2013.06.17 – Problémák az ajándékozás körül

Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel a problémával; mit kapjon a gyerek, és milyen értékben, egyáltalán: kapjon-e ajándékot nyakra-főre, vagy csak kiemelt alkalmakkor?

Én rengeteget harcoltam már ajándékozás ügyben, mi tagadás, bele is fáradtam. A saját magam által (és a férjem által is jóváhagyott) szabályokat nem tudtam betartatni a családdal, csak örökös harag árán; ezt nem vállaltam: kudarcot vallottam. Hagyom tehát, hogy nyakló nélkül érkezzenek a mindenféle – legtöbbször – műanyag termékek, és így családom gazdagítja az amúgy is virágzó kínai gazdaságot. (Bár néha azért indítok néhány hadjártot…)

Meglátni,

Meglátni,

Egyre inkább az egyszerű élet a célunk; minél kisebb fogyasztással, minél tudatosabban élni. Ennek egyik fontos pillére (lett volna) az, hogy a gyerekeket is erre szoktatjuk, és ez bizony megmutatkozott (volna) az ajándékokon is.

Először is: nem vagyok híve annak, hogy ész nélkül árasszuk el a gyereket csecsebecsékkel! Születésnap, névnap, a testvérek születésnapja, névnapja, gyereknap, karácsony, húsvét, bizonyítványosztás, egyszerű nagymamai vizit – és még ki tudja, milyen alkalmakkor örülhetünk az ajándékoknak.  A kapott tárgy néha már a másnapot sem éri meg, de ha meg is marad, jó eséllyel elfeledve szunnyad valamelyik fiók mélyén. A mai gyerekeknek annyi, de annyi játékuk van, hogy az hihetetlen! Ezeknek az ún. játékoknak egy része használhatatlan vacak, a gyártók fantáziája kiapadhatatlan, ha terméket kell kreálniuk! És a többi között is lámpással kell keresni az igazán értékes, fejlesztő, hasznos, és természetes anyagból készült játékokat! Vérzik a szívem, ha arra gondolok, hogy mi és családunk mennyi, de mennyi pénzt kidobtunk már olyan ajándékokra, amik már rég a szemétdombon vannak, és a pillanatnyi örömön kívül (mikor a gyerekek kicsomagolták) semmi hozzáadott értékük nem volt! Ha ez a pénz most egyben itt lenne a kezünkben, sok gondunk meg lenne oldva…!

megszerezni,

megszerezni,

Úgy veszem észre, hogy az ajándékozónak legalább olyan fontos az ajándékozás rítusa, mint a gyerekeknek. A nagymama felkerekedik,  és megveszi a gyerekek által leadott rendelést vagy azt, aminek a reklámját látta a tévében. A játékbolt hatalmas reklámszatyrával vonulva mindenki láthatja, hogy itt most bizony Nagymamai Bevásárlás esete forog fenn. (Ugyebár a fejedelmi ajándék a jó nagyszülőség fokmérője…) Aztán a nagy napon az ajándék hozzánk érkezik, a gyerekek játszanak vele, nekem meg azon fő a fejem, hogy hova teszem ezt az újabb csomag tárgyat? A következő napokban kezdem kidobálni a letört alkatrészeket, amennyiben az egész tárgy tönkrement, akkor úgy, ahogy van, megy a szemétbe. Ha a tárgy túl is éli az első évet, jellemzően bent lapul egy fiókban, és NEM játszanak vele többet. Nehogy azt gondoljátok, hogy a nagymamák ellen vagyok! Csak azt nem értem, hogy miért kizárólag az ajándékozásból – és az állandó piszkálásból, rendreutasításokból – áll valakinek a nagymamai lét?  Miért nem énekel, olvas nekik valamit, miért nem mesél a saját gyerekkoráról az unokáinak? Miért nem varr, süt, készít valamit saját kezűleg a gyerekeknek? Miért mindig csak a drága bolti ajándék által nyilvánul meg?????

Egyáltalán: mért kell mindig hozni valamit a gyerekeknek? Ha eljön hozzánk a nagymama, miért nem jön néha üres kézzel? És ha már hoz valamit, az miért kell, hogy feltétlenül édesség legyen? Ki találta azt ki, hogy a gyerekeknek cukorkán, ragacsos csokikon, és minimális gyümölcstartalmú „üdítőkön” kell felnőniük? És ha nagy ritkán nem édességet hoz, hanem gyümölcsöt, az miért pont banán, főleg nyáron, amikor a piac teli van finomabbnál finomabb hazai gyümölcsökkel (30-40 éve is van már annak, hogy a banán és a narancs státuszszimbólumnak számított, és komoly értéket képviseltek az ajándékozásnál…)? Régebben az is előfordult (de ennek azért már szigorúan végét vetettem), hogy megjött a nagymama (a táskája vélelmezhetően dugig édességgel), a gyerekek rávetették magukat a csomagjára, széttépték (!), és összevesztek a zsákmányon. Nagymama meg sértődötten állt az ajtóban a szatyra foszlányaival a kezében, és csak ennyit tudott kérdezni: köszönni meg ki fog? Nem tudta titkolni, hogy mennyire rosszul esett neki ez a magatartás, de hát épp ő volt az, aki erre a viselkedésre kondicionálta a gyerekeket! A kutyákat is be lehet tanítani ilyen mutatványra…

hazavinni,

hazavinni,

És hogy milyen üzenete van a gyerekek számára a kötelező traktálásnak és ajándékozásnak? Az, hogy a megszállott ajándékozót csak a magával hozott tárgyak miatt várják,  és nem önmaga miatt. Nem annak örülnek, hogy végre láthatják őt, hanem annak, hogy újabb tárgyakkal gazdagodnak általa.

Próbáltam felkínálni egy alternatívát, ami csökkenthette volna a tárgyak mennyiségét, és talán hasznosabb is lett volna: azt kértem, hogy ajándékozzanak szolgáltatást! Vegyenek cirkuszjegyet, fizessék be őket rajztanfolyamra, vagy kalandparkba, esetleg valamilyen táborba. Azt hiszitek, bevált? Ebben az esetben hiányzott a jó nagyszülőség érzete.

kidobni

kidobni

Támadt egy másik ötletem is, ami formabontó, de talán meg lehetne szokni: az ünnepelt lenne a nap fénypontja. Az ő kedvenc ételét főzném és kedvenc sütijét sütném meg azon a napon, egész nap csak róla szólna minden! A testvérei nem bosszantanák, ellenben próbálnának a kedvében járni. A kedvenc játékait játszanánk, és éjfélig fennmaradhatna, akár filmnézéssel is tölthetné az időt. Lefekvés előtt elmesélnénk egy vicces (kitalált vagy valós) történetet, aminek ő a főszereplője. Talán ez is élvezhető, és ami fő: nincs több tárgy (esetleg csak valami apróság), és a hangsúly is elbillen az anyagi dolgoktól egy másik irányba!

Szót kell még ejtenem a “nyaggatási faktorról”, vagyis arról a jelenségről, amikor a gyerek addig erőszakoskodik egy áhított termék megvétele érdekében, míg a szülő (vagy rokon) enged az erőszaknak. A pszichológusokat is meglepte, hogy a gyerekek “nyaggatásán” keresztül milyen erős közvetett hatást lehet gyakorolni a felnőttekre! A statisztikák szerint a vásárlások (és nem csak a gyerekeknek szánt termékekről van szó!) 20-40 százalékában ez a tényező szerepet játszik!

és elviselni.

és elviselni.

Átalakultak a szokásaink is. Régen hajózni volt szükséges (Navigare necesse est), most meg elmondhatjuk, hogy ajándékozni szükséges. Vannak ugyebár olyan alkalmak, amikor “kötelező” ajándékot produkálni; ilyen például a karácsony. Mert hogy néz már az ki, hogy ott áll a karácsonyfa (nálunk csak fenyőág), és nincs alatta ajándék? Hányszor tébláboltunk már tanácstalanul a játékboltban karácsony előtt néhány nappal…! Mert a gyerekeknek akkor épp mindenük megvolt, de tudtuk, hogy termék nélkül nem jöhetünk ki a boltból! Aztán vettünk valamit, hogy ne pisilje le a gyereket a kutya, és azért, hogy ha megkérdezik az óvodában, hogy mit hozott a Jézuska, tudjon mit mondani. De éreztük, hogy nem jól van ez így, és nem is erről kéne, hogy szóljon az ünnep…

Advertisements

38 thoughts on “2013.06.17 – Problémák az ajándékozás körül

  1. Teljesen egyetértek!!
    Arról ne is beszéljünk mennyivel többet érne egy cirkuszjegy, netán állatkerti belépő, ami élmény maradhatna,hisz oda a nagymamával együtt ment a gyermek.

    De szó szerint fogyasztói társadalomban élünk..Ma már minden elérhető, megvehető, megkapható..Nagy szó ez.És nagyban leegyszerűsíti az ajándékozás kérdését.

    A könyv ellen és a sportszerek ellen nem ágálok, bár a 86- labdát kissé soknak érzem. De a nagyon drága ,felkapott,divatos plüssök,meg a fegyverek kiverik nálam a biztosítékot.
    Én elhatároztam, szülinap, karácsony, a gyermek ír egy listát, amit nagyon szeretne. Aból kap 1 azaz egy ajándékot, valamint egy kézzel készítettet, és könyvet. Ennyi. De lesz torta, finom süti, szülinapon néhány barát..
    Nekünk nagyon kevés rokonunk van, igazából csak az öcsémék, velük viszont lehet egyeztetni, hogy mégis milyen ajándék lenne megfelelő.
    De ez is érdekes kérdés..Mikor már ott a rengeteg társasjáték, könyv, , baba, stb, akkor mi az a megfelelő ajándék, aminek a gyermek és a szülő is örül?

    • Úgy látszik, nemcsak én kapok agybajt, ha meglátom az ajándékozót közeledni hóna alatt egy másfél méteres műanyag páncélököllel (ami- mondanom se kell – már csak darabokban van meg)…
      Sportszer: önmagában hasznos, de igazad van: minek több tucatnyi? Van egy kertész ismerősünk, aki már szinte sírva fakadt, mikor MINDEN alkalomra kertészeti szakkönyvet kapott. Utóbb már majdnem hozzávágta a testvéréhez a sokadik virágápolási kézikönyvet.
      Plüssmacik: aranyosak, de már egy nagy doboz teli van velük, szinte minden nap másikkal játszhatnának, de persze nem játszanak velük.
      Jó ötlet ez a kívánságlista is!

  2. Szia!
    Nagyon egyetértek. Mi is erre próbálunk áttérni: a szülinapos élményt kap, a szülinapján oda megyünk, ahová szeretné. Voltunk már a Tropicáriumban, az Állatkertben, az Aquaworld-ben, meg játszóházban. És szuper volt.
    A kicsinél most (1,5 éves lesz) még nehezebb mondani valamit, amikor megkérdezik a nagyszülők, nagynénik, hogy “de mit?” Mindene megvan, annyi játékot és ruhát örökölt minden felől. De ugye hogy néz az ki, hogy nem kap semmit…
    Szerencsére nálunk az egyik nagymama “ideális”: bármikor nekiáll gombócot főzni, vagy pogácsát sütni a gyerekkel, énekel, olvas, VELÜK VAN. És ha ajándékoz, akkor apróságot és mellé odaadja a rászánt összeget.Mi odaadjuk a gyerkőcnek, had gazdálkodjon vele: egy részét -nevelési célzattal- külön perselyben félre tesszük, egy részéből vehet játékot, amit mi nem akarunk/tudunk megvenni. Ez utóbbi is inkább csak gyűlik, de most éppen egy igen drága LEGO robotot szeretne venni belőle.
    Ja igen, és a másik nagymama.. ” mit szeretnének gyereknapra?” Mondom, süssön nekik sütit…. egy zacskó ajándékkal érkezett… este későn, alvás időben. A gyerekekkel nem is találkozott…
    Ugye tudjátok, melyik nagymamát szeretik látványosan jobban a gyerekek?! : )))
    Ildi

    • Valóban, sokan azt gondolják, hogy a gyerek szeretetét meg lehet vásárolni, pedig nem így van! Azt hiszem, a gyerekek nagyon jól érzékelik, hogy ki az aki ezen a tévúton jár.

  3. A legjobb ajándék a könyv. Abból sosincs elég otthon. 🙂 Én is pont most gondolkodtam el azon, hogyvvegyek-e vmit az évvégére külön, de úgy döntöttem nem kap a gyerek semmit, pontosabban elmegyünk közösen fagyizni és kaphat egy fagyikehet. Szerintem, ennyi elég.
    Egyébként, egyet értek: a mai gyerekek túl sokszor kapnak ajándékot, meglepit, így a többség már nem is igazán értékeli az ajándékokat.

    • A könyv valóban jó ajándék, de őszintén mondom, azt is meg lehet unni. A nagylányunk nagyon érdeklődik a biológia iránt, de mikor már a nem tudom hányadik állatlexikont kapta meg, látszott rajta, hogy nem örül neki. És úgy láttam jónak, ha egyéb témájú könyvekkel se lepjük meg mostanában. Csinos bakfis, ő most jobban örül egy-egy harisnyának, vagy valami ilyen csecsebecsének.
      De ilyen nagy gyerek esetében se vagyok híve a nyakló nélküli ajándéközönnek.

    • : ) Igen, nálunk tavaly karácsonykor jött elő ez először (3,5 éves volt a kisfiam): 1, azaz 1 dolgot szeretett volna. No de ugyan hogyan osztozhatna egy ötleten 5 “ajándékforrás” (azaz a 2* nagyszülők, 3* nagynénik)?! Így kapott mellé mindenféléket. Kibontotta. Megnézte. Letette. Sőt, az egyikre azt mondta, hogy ezt biztos nem ő kapta, mert nem is szeretett volna ilyet.
      Remélem, tanultak belőle, idén kevesebb ketyere érkezik. : )

      • Meglehet, hogy idén is ugyanannyi ketyere fog érkezni. Én úgy látom, hogy az ajándék további sorsa nem mindig érdekli a családot, becsületesen kitett magáért a nagyszülő, ez a lényeg, hogy aztán részletekben kerül ki a kukába, az nem érdekli őket.
        De kívánom, hogy minden családtag jobban gondolja át ajándékozási szokásait! Most jut eszembe: érdemes elkérni a pénzt, és nagyobb lélegzetű dolgot (biciklit) venni belőle. Na, az nem haszontalan.

  4. Ó, hát mi is mennyi mindenen átmentünk ebben a témában.:-( Ma is megy föl a legkisebb, és csoki a kezébe, de legalább csoki és nem olvadós rágó, ami a nagyobbaknak volt. És mennyire szerettem anyósom, mikor a fogászaton ültem a remegő gyerekkel, fogat tömni. 😦
    Én megreformáltam a szülinapokat jópár éve, ő kéri a kedvenc ennivalóját, tortáját, sokáig lehet fent, ha akar, és róla szól a nap!
    Az írásod többi részével is teljesen egyet értek.

    • Örülök, hogy más is gondolt erre a formabontó születésnapos ünneplésre! Azt hiszem, nagyobb gyerekek jobban értékelik, de mi azért megpróbáljuk a kicsivel is, hiszen ha ezt szokja meg, nem is fogja követelni a kilónyi ajándékokat.

  5. Nálunk is ész nélkül ment az ajándékozás amíg 2 unoka volt. Most már hogy gyarapodott a számuk , nem tudnak annyi hülyeségre költeni 🙂 , úgyhogy itt a sors megoldja szépen a dolgokat 🙂

      • Igen:)
        Nem is a nagyik szidásáról van itt szó, én Őket is megértem….nekik nem igazán volt játékuk, és minket is valami ilyesmiben nevelgettek. Persze, hogy Őket is elvarázsolja a bőség….csakhogy mi meg már látjuk a negatívumokat is, sok kacat, szemét amiért nem szabadott volna egy fillért sem adni, ráadásul a kicsiket le sem köti igazán. A gyerekeknek a figyelem kell, vagyis valahol a mérlegnek egyensúlyban kell lenni.
        Érdekes az egész….amíg csak néztük az elérhetetlent addig úgy tűnt az a boldogság ha tele a gyerekszoba, most hogy elérhető gyakorlatilag minden, rá kell döbbenni, hogy mégsem.

      • Egyetértek. Nem a felhalmozott sok tárgy teszi boldoggá az embert.
        Voltaképp megértem, hogy mi vezeti a fogadalomból ajándékkal elárasztó nagymamákat, mégis, nem tartom egészen helyesnek, hogy valaki (még ha az a nagymama is) egy másik ember életben (még ha az az unoka is) próbálja kiélni saját, meghiúsult vágyait.
        És ez nem azt jelenti, hogy én nem szeretném a család idősebb hölgytagjait (mert itt szó van nagymamai minőségben lévő nagynéniről is, sőt dédnagymamáról is). De lehet, hogy én vagyok nagyon határozott, és ha én is nagymama leszek, akkor majd megváltozik a véleményem. 🙂

      • Azt hiszem, Müller Péter mondta, az a baj velünk, hogy nem egy szemüvegen keresztül nézzük a a világot 🙂 Én ezért vagyok kicsit engedőbb 🙂
        Nem vagy túl határozott, csak ez a Te “szemüveged” 🙂

      • De hiszen épp azt írtam, hogy beletörődtem ebbe az egészbe, csak a nagyon durva esetekben lépek fel erélyesen! Szóval mondhatom, hogy a “csatát” az ajándékozók nyerték meg, én csak egy-két ütközetet mondhatok a magaménak. 🙂

  6. Nekem az nem tetszik, hogy a nagyszülőknek mi akarjuk megszabni, milyen ajándékot adhatnak a saját unokáiknak. Mindenki azt adja, amire képes, amit jónak lát. Szerintem semmi baja nem lesz attól egy gyereknek, ha olyan ajándékot kap, ami a mi szemünkben bóvli. Soha nem lennék képes azt mondani az édesanyámnak, hogy ezt vagy azt ne adjon a saját unokájának. Tiszteletben tartom, hogy aki az én gyerekem, az neki az unokája.

    • Kedves Virág, van igazság abban, amit írtál, de én most (hogy még nem vagyok nagyszülő, csak anya) úgy gondolom, hogy mi is kérhetjük a családtól, hogy tartsák tiszteletben a mi döntéseinket, értékrendünket. Ha például lakto-ovo vegetáriánusok lennénk (nem vagyunk azok), vagy valami speciális gyülekezetbe tartoznánk (nem tartozunk ilyenbe se) és ennek okán különleges étrenden élnénk, akkor is elvárnám a családtól – nem azt, hogy értsenek egyet, csak azt, hogy tartsák be a szabályainkat.
      Most ott tartok, hogy felnőtt emberként sem tudom úgy élni az életemet, ahogy szeretném, hisz el kell például viselnem olyan tárgyakat a lakásunkban, amik homlokegyenest ellent mondanak az értékrendemnek – és itt nagyon durva és gusztustalan tárgyakra gondolj ám!
      A hitvány játékok némelyikével pedig nem az a fő baj, hogy nem esztétikus (ha még csak csúnya lenne….), hanem kifejezetten egészségtelen is. Rémülten vettem egyszer észre, hogy az egyik új játékunkról, egy kínai műanyag virágról, aminek a közepén egy gumibaba ült, a szirmok egyébként gombnyomásra behúzhatóak voltak, és az egész vastagon be volt fújva csillámporral, szóval erről a játékról kopott a bevonat, és a gyerek keze is csupa csillogás volt, amit elkezdett leszopogatni. Szerintem ebben az esetben minden szülő kivette volna a gyerek kezéből ezt a nagyon hasznos játékot.

      • Erzsi, a lényeg, hogy ne az visszhangozzék mindenütt, hogy az “én döntésem”, a “mi életünk”, az “én gyerekem”, főleg, hogy egy családról beszélgetünk…:)
        Az én szememben többet ér egy jó kapcsolat unoka és nagymama között, mint az, hogy szétkeni a csillámot a parkettán. Nyilván, ami veszélyezteti, azt akkor kikapom a gyerek kezéből, amikor veszélyessé vált.
        A hangsúly a kapcsolaton legyen, számomra ez a vezérelv.

        Emlékszem, Zsombort szültem együtt egy lánnyal, aki akkor éppen együtt járt egy roma fiúval, a gyermek tőle fogant. Nagyon értelmes, nyílt szívű lányt ismertem meg benne, a pár nap alatt megkedveltem. A fiú, akihez később hozzá is ment, az a teljesen roma srác volt, szóval nem lehetett szépíteni a dolgot…egy putrifélében lakott Csepelen, az egész családja teljesen roma volt. A lány szülei nagyon ellenezték a házasságot, nem örültek az unokának sem. Én akkor ennyit tudtam meg.
        Pár év múlva a GYP főiskola könyvtárában megpillantottam a lányt. Nagyon megörültem, hogy találkoztunk. Elmesélte, hogy hozzáment a fiúhoz, aki szakmunkás bizonyítványt szerzett, dolgozik. Született még egy gyerekük. Ő maga szociális munkás szakra jelentkezett, azt végezte éppen. Megkérdeztem, milyen a kapcsolata a fiú szüleivel.
        Elmondta, hogy nagyon jóban vannak, bár a nagymama házában nem éppen kellemes eltölteni egy órát sem, de rendszeresen viszik az unokákat is, és igyekeznek mindenben segíteni őket. A lány családja abszolút elutasító velük azóta is.
        Remélem, érthető volt, amit mondani akartam ezzel. Ennek a lánynak aztán lett volna jó oka azt mondani a férjének, és a szüleinek, hogy “na álljon meg a menet, nekem ez sok, micsoda értékrend ez!”
        De nem mondta. Ellenkezőleg: felvállalta a férje szüleit is.
        Azt gondolom, a gyerekeink nagyszülei a mi szüleink. Igenis kijár nekik az a tisztelet, elfogadás, hogy bevállaljuk velük együtt azt is, ami nem a mi értékrendünk szerint történik.

      • Kedves Virág, ahhoz, hogy megértsd a helyzetemet, ismerned kéne az életemet, de nem akarok terhelni senkit azzal, hogy önéletrajzot írok. Nálam neuralgikus pont, hogy felnőttszámba vesznek-e, hogy megtisztelnek-e azzal, hogy elfogadják az elveinket – mert a tisztelet kölcsönös, így nekem és más fiatalasszonynak is kijárna, akárcsak az elfogadás.
        A mi esetünkben többen kompenzálni akarnak a mi gyerekeinkkel, és igazad van abban, hogy ők egyben valakiknek az unokái is, de ha nagyon szűken vesszük az állapotukat, akkor mégiscsak a MI gyerekeink (hiszen Mi kaptuk őket – ahogy minket meg a szüleink kaptak), és csak aztán valakiknek az unokái. Ha valaki fiatal korában nem volt tehetős, és megfogadta, hogy ha egyszer lesz unokája, akkor minden földi jóval elárasztja, és vesz majd neki egy olyan cipőt, amit nem tudott megvenni a saját gyerekének, de nagyon áhítozott utána, mikor a divatos nyugatnémet filmsorozatban meglátta egy gyerekszereplő lábán… Szóval úgy érzem, hogy megálljt kell parancsolnom, és nem azért, mert olyan szőrös szívű vagyok egy nagymamával, hanem azért, mert azt gondolom, hogy nem vezet jóra, ha valaki összekeveri a saját életét és vágyait máséval. Ez olyan, mintha én a gyerekkori, be nem teljesült vágyaimat a lányomban szeretném kiélni, és belőle szeretnék balett-táncosnőt faragni – akaratán kívül.
        És nehogy az csapódjon le, hogy én milyen gonosz vagyok; híve vagyok az összetartó nagycsaládnak, de akkor is azt vallom, hogy a közösségen belül mégiscsak önálló egyéniség is vagyok, a férjemmel együtt pedig egy házaspár vagyunk. Kettőnk szerelméből születtek a gyerekeink, a mienk a felelősség nagy része, hogy milyen emberek lesznek belőlük.

      • Erzsi, bocs, te írtad le a gondolataidat, én ezekre reflektáltam. Sajnálom, ha túlságosan mélyre nyúltam. 🙂

      • Én örülök, hogy leírtad a véleményed. Gondolkodtam is rajta az este, és azt hiszem, engedek is nekik, hiszen a bejegyzésben is leírtam, hogy engedem az ajándéközönt, csak a legdurvább dolgoknál parancsolok megálljt. Tehát a nagymama jobbára most is azt hoz, amit akar. Meg is próbálok jó képet vágni hozzá, de ez már nem mindig sikerül.
        De hidd el, nálunk történnek nagyon hajmeresztő ajándékozások is, lehet, hogy ezt Te el se tudod képzelni. Legutóbb is olyat kaptunk, amitől még a férjem is a plafonon volt (pedig őt nehéz kihozni a sodrából). Az ilyenek káros hatással vannak a gyerek személyiségére is.

  7. Ahogy olvasom a soraitokat, hálát adok az Istennek, mert mi nagyon jó nagyszülőkkel, nagyon jó nagybácsikkal és nagynénikkel vagyunk körülvéve! Nem mondom, néha becsúszik egy-két marhaság, de a gyerekek nagyon jól kezelik. És közös programokban is bővelkedünk, tényleg nincs okom panaszra:)
    Szerintem egyébként a kommunikáció a nyitja, tényleg őszintén kell beszélni róla a családban. Pl. már a leglokottebb öcsém is ott tart, hogy felhív vagy emailezik, mielőtt valamit megvenne a fiamnak, vagy moziba vinné:) és ez olyan jólesik!

    • Remélem nem úgy tűnik, hogy most én és az olvasóim közösen, teli szájjal szidjuk az anyósainkat, anyukáinkat!
      De azt látom, hogy ami nálunk probléma, az nem elszigetelt eset, többen is küzdenek az ajándéközönnel.
      Mi is próbáljuk megbeszélni az ünnep előtt, hogy mit vegyenek, aztán vagy betartják a megegyezést, vagy nem. Egyszer az egyik nagymama azt vette, amit együtt megbeszéltünk, a másik pedig nem a megbeszélt terméket hozta, hanem egy hatalmas csomag legót. Gondolhatod, hogy a “szófogadó” nagymama ezután önállósította magát, és ő is azt vesz, amit jónak lát.
      De mindenképpen érdemes előre beszélni a dologról, a nyílt kommunikáció eredményes lehet!

      • A túl sok játékból karácsony előtt lehet a cipősdobozba rakni. 🙂 Ez viszont a te döntésed, ha megbeszéled a gyerekeiddel, és ők jó szívvel beleteszik.

      • Mi már kaptunk borzasztó, véresszájú, vicsorgó sárkányfigurákat karácsonyra. Ezzel nem szívesen mérgezném más gyerekét se. A felesleges, jó állapotban lévő plüssfigurákat, könyveket mi is elszoktuk ajándékozni.

      • Jaj, dehogy hittem azt!:)) szomorú látni inkább, hogy azok, akiknek bölcsnek kellene lenniük, es megtanítani minket is bölcsen dönteni, rosszabbul döntenek, mintha a gyerekek kezébe adnánk a pénzt, hogy ok vegyenek maguknak ajándékot… Nem?:/
        Igaza van annak is, aki tűr a béke es a szeretet szellemében, es igaza annak is, aki szót emel az ésszerűség mellett.
        Mi is sokszor csendre intjük ám magunkat:) mert pl. Mit mondasz annak, aki rendszeresen tusfürdőket hoz, holott tudja, hogy én főzöm a szappant a családnak…? Sokadjára már semmit. Akiknek továbbajándékozom, nagyon örülnek neki.

      • Jó, hogy írod, kár, hogy a bejegyzésben nem tértem ki rá: fontos, hogy a felnőtt tudjon nemet mondani. Remélem, nem tűnök most kegyetlennek, de szerintem igenis tudni kell nemet mondani, ha a gyerek mindent meg akar vetetni magának – mert a gyerekekben nincs belátás, a világ minden kincse se lenne elég, hogy kielégítse a vágyaikat (én legalábbis úgy látom). De az élet nem ilyen, nem teljesülhet minden óhaj, tudni kell lemondani is. Szóval nem véletlen, hogy a felnőttnél van az értelem (elvileg), neki kell tudni ésszerűen dönteni. És most megint elő kell jönnöm egy családon belüli példával: karácsonyra az egyik gyermekünk megkörnyékezte az egyik idős családtagot, addig dörgölőzött hozzá, míg rá nem beszélte egy eszméletlenül haszontalan, de nagyon-nagyon drága valamire. Az ajándékozó tudta, hogy ellenezzük, de azért is elhozta (“mert a gyerek olyan nagyon nézte a boltban”). Ebből óriási nagy botrány kerekedett épp az ünnep előtt, mert felszólítottuk, hogy vigye innen ezt a …-t, és megkérdeztük, hogy hova tette a józan eszét, mikor megvette. Tényleg, hova vezet ez??? A gyerek megtanulja “prostituálni” magát (bocsánat, de nem tudok rá jobb szót), hiszen tudja, hogy kinél kell hízelkedni, és ellenünk beszélni (“annyira szeretném, de te is tudod, milyennek anyáék…”)csak hogy megkapja az áhított dolgot. És később mi lesz? Most játékot “néz olyan szépen a boltban”, évek múlva meg robogót, esetleg drága cigit? Igenis a felnőttnek kell, hogy legyen esze, és ez nem a szívtelenséget jelenti, csak azt, hogy józan határokon belül kell maradni!
        (Virág, ha olvasod még ezt is, kérlek, ne hidd, hogy mi kínozzuk a családtagjainkat azzal, hogy ilyen határokat szabunk! Ha pontosan tudnád, hogy mi zajlik nálunk, talán másképp gondolkodnál a szabad ajándékozással kapcsolatban. Meglehet, hogy Te soha nem kerültél szembe olyan ajándékokkal, amikkel nekünk sokszor kellett már farkasszemet néznünk… 🙂 )

  8. Lehet, lazábban kellene venni, de pl mit kezd a két éves a 240 db-os kirakóval? Örül neki aztán a kudarc, nem megy pedig ő egyedül akarja. (életkori sajátosság, anya ne segítsen!)
    idén a két évesem 7 éveseknek való olvasókönyvet kapott apró képekkel.

    van akkora macink, hogy nem fér be a mosógépbe, ugyanakkor már használtan kaptuk, ahogy a kádban áztatom, mosom (muszáj legalább fél évente) megy szét az anyaga (de emlék), ugyan csak a helyet foglalja

    2000 Ft-os fúró, két kör a lakásban, már darabokban van és még folytathatnám

    Virág, az a helyzet, hogy szerintem szerencsés vagy azokkal akiktől ajándékot kapnak a gyerekek, nálunk alakul már hogy nem a tejbevonó masszából kapható valamit kapnak pl húsvétkor/karácsonykor ami pl kukatöltelék, semmire nem jó, még sütibe sem. Mnyiség kb egy vajlingnyi (nem nem adnám másnak oda szemét)

    míg kicsik voltak, el tudtam rakni a csokit és apránként odaadni, most az a helyzet, hogy pl mikuláskor három napig csokin éltek. Ahogy kapták ették. Tőlünk minimálisat, inkább könyvet mert tudtam kapnak épp eleget.

    Ja könyv: nálunk nincs hely könyvespolcnak 45 m2-en élünk öten, könyvtárba járunk.

    Szeretem, ha megkérdezik mégis minek örülnének a gyerekek mert én vagyok napi szinten velük én tudom leszűrni azt, mi az ami nem jön be és mi ami igen.
    Most pl ami pénzt kapnak a gyerekek összegyűjtük és karácsonykor kapnak belőle ajándékot. Kb 40 eFt fog összegyűlni, ezt 2 eFt onként kapják és ebből abban a szent pillanatban ajándékot kellene vennük.

    Ha meg cipősdoboz: megkérdeztem a Nyomorszéle blogon, hogy ő hozzájuk eljutnak-e ezek a dobozok. Hát nem. Megy oda ahol egyébként is van.

    De ha adni akarok tudok jó pár embert aki elfogadja (pénzt), mert a játékok nálunk valahogy olyan állapotba kerülnek, hogy már nem lehet továbbadni. A három kerekű autókat ilyesmiket leviszem a gyermekorvosi rendelőbe, pár nap alatt azt is széthordják. Ami egybe van, az olyan játék amire érdemes is vigyázni, játszanak vele.

    Ildikó

    • Most jutott eszembe, azért a gyerekekben is lehet némi hiba (csak a sajátjaimról beszélek, másét nem ismerem), mert eszeveszett módon nyüstölik a játékokat, könyveket. Nekem, és a férjemnek is maradt egy csomó holmink, még kicsi korunkból, remek állapotban. Na, ezeket most a gyerekeink teszik tönkre pillanatok alatt. Vérző szívvel látom, hogy a nagy becsben tartott kirakóim, könyveim, társasjátékaim darabokban vannak. Tehát a felhasználói oldal is igen erős.
      A jótékonykodással nekem is az a bajom, hogy soha nem látom, hova kerül, ezért én azt a megoldást pártolom, mikor tudom, hogy hova megy az adomány. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem tisztességesek az adománygyűjtők, csak azt, hogy jobban szeretem, ha visszajelzést is kapok, hogy oda került az ajándék, ahova szántam.
      Csokifronton nálunk is az a helyzet: hosszú évek munkájába került, míg megértették (?), hogy a csoki és a kakaós bevonómassza az nem ugyanaz, bár hasonlóan néznek ki.

      • Igen, a túl sok ajándék/tárgy hozadéka, hogy “úgyis lesz másik” nem kell rá vigyázni. Ezt az üzenetet neveljük pici koruktól beléjük. (pl a tegnap említett kirakót odaadtam nekik, elég idősek már hozzá) Tegnap ki volt rakva, ma hiába mondtam (vagy háromszor), hogy a konyhaasztalon tegyék szét, nem végig van vele szórva a gyerekszoba. Kíváncsi vagyok hány db tűnik el belőle.

        Egyszerűen nem becsülik meg amijük van, mert mindenből lesz másik. (és én hiába beszélek, teperek, ha a nagyszülők, nagynénik, óvoda! árasztja el őket egy rakás dologgal.
        (karácsonyra már az óvodában is kapnak ajándékot, igaz nem túl drágát, de minek/miért?)

        Ildikó

      • Ezt is bele kellett volna írnom a bejegyzésbe: hogy a gyerek szemében “ami könnyen jött, az könnyen megy”…
        Nincs értéke semminek, hiszen csőstül jön az ajándék! Nem vigyáznak rá, nem becsülik meg, mert sok van belőle, és állandó az utánpótlás. Persze ha csak rajtam múlna, kevésszer kapnának ajándékot, de az jobb minőségű lenne.

  9. Szia! Én egy nagyi vagyok.Persze én se vagyok kivétel.Mindent a gyereknek! Mikor meg kérdezte az anyuka ezt most kinek vetted? A válasz gyors volt a gyereknek! Akkor kezdtem gondolkodni biztos? Hát nekem tetszik csak,szégyellem is magam eléggé! És akkor azt mondták nekem,ezeket te tárolod majd játszik nálad a gyerek!Hamar leszoktam és azóta nincsenek felesleges dolgok.Így mindenkinek könnyebb!

    • Kedves Névtelen Nagyi!
      Annyira örülök, hogy írtál, és annak is, hogy egyet értesz! Féltem a bejegyzés után, nehogy az olvasó nagymamák megsértődjenek rajta, de még egyszer mondom: nem a nagymamák ellen írtam, hanem a gyerekek érdekében!
      Szeretném, ha az én családtagjaim is megértenék, hogy nem a gyerek érdekeit szolgálják a rengeteg, válogatás nélkül felhalmozott ajándékkal!
      Nálunk is élt egy ideig a szabály: a nagymama megvehet bármit, de azt vigye el magához, és a gyerekek majd ott játszanak vele. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy a sok kacat begyűrűzött a mi lakásunkba is. Ezért sajnos újra figyelmeztetnünk kellett a régi szabályra a családot.
      Ha van kedved, írj részletesebben, jó volna alaposabban megismerni a “másik fél” véleményét is!

  10. Kedves Böbe! VÉGIGOLVASTAM! Bevallom Neked és már a Lánykáimnak is mondtam én nem voltam ennyire mindenre odafigyelő, tudatos anyuka! Nagymamaként viszont a hibáimból megpróbálok okulni! Igyekszem a gyerekeim elvárásainak megfelelni. Az akaratomat most már nem erőltetem rájuk. Betartom az általunk hozott szabályokat. Én magam szeretek ajándékot készíteni a fiúknak: játszószőnyeg, álom manó, teve, zsiráf, magasságmérő stb., mert ez az alkotás! nekem is öröm. Öröm az is, mikor a 4 éves azt mondja: Böbe varrjunk! És akkor varrunk! Én mindig azt mondom azt szeretném adni az unokáimnak, amit az én anyukám adott az én lányaimnak. Szeretet, törődést, biztonságot, közös játszadozást stb.
    Szegeden egymástól távol laknak a lányok, így a fiúk nem egy oviba járnak. Milyen nagyszerű dolog, mennyire örülnek annak, ha először megyek az egyikért az oviba, majd együtt megyünk a másikért és hármasban közös programot csinálunk,legyen az egy egyszerű játszóterezés vagy a nyári hőségben egy klímás játszóház…Természetesem mi is szoktunk ajándékot is venni az unokáknak, de mindig történik előzetes megbeszélés a lányokkal. Tudom milyen könyveket szeretnek a fiúk, könyves boltban együtt szoktunk nézelődni, válogatni.
    Én megértem a problémád! Bocsánat, hogy ritkán van időm elmondani véleményem az írásaiddal kapcsolatban! Igazán megkedveltelek!

    • Nagyon örültem biztató soraidnak, mert megmondom őszintén, tartottam a nagymama olvasóimtól, nehogy magukra vegyék a szavaimat, és megsértődjenek! Örülök, hogy egyet értesz, és nem gondolod azt, hogy én most szidtam a nagymamákat.
      Tudom rólad, hogy ügyes kezű asszony vagy, épp ilyen ajándékokra gondoltam, mint a tieid, amikor azt írtam, hogy a mama inkább készítsen valamit saját kezűleg, mint hogy elővegye rögtön a pénztárcáját.
      És persze nem azt mondom, hogy a mama egyáltalán ne vegyen semmit (ha őt az teszi boldoggá, hogy vásárolhat, akkor vásároljon), csak azt kérném tőle, hogy olyan bődületes ökörségeket ne vegyen a gyerekeknek, és azt, hogy néha NE hozzon semmit, hisz neki is rosszul esik, mikor a gyerekek megtámadják a csomagját, és kifosztják a csokiért.
      Szóval köszönöm a biztatást!

  11. Látom, jó darázsfészekbe nyúltál. Én az unokáimnál látom az irdatlan mennyiségű és úgy látom emiatt nem is becsült játékot. Azért is próbáltam a névnapi tündéreket csináltatni hendimédi Mónival, legyenek egyediek, szépek. Remélem játszanak is velük, még nem láttam az ajándékokat sem élőben. S a sokban valahogy elveszik az érték…a megbecsülés. S az is baj, amit a többinél látnak azt próbálják utánozni, szörnyű. A lelkem néha sikoltozik ilyenkor, no meg az anyukáé is akívánság láttán…

    • Neked is nagyon örülök, hogy nagymamaként hozzászóltál! Mint Böbének írtam, féltem attól, hogy valamelyiktek megsértődik – bár… amennyire már “ismerlek” benneteket az írásaitok alapján, adtam esélyt arra is, hogy egyet fogtok érteni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s