Én már hallottam olyat, hogy a jegyzővel és a gyermekvédelemmel (kiskorú veszélyeztetése miatt) fenyegettek meg egy családot, csak azért, mert nem a kijelölt iskolába íratták a gyereket. Puszta ijesztgetés lett volna? A meghurcolt szülők történetét a neten olvastam, az anyukával levelezek is, nekem nagyon tisztességes szülőknek tűnnek, nem hiszem, hogy elhanyagolnák a gyerekeiket (pedig sok van nekik).
Az jó, hogy megfelelő iskolát találtatok, sajnos nem mindenkinek van ilyen szerencséje!
Erzsi
Persze, én sem tartom általánosnak a régi utcabéli esetet. Ők egy extrém kivétel.
Mondjuk abban biztos vagyok, ha az igazgató felvette a gyereket, akkor abba a jegyző már nem szólhat bele, mivel ez az igazgató hatásköre. Az igazgató sem váltogathatja a véleményét, csak akkor, ha korábban nem volt mindenről tudomása.
Ez esetben a szerencsét magunknak kovácsoltuk, mert iszonyat sok idő elment, mire minden sulit megnéztem, beszéltem az igazgatókkal, tanítókkal. 🙂
Szerencsés lenne, ami már többször felmerült, de nem lett belőle semmi, egy lista, az otthonoktatottakat valamilyen szinten támogató sulikról. Persze nem nyilvános, hanem belső használatra :).
Figyelemreméltó a kitartásod.
Biztos hasznos lenne egy lista, de nem tudom, hogy örülnének-e az érintett iskolák igazgatói. Ez az egész otthontanítás, ha nem is illegális, de inkább csak megtűrt mozgalomnak tűnik nekem, ehhez iskolaigazgatóként asszisztálni az érintett szülők szemében rokonszenves, de vajon mit szólna a Hivatal? Nem koppintana az igazgatók orrára, ha nyakra-főre vennék fel a magántanulókat? Csak aggódom azokért a pedagógusokért, akik sokat segítenek az alternatív megoldásokat kereső szülőknek.
Erzsi
Gyakran idegesítőnek tartják, de kb 8,5 éve erre szerződtem :D.
Igen, igazad van, mert én sem akarok ártani azoknak, akik nekem segítenek. Ezért gondoltam, hogy belső használatra, és nem akárkinek odaadni. A suliknak anyagilag sem éri meg, így egy nyilvános listának ők sem örülnének.
Azt hiszem, aki nagyon otthon akar tanítani, az addig megy, amíg meg nem találja a megoldást!
Erzsi
Örülök kedves Anya, hogy a Fiú számára megtaláltátok a megfelelő “oktatást”. Ugye tudod, hogy mit lett volna a megoldás? Rögtön, az első pont után egyszerűen azt mondani: NEM!!! És nem hinni semmilyen szakértőnek, csak a saját józan eszeteknek és szíveteknek. Kitartást! Szeretettel, Réka
Kedves Réka!
Igazad van, de: jobb későn, mint soha. Ez a fiú legalább eljutott az otthontanításig. A legtöbb embernek nehéz ám lerázni magáról a belé nevelt tekintélytiszteletet: X.Y. ezt tanulta az egyetemen, biztos jobban is ért hozzá…
ugye azzal mindenki tisztaban van, hogy ameddig minden nev el van titkolva, es ezaltal igy vedve vannak az “elkovetok”, semmi nem fog valtozni? miert nem lehet vegre neven nevezni a dolgokat es embereket?
A legfőbb cél az volt, hogy más szülők tudomására jusson az eset, és okuljanak belőle. Vonják le a tanulságot; tudni kell nemet mondani, és tudni kell kimondani: most már aztán elég volt, saját kezembe veszem a dolgokat, ismerni kell az embernek a jogait, és legyen a szülőkben egészséges kételkedés; tegyenek fel kérdéseket! (Miért nem jár nekem másolat a vizsgálati eredményekből? Valóban elég volt-e kb. 40 perc arra, hogy ilyen súlyos diagnózist felállítsanak?) Szerepelhetnének a nevek, de a nevek a legtöbb olvasónak nem mondanak semmit. Itt az eljárás a lényeg. És bizony számítanak a gyerek személyiségi jogai is…
Nagymamaként belefacsarodott szívem ebbe a történetbe.
Ágimama
Köszönet az együttérzésért.
Kedves anyuka! Nagyon együtt érzek Önnel. Még másfél év,és mi is megkezdjük hasonló kálváriánkat. Középiskolába készülünk kiemelkedő képességű ,de autista kisfiammal. Már most akadályokba ütközök,pedig még csak tájékozódok. Nem könnyű kis hazánkban az oktatás rendszerébe eligazodni.
Kedves Édesanya (vagy Édesapa)!
Véleményem szerint az oktatási rendszer alapos átalakításra szorulna; jelenleg nem tűri meg azt, aki eltér az átlagtól: sem a kiemelkedően jó képességű gyereket, sem azt, aki gyengébben teljesít. Az a szülő, aki gyermekével más utat szeretne járni, igen nagy feladatot vállal. Én kitartást és sok sikert kívánok!
Köszönöm,nagyon kedves! 🙂 Valóban nagyon nehéz helyzetben vannak az “átlagtól eltérő” gyerekek. De mi,őket nevelő szülők,nem szabad,hogy feladjuk! 🙂
Azt hiszem, egy szülő tűzön-vízen átmegy, ha a gyerekéről van szó; aki igazán elszánt, azt nem tántorítja el egy-két nehézség! Csak legyen meg a kitartás, és a hit, hogy a döntése a gyerek javát szolgálja.
Hasonló korú kislányommal ovi végén kerültünk olyan helyzetbe, hogy nevelési tanácsadóba és a pszichiátriára is eljutottunk. Hiperaktivitását csak én fedeztem fel ( 2 éves korában!), de az óvodai 2 fejlesztő pedagógus nem is tudta, mi az, és hogyan kéne fejleszteni a gyereket, inkább kirekesztették.A nevelésiben azt mondták, hogy szoptatás közben nem néztem a gyerek szemébe megelégedettséggel, ezért szorong és hiperaktív!( 16 hónapig szopott, én is, ő is imádta) A pszichiáterrel 3 x beszéltünk, a gyerek a teremben rajzolt, egy kérdést sem tettek fel neki. 3 hónap múlva akartak vele foglalkozni, de addigra már elkezdődött volna az iskola. Természetesen ott is anya, ill. apa volt a hibás, felmerült a gyógyszerezés is, mindenféle diagnózis vagy vizsgálat nélkül, pusztán szülői elbeszélésre alapozva. Végül, abbahagytam az egészet…a gyerek Rogers módszerű osztályba jár, eddig kitűnő a bizonyítványa csak magatartásból 4. Gondok továbbra is vannak, de biztos, hogy egy anyának, aki aggódik a gyerekéért, nem arra van szüksége, hogy minden gondot a nyakába varrjanak!
egy pedagógus anyuka
Sok a hasonlóság a két esetben.
A mi gyerekünket is elkönyvelték az iskolában problémás gyereknek (pedig soha semmi baj nem volt vele, szelíd és barátságos), jó jegyet szinte már soha nem kapott (pedig az intellektusával nem volt semmi baj), és hatalmas megkönnyebbülés volt az iskolának, mikor bejelentettük, hogy elhozzuk. Rejtély, hogy miért volt annyira terhükre…
Mi is nagyon felületesnek találtuk a pszichiáter vizsgálatát; laikusként gondolom, hogy ennyiből nem lehet felállítani olyan diagnózist, ami kihat a gyerek további életére. Ráadásul a vizsgálat eleve stresszhelyzet (orvosi rendelőben, fehér köpenyes emberrel – egyáltalán: ehhez miért kell felvenni a gyerekek számára annyira rémisztő fehér köpenyt????), ahol másképp viselkedik a gyerek (nyilván rosszabbul teljesít). Azt gondolom, hogy ha valós képet szeretnének kapni a gyerekről, akkor természetes közegében is meg kéne nézni (osztályteremben, játszótéren); persze hol van erre ideje a feszített munkarendű Szakértői Bizottságnak?
A pszichiáter nálunk is azt emelte ki, hogy a gyerek szorongását az irreális szülői elvárás is okozhatja, vagyis mi vagyunk a hibásak. Megjegyzem, mindig figyeltünk rá, hogy ne várjunk el a gyerektől olyan teljesítményt, ami esetleg nem telik ki tőle.
Gyógyszerezés: ahogy beszélgettem erről másokkal, az a kép alakult ki bennem, hogy bizonyos helyeken mindenféle vizsgálat nélkül adják a hírhedt pszichiátriai drogot a gyerekeknek. Aztán megfigyelik, hogy hogy hat a szervezetére. Ehhez nincs is mit hozzáfűzni…
Anyaként mégiscsak Te látod, hogy mi tesz jót a gyerekednek, ha jó helyen tudod most, jól is teljesít, a kislány is jól érzi magát, akkor biztos jól döntöttetek!
Elég egyoldalú ez a cikk. Nyilván van ilyen is, de el kell mondjam, mi végigmentünk ezen, 1 év kellett a diagnózishoz (ADHD megspékelve Aspergerrel) és nem azért, mert bénáztak, hanem azért mert körültekintőek voltak. Nem láttunk egyetlen fehér köpenyes orvost sem, egyedül a nevelési tanácsadóban találkoztam hozzá nem értéssel és sorstársak elmondásából tudom, hogy ez nagy általánosságban igaz.
Nem mondom, hogy könnyű, de megéri végigtalpalni és én végig hallgattam a belső hangra… Nekünk nagy segítség volt a Vadaskert (vadaskertalapitvany.hu). Sok kedves, felkészült orvos, pszichológus, gyógyped, ápoló és foglalkoztató gyűjtőhelye. Legvégül ők adták nekünk a diagnózist. És igen, a gyerekem szed gyógyszert – ami nem drog és nem olyan, mint a kokain – ami nyolcvanszor könnyebbé tette az életét, mindennek bevezetését megelőzték komoly vizsgálatok (EEG, kardiológia, stb) és kiegészíti kognitív viselkedésterápia, képes napirend, pszichoterápia valamint TSMT torna. Ma egy boldog gyerek, aki képes odafigyelni magára és másokra. Az aspisága miatt mindig is kicsit “furcsa” lesz, de ez az ő személyiségének része. A nagy nyeremény a görcsmentesség, a szorongás nélküli élet. Még egyszer mondom, megéri.
Kedves Hozzászóló! (Ági?)
Félreértesz valamit, ez nem cikk, hanem egy igaz történet. Hogy egyoldalú? Szenvedő alanya voltam ennek az ügynek, kinek a szemszögéből mutatnám be, ha nem a sajátomból?
Attól, hogy Te egy másik helyen nem láttál fehér köpenyes orvost, még ne vitasd el, hogy aki az én gyerekemről állította fel a diagnózist, az igenis fehér köpenyben volt.
Az általad említett alapítványról megoszlanak a vélemények, ezért a gyermekem ott nem járt és nem is fog. De örülök, hogy Nektek segített, és jobban van a fiad/lányod.
Általánosságban mondom (nem rólatok): hogy is ne lenne kezelhetőbb egy magatartászavaros, hiperaktív stb. gyerek, ha begyógyszerezik?
Azt, hogy a Ritalin drog, nem én állítom, hanem pl. az Amerikai Drogrendészeti Hivatal (mely ezt a szert a kábítószerek közé sorolja, akárcsak a morfiumot és a kokaint). Gyerekkokainnak is nevezik.
A Ritalinnal való visszaélés olyan komoly méreteket öltött az Egyesült Államokban, hogy illegális birtoklásáért akár öt év börtön is kiszabható, terjesztésért pedig húsz.
Tisztában vagyok azzal, hogy mennyi nehézséget él át egy hiperaktív gyerek családja, és el tudom képzelni, hogy mekkora megkönnyebbülés a gyerek magatartásában tapasztalat pozitív változás! Biztos vagyok benne, hogy segít a szer, de veled ellentétben abban már nem, hogy hosszabb távon megéri-e.
Egyébként nem ez az egyetlen drog, amit gyógyszerként adnak embereknek, gondolj csak például az opioid tartalmú Contramal nevű fájdalomcsillapítóra, csakhogy ezt végstádiumban lévő haldokló betegek kapják, a Ritalint meg ugyebár gyermekek, akik előtt ott az egész élet…
Nem értettelek félre, pontosan így értettem én is. Azt meg pláne nem vitatom el tőled, amit leírtál. Nyilván így történt és olyan sok szülővel találkoztam, akik (sajnos) hasonlóan jártak, esetleg évek óta vergődnek a “rendszerben”. Viszont fontosnak tartottam elmondani, hogy van másképp is.
Az általam említett alapítványt nem szerettem volna reklámozni, így mindenképpen bocsánatot kell kérnem a nevén nevezés miatt. Bár az általam ismert (…) családoktól csak jót hallottam az intézményről. Persze az előítéletekről én is hallottam, de szerencsére nem zárkóztunk el tőlük és mai napig áldom a napot, amikor kapcsolatba kerültünk velük.
Azt viszont vastagon szeretném aláhúzni, hogy nem azért szed a gyerekem gyógyszert (ami még mindig nem olyan, mint a kokain), hogy a vele foglalkozó felnőtteknek (beleértve magamat is) könnyebb dolga legyen, ez sosem érdekelt. Azért szedi, hogy neki legyen könnyebb élete és erről a hatásról teljesen meg vagyok győzve.
Azzal, amit írtál teljesen egyetértek, csak 2 nagyon fontos dologra hívnám fel a figyelmet a mondandódban: az egyik a visszaélés a másik az USA. Ma Magyarországon a Ritalinnal és társaival kezelt gyerekek aránya jóval (jócskán jóval) alatta van az EU-s átlagánál, az USA-ról már nem is beszélve. Példának okáért lakóhelyünkön – 25 ezres kisvárosban élünk – az én gyerekem az egyetlen, aki szedi.
Amit írtál az a szerrel történő abúzus – a belinkelt amerikai cikk is erről ír. Igen, ez probléma, bár még mindig állítom, hogy nem kis országunkban. Sokkal nagyobb gondnak tartom, hogy emberek még mindig előítélettel viseltetnek ezekkel a gyógyszerekkel szemben. Ha az ember az orvos (!) által rendeltek szerint adagolja még csak fel sem halmozódhat a szervezetben, nemhogy függőség vagy mittudoménmi alakulna ki. Erre a legmegbízhatóbb bizonyíték, hogy a nyári időszakban nem szedik a gyerekek – egyik napról a másikra abba hagyható -, viszont a fentiek fényében komoly elvonási tüneteket kellene produkálniuk, amit nem tesznek.
Maradok tisztelettel és marhára együtt érzek a kálváriátok miatt. Remélem ti (is) megtaláltátok az utatokat.
Nem fogjuk egymást meggyőzni (nem is kell), Te is hiszel az igazadban, és én is az enyémben.
Előző leveledben nem értem az általad említett 2 nagyon fontos dolgot. Én elhiszem, hogy itthon kisebb arányban szedik ezt a szert, mint az EU-ban. Ettől még a véleményem nem változik meg. A visszaélésről: az, hogy ilyen súlyos büntetést von maga után a szer illegális birtoklása, biztos nem véletlen. Nem hiszem, hogy fogamzásgátló-tablettával vagy vérnyomáscsökkentővel üzérkedőket 20 évre ítélnének.
Arról, hogy ha orvosok(!) írják fel, biztos nem lehet rossz…
Hallottál már a Contergan botrányról? Ezt a gyógyszert a 60-as években várandós asszonyoknak írták fel kezelőorvosaik, teljesen jóhiszeműen, émelygés és hányinger ellen. Később derült ki, hogy magzati károsodást okozott: tízezerszámra születtek mentálisan beteg, vagy végtag nélkül a gyerekek (Adja Isten, hogy a Ritalinnal kapcsolatban ilyen ne történjen!)
Levelemet mégiscsak félreértetted. Én nem kiegyensúlyozott, teljeskörű tájékoztatást akartam nyújtani, hanem a gyerek történetét elmesélni, saját szemszögemből.
Bár azt állítod, hogy nem akarod reklámozni az alapítványt, ezt ismét megtetted, ezért a kifogásolt részt moderáltam írásodból. Nem szeretnék a blogomon hírverést csinálni.
Szerinted szörnyű az emberekben élő előítélet. Én úgy találtam, hogy ez gyakran negatív tapasztalatokból táplálkozik.
Próbáljuk objektíven megvizsgálni a Ritalin előnyeit és hátrányait.
1.) Azt mondod, hogy nem kokain és nem okoz függőséget.
Idézet a Ritalin betegtájékoztatójából:
“Egyéb mellékhatások (nem ismert, hogy milyen gyakran következik be):
(…)
– olyan dolgokban való hit, amelyek nem valóságosak, zavartság, függőség (dependencia, abúzus),”
Vegyük az amerikai DEA honlapját
A drogokat öt kategóriába osztják I-től V-ig, ahol az I-es a legveszélyesebb. Ebben a besorolásban a II-es kategória felsorolása úgy kezdődik, hogy “kokain” és úgy zárul, hogy “Ritalin”.
Ezeknek a szereknek az a tulajdonságuk, hogy használatuk súlyos (severe) pszichológiai vagy fizikai függőséghez vezethet.
Hasonló tartalmú figyelmeztetés megjelentetését követeli meg az FDA a nagykereskedelmi kiszerelés csomagolásán.
Ezen a honlapon az elvonási tünetekről esik szó.
Ha valaki szünetelteti a Ritalint, akkor 12-24 órán belül fellépnek az elvonási tünetek, amelyek 1-2 hét múlva szűnnek meg. Azoknál, akik orvosi rendelvényre, az előírt dózisban szedik, ezek a tünetek enyhék, szinte észrevehetetlenek.
2.) Öngyilkosságra való hajlam
Ismét a betegtájékoztatóból:
“Nagyon ritka (10 000 ember közül kevesebb mint 1-et érint)
(…)
– öngyilkossági kísérlet, zavart gondolkodás…”
Ha azt vesszük, hogy ezt a szert világszerte több millióan szedik, akkor máris százas nagyságrendről van szó. Ha hozzávesszük, hogy az, aki “késztetést érez, foglalkozik az öngyilkosság gondolatával” már közel 1%, az rémisztő.
3.) Egyéb mellékhatások
– fejfájás,
– idegesség,
– álmatlanság.
– ízületi fájdalom,
– szájszárazság,
– magas testhőmérséklet (láz),
– a szokásostól eltérő hajhullás, a haj megritkulása,
– kifejezett álmosság,
– étvágytalanság vagy étvágycsökkenés,
– mérsékelten csökkenő testsúly- és testmagasság-növekedés gyermekeknél a gyógyszer elhúzódó alkalmazása esetében,
– viszketés, bőrkiütés vagy kiemelkedő, vörös, viszkető kiütések (csalánkiütés),
– köhögés, torokfájás vagy orr- és torokirritáció,
– torokgyulladás,
– magas vérnyomás, gyorsult szívverés (tahikardia), szívritmuszavar, szívdobogásérzés
– szédülés, önkéntelen mozgások, szokatlan aktivitás,
– agresszivitás, izgatottság, szorongás, lehangoltság, ingerlékenység és szokatlan viselkedés,
– hasi fájdalom, hasmenés, hányinger, kellemetlen érzés a hasban és hányás. Ezek rendszerint a kezelés elején jelentkeznek, és a gyógyszer étkezés közben történő bevételével csökkenthetők
Ezek mind gyakori és nagyon gyakori előfordulásúak a tájékoztató szerint!
4.) A szer segít, de…
Végeztek egy kutatást, amelynek a publikált eredményei nem voltak hízelgőek:
“Children who were no longer taking medication at the eight-year follow-up were generally functioning as well as children who were still medicated, raising questions about whether medication treatment beyond two years continues to be beneficial or needed by all.” – /Azok a gyerekek, akik a nyolc éves utókövetéses vizsgálat során már nem szedték a szert, általában hasonlóan viselkedtek, mint azon társaik, akik szedték. Felmerül a kérdés, hogy a kezelés két éven túli folytatása hasznos, vagy szükséges-e mindenki számára./
A tanulmányt egyszerre dicsérték és szidták; ami furcsa, hogy ezen kívül nem végeztek átfogó vizsgálatot a Ritalinnal kapcsolatban hosszú távon. A szer felhasználása ugrásszerűen nő – alany tehát bőven volna – ezért fontos lenne, hogy tudományos bizonyíték álljon rendelkezésre vele kapcsolatban.
Mindezek alapján én azt az “előítéletet” alakítottam ki magamban, hogy a Ritalin olyan lutri, ahol az elérhető eredmények mértéke elmarad a vállalt kockázatokétól.
A leírtak miatt én a saját gyerekemnek nem adnám – igaz az állapota nem is követeli meg- de szívből örülök, hogy nálatok bevált, és nektek is megnyugtató ez az állapot.
Köszönöm jókívánságaidat, én is hasonló jókat kívánok Nektek a továbbiakban, és remélem, a gyermeked állapotában tartós javulás fog beállni (a későbbiekben akár gyógyszer nélkül is).
Kedves almameter! Őszintén sajnálom, ami veletek történt és ahogyan történt. Az ilyen eseteket azok tudják igazán átérezni, akik maguk is hasonlóan érintettek.
Azonban nem tartom fair dolognak ha olyan intézményt próbálnak sötéten megítélni, diszkriminálni, mely nagyon sokat tesz (ha nem a legtöbbet!) a problémás gyerekekért.
A Vadaskert nem egyenlő a Ritalinnal. Mi nagyon sokat köszönhetünk a nem csekély szaktudásuknak, a fáradtságot nem kímélő, kimerítő tájékoztatásaiknak, pozitív irányultságú hozzáállásuknak. A szülőknek tartott szülőtréningeknek, melyek során rádöbbensz, hogy mi módon kell értelmezned a gyereked viselkedését, s képes leszel rá, hogy valóban megértsd őt, hogy segíteni tudd a fejlődésében.
Hogy lehet valamit, valakit úgy megítélni, hogy hallottál róla, de nem próbáltad, nem tapasztaltad?
Tudatában vagyok annak, hogy ez az írás már több, mint két éve, hogy megszületett, de az igazságérzetem nem engedi, hogy szó nélkül hagyjak egy felelőtlen diszkriminációt, mely, ha komolyan veszik, lehetőségektől foszthat meg bajban lévő embereket.
Kedves Szantál, én a Vadaskertről egy ismerősömtől nem jókat hallottam , ezért (és még másért sem) nem vittük oda a fiunkat. Azt hiszem, jogom van a saját véleményemnek hangot adni, pláne ahhoz, hogy ezt a saját blogomban leírjam!
Ne nézd ostobának a szülőket, aki olvassa az írásaimat, majd eldönti ő maga, hogy hova viszi a gyerekét, és milyen terápiát ad meg neki!
Egyetértek az utolsó soroddal. Ha leírtad, akkor viszont értelmezd is…
“Ne nézd ostobának a szülőket, aki olvassa az írásai(d)at, majd eldönti ő maga, hogy hova viszi a gyerekét, és milyen terápiát ad meg neki!”
Én leírtam a blogomban, hogy velünk mi történt, és azt is, hogy mi nem vittük el a fiunkat abba az intézménybe. Tudtommal ezt még szabad. Nem vagyok én guru, hogy az emberek vakon kövessenek, majd mindenki eldönti, hogy szerinte az ő gyerekének mi a legjobb megoldás.
Én ezzel lezártam a vitát.
Gratulálok ! De a gyógyszer amfetamin származék !
Most olvastam a bejedzésed nagy fiaddal kapcsolatban. Említetted hogy nagyon sok nehézség van mögöttetek, de hogy ennyi?! A történetetek tanulságos és felháborító és mélyen elszomorító. A tanácsadó és az állam aki “csak jót akar ” és közben akadályokat gördít a szülő és a gyermek elé. Hogy lehet, hogy nem tudják megkülönböztetni a gyermekének a legjobbat akaró szülőt a hanyag szülőtől?! Le vagyok döbbenve :orvosként, anyaként és állampolgárként. Ez a bürokrácia és az egészségügy útvesztője, ahol fennakad egy nem teljesen “passzoló darab”.
Jól döntöttetek és sok erőt kívánok nektek.
Most hallgatom Márai Sándor: Egy polgár vallomásai c. könyvét (hangoskönyvként) és abban küldöm fejezet van arról, hogy az úri családok az elmúlt századokban otthon taníttatták a gyermekeiket, mert messze ez a legjobb formája a tanulásnak és mert anyagilag megtehették.(-: Ez megóvta az úri gyerekeket a közösségi járványoktól és más társadalmi veszélyektől, és kétség kívül hatékony volt.
Vagyis úri dolga van! Szerencsés hogy ti meg tudjátok adni neki ezt.
Az iskolai szocializációt ez alatt a 3 év alatt szerintem már elsajátította a fiad. Nagycsaládban él ,számos kis közösség részeként. Mi kell ennél több szocializáció címén?
Köszönjük a támogató hozzászólást, olyan nagy öröm, hogy ennyien együtt éreztek velünk, és biztattok, hogy jó úton járunk! Ezt az intenzív fejlesztéssel töltött időt, amit most viszonylag “szocializálatlanul” tölt, úgy fogjuk fel, mintha hosszan elhúzódó betegség miatt maradna ki mindenből; azt tervezzük, hogy idővel jöhet a csapatsport, és bármi, ami során együtt lehet kortárs gyerekekkel.
Izabellával nagyon is egyetértek…:) és talán pont ez az “urizálás” szúr szemet a “rendben”, nem? nem állunk be a sorba, nem lehet beskatulyázni…
Idézet a Wikipédiáról az óvodával kapcsolatban: “… rendszeresen foglalkoztak az óvónők át- és továbbképzésével, amelyeken a szakmai ismeretek nyújtásán túl céltudatos ideológiai nevelés is folyt. Az országgyűlés 1953-ban kisdedóvásról szóló törvényt fogadott el, amely szerint az óvoda célja az óvodáskorú gyermekeknek a szocialista pedagógia célkitűzései szerint történő nevelése …”
Ez volt tehát az óvodában, az 50-es években. Napjaink iskoláiban erről természetesen már szó sem lehet
A linket a napokban adtam el, így most sikerült elolvasnom. Hát bakker. Ez tényleg kálvária.
Érdekes ez a disz-dolog. Párom egy ideig általánosban volt tanár. Egyik évben elismerik, vannak diszesek, másikban visszaszívják. Mostanában megint divat, elég mesterségesen kikamuzott dolognak találom.
Otthonoktatás tanácsa: ha mindkét szülő szívesen építi a karrierjét, ez azért komoly dilemmát is kirobbanthatott volna, mert akkor valamelyiküknek fel kell adnia az állását, amit szeret. Valakinek nem elég az anyaság, másnak viszont a világ legjobb, legvágyottabb dolga: ahogy neked is 🙂 Mivel olvastam előtte, hogyan is lettél főállású anya, és mi motivált, így esetedben nem lep meg a döntés.
Én is azt gondolom, hogy jóval több gyerekre süti rá a disz-es bélyeget, mint ahány gyerek valóban az. A mi fiunk is így járt.
Olyan kevesen hiszik el, hogy én így boldog vagyok…
Pedig így van. Kielégít az itthonlét, mégpedig azért, mert a munkahelyhez képest, ahol a főállású anyaság előtt dolgoztam, a mostani állapotom sokkal kreatívabb, sokkal nagyobb kihívás, valamint nagyobb örömöt okoz és a haszna is nagyobb.
Az utóbbi időben rengeteg értékes emberrel ismerkedtem meg, főleg otthonoktató családokkal, ez is sok energiát ad.
Sokat járunk el itthonról, például én is elkezdtem sportolni: mivel én kísérem a gyerekeket az edzésre, az edző engem is beállított a pástra. Örültem neki.
És a blog írása is nagy kihívás és szellemi alkotómunka. Nagyon szeretem csinálni, és – ugyancsak sok barátra/ismerősre tettem szert általa.
És még nem is beszéltem a bimbózó kézműves vállalkozásomról… 🙂
Hát akár én is írhattam volna ezt a bejegyzést! csak mi ezt ca 15 évvel ezelőtt játszottuk, szemüvegestől, szakértői bizottságostól, picológus I-II-III-astól együtt. Azt mondták, ne is küzdjek, örüljek, ha olvasni megtanul…
Nos, most készül az emelt szintű töri érettségire meg a jogra!!!!
Szóval csak kitartás, magunkban és a gyerekünkben higgyünk!
Köszönöm, köszönöm, olyan sok erőt ad, hogy ezeket leírtad!
A mi fiunk is egyetemre szeretne ám menni, amilyen kitartó, biztos sikerülni is fog neki!
Sok sikert a fiatalembernek!
Erőt adó olvasnivaló:
C. Barnett: Szikra
Köszönöm, és boldoggá tesz a tudat, hogy talán néhány sorstárs szülőnek segíteni tudtam!
Mi is pszichológushoz lettünk küldve, meg nevelési tanácsadóba a nehezen kezelhető 5 éves gyermekünkkel. Most pedig óvodaváltásra készerültünk, és láss csodát a Waldorf óvodában két nap alatt megnyugodott az “agresszív” gyerekünk, és most 3 hete járunk ide, mire a pszichológus úgy láttta, nincs többé szüksége pszichológusra a gyereknek. A mi kálvárián ezzel megoldódott. De senkinek sem kívánom amin keresztül mentünk egy fél éven át. 😦
Jaj, csak záporoznak a szülők panaszai, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan vagyunk! Örülök, hogy legalább a Ti problémátok hamar megoldódott!
Kedves Kata! Én is a Waldorfon gondolkozom, csak a korai végzés problémás.Ti hogyan oldottátok meg? köszönöm Szilvia
A szülők biztosan úgy érzik, mintha árral szemben kéne evezniük, pedig ők egyszerűen csak a gyereküket akarják taníttatni. Nehéz ilyenkor bármi okosat mondani ismeretlenül… de minden elismerésem a kitartásukért, és hogy megoldást keresnek, nem problémát.
Köszönöm a linket és a biztató szavakat!
Almaméter, ha jól értem, hogy ez a történet rólatok szól, számotokra releváns és igen időszerű olvasnivaló (egy januári Scientific American cikk magyar fordítása)
http://drive.google.com/file/d/0BxQZ2Ug0aKvMb0pQRFhhcWduZHBlUldpdXlUVVJ3MUlwMnpJ/view
Nagy problema van a kepzettsegukkel is, soknak nincs is pszichologiai vegzettsege, csak annak hirdeti magat.
Ezt én nem tudom megítélni. Akik a fiamat vizsgálták, nekik olyan sok titulusuk volt, hogy alig fért ki a névtáblájukra.
Kedves Almameter, együttérzek Veletek és kitartást kívánok Nektek! A legfontosabb, hogy mindig mindenben a gyermeketek legyen az elsődleges szempont, és SOHA ne higgyétek el róla, hogy “hülye”!!!! Köztudott, hogy Albert Einstein és John F. Kennedy is figyelemzavarral éltek, de Pablo Picasso is dislexiás volt! Csak sajnos ezekkel a gyermekekkel sem az oktatási rendszer, sem a társadalom (nem csak nálunk, másutt sem) nem tud mit kezdeni, pedig tehetséges, jó képességű gyermekek, csak másképp kellene megközelíteni őket! Viszont mivel lehülyézi őket a társadalom, a figyelemzavar és hiperaktivitás mellett önértékelési problémákkal és alacsony önbecsüléssel is küzdenek, ezért hát nem is tudják kibontakoztatni és érvényre juttatni a bennük rejlő képességeket! Az én kisfiam is figyelemhiány zavarral él, de szerencsére olyan iskolába kerültünk, ahol nyitottak a tanárok és nem könyvelik el (az óvodával sajnos nem volt ilyen szerencsénk). Amit a Ritalinnal kapcsolatban írtál, teljes mértékben egyetértek, semmiképpen sem szabad beleegyezni a gyermek gyógyszerezésébe! Van egy nagyon jó könyv a figyelemhiány zavarról, sok mindenre választ ad, jómagam is kézikönyvként használom, de nem szeretnék tolakodó lenni, nem tudom, megírhatom-e a címét? Mindenesetre a legfontosabb, hogy TI higgyetek gyermeketekben, még akkor is, ha az egész társadalom másként látja!
Köszönöm a támogatást! Persze, megírhatod a könyv címét, köszönettel veszem.
Dr. Máté Gábor: Szétszórt elmék
Magyar származású Kanadában élő ideggyógyász írta, ő maga is, és négy gyereke közül három figyelemzavarral élnek. Olvassátok el, hátha segít!
Köszönjük!
Bevallom hogy nekem nem lenne erőm otthon tanÍtani a gyermekemet aki ráadásul a társadalom átlagától eltérő viselkedést és tanulási képességet mutat. Ehhez sok sikert kitartást erőt és kivánok. Bizottságot megjártuk mi is többször. Sajnos az ott dolgozó “szak”emberek alulfizetettek kiégtek. A hely nem alkalmas objektiv tesztek elvégzésére idő és emberhiány miatt.
De a legnagyobb baj hogy a kijelölt intézményeket nem ellenőrzik valamint hogy forráshiányra hivatkozva jogszabályi kötelezettségüknek sem tesztnek eleget mindÍg (levelezés, fénymásolás)
Kedves Zoltán, a fiunk nem olyan nagyon tér el az átlagtól, viselkedésében semmiképp: csendes, nyugodt, jó humorú fiú; bár a diagnózisban valóban szerepelt a súlyos magatartászavar – rejtély, hogy ezt a vádat mire alapozták. Az írása valóban nehezített, de mostanában elég sok gyerekkel-felnőttel találkoztam, kik szintén ilyen problémával élnek; nem lehet ez olyan ritka eset.
Az otthonanulásról mindenképpen szeretném elmondani, hogy az elején én se éreztem magamban elég erőt hozzá, el se tudtam képzelni, hogy milyen lesz így élni. Aztán örömmel vettem észre, hogy egyszerűbb, mint gondoltam. A tanításra úgy tekintek, mint a szülői szerep kiterjesztésére, hiszen olyan sok mindent megtanít az ember a gyerekének (többek közt az anyanyelvet, pedig nem mindenki nyelvtanár), miért épp az írásbeli műveleteket ne tudná megtanítani…?
Az otthonoktatás nem való mindenkinek, de szerintem sokkal többen tudnák csinálni, mint ahányan belevágnak – épp a kétkedés miatt.
.. Mi is végig jártuk a kálváriát! A diszkalkuliás gyerekem , jelenleg külföldön dolgozik , neves cégek számára ír programokat, informatikus, úgy , hogy felmentést kapott matematikából.. , ha a szakvéleményekre hallgatunk , valószínűleg tényleg kisegítő iskolában kötünk ki.. Sajnos a szülő egyedül marad, nincs támogató elfogadó szolgálat… ne adják fel , csak a gyerekük a fontos!
Olyan nagy öröm olvasni még egy megbélyegzett gyerekről, aki rácáfolt a diagnózisra, és sikeres ember lett! Gratulálok, és sok sikert kívánok naki!
szégyenkezem, komolyan. szakértői bizottságban dolgozom több éve, gyógypedagógusként végzem a mindennapi dolgomat. de soha, soha nem engedtem meg magamnak azt, hogy pár perc alatt legyen “véleményem” egy gyerekről, még ha hosszú és nehéz napom volt. és azt sem, hogy körültekintés, odafigyelés, a gyermek érdekére nem figyelve döntsek a sorsáról. sírok és tényleg szégyenkezem…
Köszönöm, hogy írtál a “másik oldalról”.
Nem szeretném lejáratni a szakértőket, de az tény, hogy a mi esetünkben nagyot tévedtek! Emellett elismerem, hogy a vizsgálati körülmények nem éppen ideálisak: ahhoz, hogy a gyereket minél jobban megismerjék, meg kéne nézni őt gyerektársaságban, és egyéb élethelyzetekben – erre nyilván nincs lehetőség, ráadásul az idő is nagyon kevés!
De örülök, hogy egy lelkiismeretes szakértő is hallatta a szavát!
Mielőtt hiperaktívnak nyilvánítanak egy gyereket, speciális diétát kellene előírni, mely a következő: teljességgel mellőzni kell a finomlisztet (helyette tönköly, durum, teljes kiőrlésű, mi otthon sütünk) és a finomított cukrot. Ezek egyáltalán nem tartalmaznak vitaminokat. A cukor feldolgozásához elsősorban B vitamimokra van szükségünk. (A finomítatlan nádcukorban benne van.) Ha nincs, akkor a hasnyálmirigy elvonja a szervezetből. Az idegrendszernek pedig B vitaminokra van szüksége. Nem ragozom tovább, gondolkozzatok el rajta és nézzetek utána. A gyerekem 20 éven át kínlódott emésztési zavarokkal, túlsúllyal, a végén pánikrohamokkal. Most 51 kg… itt olvashattok erről részletesebben, receptekkel: http://fakanalestusarok.blogspot.de/
Köszönjük a tippet!
Arra a kérdésre, hogy mi áll a háttérbe:
Ezt már sokan kijelentették a hosszú idők allatt amin ez és sok más társadalom keresztülment.
PÉNZ, PÉNZ, PÉNZ.
Aztán van itt még SZAKMAI FÉLTÉKENYSÉG, RETTEGÉS a kollégák, főnökök véleményétől, mert mi lesz, ha a véleményem más mint a többieké, ha én mást látok a gyermekben mint ők…
Vagyis bólogató szamár módjára sokszor sokan (“pedagógusok” , szakértők, iskola ig., fejlesztőped.) előre meghatározott séma szerint kategórizálnak, természetessen tisztelet a kivételnek, mert ilyen is van!
Nyilván nem ismerem a gyermek képességeit, így véleményt se formálnék se róla se azokról akik a gyermeket vizsgálták, mert őket se tudtam megfigyrlni, csak a nagy általánosság elve alapján tudok ebben az esetben véleményt formálni.
Folyt köv…
Mivel mi is lassan itt tartunk, csak annyi kulonbseggel, hogy a gyermekemnek (10 eves) nincs apja es mindent egyedul szenvedek meg vele. Hogy tudnam ezzel a csaladdal a kapcsolatot felvenni, hogy par tanacsot kerhessek toluk. Sot! Szivesen szerveznem meg hasonlo csaladokkal az egyutt tanulast az iskola helyett. Fiamat naponta tobbszor szegyenitik meg a tanarok, osszeugrasztjak az osztalytarsaival, hogy minel kellemetlenebb legyen szamara az ottlet, megkulonboztetik a tobbiektol, pozitiv visszajelzesben nem reszesitik, kezsegtantargybol is buntetik, tolem szamon kerik mit tettem vele az utobbi 10 eveben, … minden penzemet es energiamat a fejlesztesekbe fektettem. Egy roncs vagyok ma. Dolgozni mar alig van idom, mivel napi 4-6 orat igenybe vesznek a nevtanos es hasonlo intezmenyekben valo megjeleneseink tovabba egy uj iskola felkutatasanak remenye. Fiam tobb nyelven beszel csak a “kockapoziciot” nem hajlando elfogadni es kuzd a porosz szabalyok betartasaval. 10 evesen kijelentette: “Mama: nem akarok tobbe iskolaba jarni, inkabb elmennek dolgozni mert ezt mar nem birom ki”. Minden este siras kozben alszik el, hogy o ugysem fog megfelelni a kovetkezo nap. Mar honapok ota nem volt ideje jatszani, olvasni, idobe lefekudni mivel a sok buntetest (foleg masolasokat mert hat az irasa csunya) probalja megcsinalni. ……
A bejegyzésben leírt történet velünk esett meg, tehát nekem írj, ha konkrét kérdésed van!
Szívbemarkoló dolgokról írsz, szívesen állok rendelkezésedre, ha bármiben tudok segíteni.
Folytatás…
Saját tapasztalat saját tanított diák “HHH”
Nem a gyereket nézzük… Illetve az vezetőség elvárásainak eleget téve :
Nem beszélgetünk, nem foglalkozunk a gyerek érzelmi, lelki világával. Azzal az egyszerű, miáltalunk is elfogadott ténnyel, hogy nem vagyunk egyformák.
Van aki ebben jó és kiemelkedő képességű, van aki másban.
Példa mennyivel ér kevesebbet az aki már korán furfangos és logikai kézséggel rendelkezik jó matematikából, fizikából … mint az aki szépen átéléssel szaval egy verset vagy jobban rajzol?
Semmivel. Pont és kész.
Megoldás: amiben a gyerek jó tessék megdícsérni, megerősíteni őt, abban hogy ezt milyen ügyesen jól tudja. Amit kevésbé tud jól azt is meg kell neki mondani és azt is, hogy ezt lehet gyakorlással, különböző technikákkal fejleszteni. Azt is, hogy ez miért jó…
valamint meg KELL őket hallgatni, beszélgetni velük.
A tanítás egyik része a nevelés , ebben a kiskamasz-kamasz korban annnyira elveszettnek érezhetik magukat.
Ne arról papoljunk nekik bezzeg a mi időnkben… mert ez valóban egy másik világ.
Nézzük meg nekik milyen, lehet ebbe a világba élni… ők az “Y” és”Z” generáció…
Mindenkinek ajánlom az erről szóló könyveket…
HALLGASSUK ŐKET MEG ÉS BESZÉLGESÜNK VELÜK.
ATTÓL, HOGY A GYEREK MÁSHOGY FEJLŐDIK MÉG NEM HÜLYE….
Igen, úgy látom, hogy
Kedves Almameter!
Most keveredtem ide, és magam még csak kezdő szülő vagyok (egy lassan 17 hónapossal), ezért főleg csak drukkolok! Olvastam a folytatást is, szuper, hogy rendeződött ez a kálvária..
Egy tipp (bár láttam más is már javasolta az étrend változtatását) – nézz utána Dr. Robert Morse-nak, rengeteg anyaga van fent a neten. Röviden: nyers diétával hihetetlen dolgokat hoz rendbe. Hátha kicsit még könnyebb lehet! 🙂
Köszönjük a biztatást, sok örömet kívánok a babához!
Kedves Almamater!
Örülök, hogy rátaláltam a történetetekre!
A miénk fordított eset.
11 éves kislányom esetében én észrevettem, hogy valami nem stimmel. Nem igazán ért mindent, sőt, sokszor szinte semmit ( szövegértés, feladatok, magyarázat).
Ám mivel nagyon intelligens és fegyelmezett gyerek, ezt rajtunk ( család) kívül szinte senki sem érzékelte. A tanárai hallani sem karnak erről, hiszen jó tanuló, gyönyörűen olvas, mond verset, zenei hallása kitűnő. Hiába mondom, hogy azért szépek a jegyei, mert miután hazajön az iskolából, nekem gyakorlatilag az egész aznapi anyagot újra meg kell neki tanítanom, hiszen alig valamit “hoz haza” az ott leadott anyagból. Dupla műszakban dolgozik hát szegény, ami nem tesz jót sem neki, sem a kettőnk kapcsolatának.
Minket nem küldtek el a Nev.Tan.-ba, hiszen a probléma, ugye, nem létezik- legfeljebb én gondolom így tévesen…
Végül az általad nem kedvelt intézményben csináltak egy két és fél órás felmérést ( tanulási nehézségek), ami alapján kiderült, hogy beszédmegértési elmaradása van, és ehhez kapcsolódik egy erőteljes teljesítmény szorongás is. ( Gyógyszert nem akartak szedetni vele ) Fejlesztésre szorulna, ám ilyen fejlesztések leginkább csak óvodáskorúaknak vannak, az én gyerekemnek is akkoriban kellett volna fennakadnia a szűrőn. Az iskola továbbra sem akar hallani arról, hogy a gyerekemnek bármilyen problémája lenne, szerintük csak az “élet nehézségeitől” szeretném megvédeni (?).
Nem tudom, meddig bírom vele még a mindennapi végenincs tanulásokat, nem tudom, honnan szerezzek fejlesztőpedagógust, sőt, nem látom a jövőjét sem, hogy milyen középiskolát tud majd így elvégezni.
Ha valakinek vannak ötletei, ne tartsa magában, kérem!
Köszönöm, hogy elmesélted a történetet; ez tényleg fordítottja a mi esetünknek, de ettől nem kevésbé aggasztó.
Ha jól értem, született is egy szakvélemény (gondolom, ezt Te kezdeményezted), ezzel nem tudsz felkeresni egy fejlesztő pedagógust vagy mozgásterapeutát, aki tanítás után vagy hétvégén foglalkozna a kislánnyal? (Mondjuk nem mindegy, hogy nagyvárosban vagy kistelepülésen laktok-e.)
Nem hinném, hogy csak ovisokat lehet fejleszteni, bár azt mondják, hogy a legjobb minél hamarabb elkezdeni, de én is ismerek kiskamaszt, aki fejlesztésekre jár.
Ne hagyd annyiban, hisz a gyerek nem véletlenül szorong, biztos érzi, hogy neki többet kell dolgozni ugyanazért az eredményért!
Biztos fárasztó is neki, hogy a délutáni és esti kikapcsolódás és játék helyett még egyszer leadják neki az anyagot. ÉS gondolj bele, mi lesz később, mikor nyolcadikos vagy középiskolás lesz?
Nem csoda, hogy az iskola nem akarja meghallani a problémádat; azt hiszem az SNI-s gyerekekkel mindenütt csak a baj van, akkor külön fejlesztést kell neki biztosítani például.
A szakemberek nem ismerik és nem szeretik a gyereket annyira, mint a szülő, senki másnak nem olyan fontos a gyerek, mint a saját anyjának és apjának! Jó példát mutatsz arra, hogy a szülő jó érzékkel felfedezi, ha valami van a gyerekével, nem is tudom, hogy hivatalos helyeken miért nem ismerik el jobban a szülő kompetenciáját a gyerekkel kapcsolatban.
Kitartást kívánok!
Köszönöm, hogy válaszoltál!
Igen, pontosan ez a helyzet az iskolával, az igazgatónő célzott is arra, hogy ez milyen terheket róna rájuk…
Pontosan amiatt aggódom én is, hogy mi lesz később, hiszen van egy gimnazista gyerekem is, és tudom, hogy a felső tagozatot, vagy a középiskolát így nem lehet majd végigtanulni, ahogy most tesszük.
Fejlesztő pedagógust mindenképpen keresünk, de egyelőre nem látom át, hogy merre induljunk. Böngészgettem az interneten, de jó lenne, ha olyan valakihez kerülne, aki igazán ért ehhez a korosztályhoz. Ugyanakkor az ismerőseim között nem tudok róla, hogy bárki hasonló cipőben járna, mint mi, így segítséget sem tudok kérni senkitől. Nagyon jó lenne egy igazán kiváló szakembert találni.
A szülő kompetenciáját valóban csak kevés helyen ismerik el, ez igaz az iskolára, a nevelési tanácsadóra, valamint az egészségügyre is. Sohasem fogom megérteni, hogy miért csak kevesen adnak a szavunkra, hiszen mi vagyunk a legtöbbet a gyerekünkkel -értelemszerűen-, így valószínűleg az elsődleges vészcsengő mi vagyunk, akik a legjobban ismerjük a saját gyerekünket.
Köszönöm a biztatásod, igazán jól esett! 🙂
Sajnos csak biztatni tudtam, segíteni nem!
Szentisten. Micsoda pocsék fordítás. :((
Szentisten! Micsoda értelmetlen hozzászólás…
Bocsi, nem olvastam a kommenteket, az enyém teljesen kilóg a sorból, mert én azt mondom, a szülő “hibás”, mikor mindenféle dokumentum nélkül ELHISZI a mesét, hogy az ő gyereke egy Einstein.És hogy meg kell kezdeni a tehetséggondozást.Első kérdés: Hol???Kinél???Mikor?És mindezt ingyen, alias az állam pénzén???Kinek van haszna belőle??Nekem meg a habilitálandó a csemetémnek??!!Miközben olyan közintézmények nem jutnak megfelelő pénzhez, ahol súlyos eseteket, nagyonis RE-HABILITÁLANDÓ gyermekeket, JÁRNI, ENNI-INNI tanítanak meg, illetve tanítanának??Ha lenne miből, mert pénz, eszközök nincsen rá.Einsteineket kell támogatni, zsenializálni, miközben korai fejlesztős óvodák – magam ezt a kálváriát járom, mióta a lányom megszületett, de ez nem tartozik ugye senkire, nem is azért írtam ide, hanem az összehasonlítási alap végett – igazából 24 gyerekre osztanak egyetlen logopédust, illetőleg őt osztják be 3*8 fős korais ovis csoportra, szándékosan csavarintottam meg a mondatot, a nyomaték végett, hogy felfogja mindenki végre, miről is van szó végig a cikkben.Hogy a szülők saját bagatelségük miatt jártak kálváriát, nem MÁSOK miatt.Hogy mikor zseninek titulálták a gyereket akkor áldja meg az Isten őket, hogy még tehetséggondoznák is, a drágák, mikor meg eléjük tolták a valós diagnózist, akkor meg menjenek az anyjukba, bocsánat, de ez nagyjából ilyen alpári módozatban jelenik meg az átlag buta ember fejében.És akkor képesek voltak a saját magukat a híres hirhedt kálváriájukban – tényleg nem tudják ám, miről hiszik ezt – odáig sodortatni, hogy hagyták, hogy magántanulót csináltassanak a gyerekükből.Futottak a pékhez, a vargához meg az ácshoz, segítségért, ahelyett hogy az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz fordultak volna mandínerből, és ez nem a reklám helye, hogy nem valósult meg vmi, aminek meg kellett volna, diszkrimináció történt, meg levegőbe beszélés, nem mondom, hogy a Nevtan – azaz Pedagógiai szakszolgálat emberei – nem hibáztak, ők max egy egyszerű aktának tekintették a kliensüket, akit ide-oda tudnak tologatni.
Kedves névtelen hozzászóló, kissé zavaros a hozzászólásod, de amit kibogoztam belőle az az, hogy mi, szülők vagyunk a hibásak az egész kálvária miatt. Több dologban is hibáztunk, ezt belátom, de nem tartom magunkat felelősnek az egész kialakult helyzetért. Az azóta eltelt időben elért sikerek és változások mind azt mutatják, hogy jól döntöttünk a gyerek sorsát illetően.
Se a zseni, se a “hülye” titulust nem tudtuk elfogadni, és amikor egymás után két ilyen ellentétes véleményt mondanak a gyerekről, akkor mindenkiben felmerülne a kérdés (ahogy bennünk is), hogy valami hiba van a kréta körül.
Nekünk soha senki nem ajánlott fel se anyagi, se másmilyen segítséget az állítólagos tehetséggondozásra, és sajnálom, ha a gyermeked óvodája nem kapja meg a szükséges támogatást, biztosíthatlak, hogy nem a mi családunk szipkázza el előletek az anyagi forrásokat!
Sok sikert kívánok a lányodnak!
Én sem nagyon ertem ezt a hozzászólást…. Abban viszont megerősített, h fontos helyekre nem jut segítség a fejlesztésben, segítésben, akinek meg nem kell, nem kér belőle, mert nem is szükséges, csak az intézmenyek fújják fel hogy tamogatást kaphassanak az ilyen (sokszor tévesen diagnosztizált) gyerekek utan, szóval aki nem ker, annak meg kötelezővé teszik. Mi is igy jártunk két gyerekûnkkel is, fejleszteseket írtak elő nekik, hogy két gyereknek lehessen számítani őket, holott semmi bajuk nincsen….
Szóval kedves névtelen, nagyon sajnálom én is, ami történt, és csak remelni tudom, hogy megkapjatok a szükséges segítséget!!