Olyan világban élünk, ahol az emberek nagy része nem az otthonában étkezik, és nem a szerettei körében. A gyerekek bölcsődében, óvodában, iskolában vannak, a felnőttek pedig a munkahelyeiken – nehéz is lenne megoldani a közös étkezést. Mivel a nők nagy része is dolgozik, természetes, ha nem főznek.
Étkezés az otthontól távol – napjainkban (nagyvárosi bevásárlóközpont ebédidőben)
Munkahelyi étkezés – régen (ebédelő hortobágyi pásztorok)
Több olvasómról tudom, hogy kiváló háziasszony, aki nemcsak hogy főz, hanem süt is (tehát az ő családjuk nem sűrűn eszik az otthonuktól távol), a többiről csak gondolom, ezért ez a bejegyzés természetesen nem rólatok szól, hanem azokról a családokról, ahol soha nem esznek házi kosztot. (És nem is azon ritka és becses alkalmakat ostorozom, amikor a nagyon aranyos férjek elviszik a feleségüket színházba, és előtte vagy utána meg is vacsoráznak egy hangulatos étteremben…)
Hogy jutott eszembe ez a téma? A vasárnapi iskolában, ahová egyik gyerekünk jár, a testi és lelki táplálékról volt szó. Előbbire kellett a gyerekeknek példát hozniuk; a fiunk ezeket írta: pörkölt nokedlivel, ludaskása, paradicsomos tészta, bableves. Férjemtől (aki ott olvasgatott és hallgatózott a terem sarkában) tudom, hogy a többi gyerek gíroszt, pizzát, tortellinit és gyorséttermi ételt írt (külön megemlítve a „KFC-s kaját”.) Ezek szerint a családok nagyobb része vagy házon kívül eszik (mondjuk, elmennek a bevásárlóközpontba és ott vesznek egy gíroszt, esetleg beülnek egy gyorsétterembe), vagy otthon kerül az asztalra ez a multikulturális gasztroegyveleg – bár kétlem, hogy van olyan anya, aki “KFC-s kaját” főz vasárnap a családnak.
Azt veszem észre, hogy egyre kevesebben vesződnek a főzéssel-sütéssel. Legalábbis erre kell következtetnem, mikor több ismerősöm is azt mesélte, hogy az ünnepi alkalomra egybesereglett családnak nem főzött semmit, hanem vendéglőből hozatta az ételt. Másik eset, amit férjem tapasztalt: hivatalos ünnepségen (emlékmű koszorúzáson) volt egy kis faluban, és tudta, hogy utána megvendégelik a résztvevőket. Már készítette a gyomrát a finom házi süteményekre (az a gyengéje), de csalódottan látta, hogy a helybéli nénik meggyes rétes helyett szottyadt fornettis pogácsát kínáltak.
Biztos tudjátok eddigi írásaim alapján, hogy szívügyem a tudatos, minőségi étkezés (amit sajnos még nekünk se sikerült teljesen megvalósítani). Vajon az itt-ott főzőcskéző távol-keleti büfés, aki egy rossz sámlin ülve a bolt hátsó bejáratánál pucolja a zöldséget és vágja a húst egy földre tett lavórba a kellő gondossággal válogatja ki az alapanyagokat? Szeretettel nevelgeti a zöldségeket a kertjében, esetleg a portékát a piacon megszagolgatva, megnyomogatva válogatja ki a legjobb hozzávalókat? Szívét-lelkét beleteszi az ételbe, ahogy mi tesszük, ha főzünk a családnak? Mint nyereségérdekelt vállalkozó – mi lebeg a szeme előtt? Az, hogy minél kisebb anyagi ráfordítással minél nagyobb haszna legyen, vagy az, hogy a betérő vendégnek egészséges, kiváló minőségű alapanyagokból tápláló ételt készítsen…? (És itt nem a nemzetiségi hovatartozáson van a hangsúly, hanem azon, hogy a büfés, kifőzdés, pizzás stb. elemi érdeke a profit, tehát elsődleges célja mégiscsak a saját megélhetése és nyereség elérése. Még azt se mondom, hogy ne érdekelné a vevők elégedettsége, de ha választhat, hogy a kenyérlángosra jó minőségű sajtot tegyen, vagy olcsóbb, kevésbé finomat, akkor sok vállalkozó az olcsóbb mellett fog dönteni…)
Az is elgondolkodtató, hogy a mai kor embere nem is tudja, hogy mi kerül a tányérjára, még akkor sem, ha ő maga főzi meg a saját konyhájában, hát még ha az otthonától távol eszik… Régen ez elképzelhetetlen volt, hiszen a család maga termelte meg az ételét, vagy a közeli piacon vette meg (ismerős kofáktól). Manapság meg olyan távoli országokból érkeznek a legalapvetőbb élelmiszerek is, amelyek létezéséről őseink még nem is hallottak!
Külön ki kell térnem a gyerekek nagyüzemi étkeztetésére is, amikor X forintból (nem tudom, mennyi most a norma) kell kihozni az étkezést. Igazán művészet olyan kevés pénzből jó minőségű ennivalót előteremteni, a legtöbbször nem is sikerül. Biztos Ti is szembesültetek már a szikkadt zsömlékbe gyömöszölt turistaszalámival – mutatóba egy kis szétkent margarinnal, vagy a „nutellás” kenyérrel, esetleg pizzás csigával… A legtöbben a gyerek étkezésének csak az uzsonnai részével szembesülnek, az ebéd a szülők számára láthatatlan; azt hiszem, az esetek nagy részében jobb is, ha az anyák nem látják, mit esznek a kicsik az oviban. Volt egy időszak, amikor hivatalból több óvodában is jártam, és az egyik helyen meghökkenve vettem észre, hogy az óvónők otthonról hoznak maguknak ebédet, mert „ezt a moslékot bizony mi meg nem esszük”… Értem én, hogy kevés a normatíva, de mégiscsak társadalmi érdek, hogy a gyerekek egészségesen étkezzenek, ne csak a híg, tetején zsírfoltokkal tarkított, egyen-ízű levesekkel táplálják őket! Egy barátunk szinte csak menzás ételen nőtt föl, és most, felnőtt korában is sokat eszik a „nagyüzemben”. Ő szokta mondani: én mindent megeszek, ami MÉG és MÁR nem mozog…
A másik dolog, ami eszembe jutott, hogy hová lett az étkezés szakralitása?
Az étkezés valaha szertartásos cselekedet volt. Már a vad elejtését is és lelkének kiengesztelését is „varázslat” kísérte, és az étel elfogyasztásának is megvolt a maga koreográfiája. Nemcsak az ősidőkben volt ez így, hanem még a hagyományos, paraszti világban is. A család körbeülte az asztalt (a palóc falvakban az asszonyok az uruk mögött körbeÁLLTÁK), a családfő elmondta az asztali áldást, és elkezdődött az étkezés, melynek szigorú rendje volt (ki nyúl először a tálba, mennyit szed ki a közösből). Érdekes mozzanat a régi, paraszti világból a halotti tornál meglévő szokás: ezt az ételt a gyászolók nemek szerint elkülönítve fogyasztották el.
Ételszentelés régen
Ételszentelés napjainkban (Erdély, Csíkszereda). A képen azt a szép szokást láthatjuk, mikor a hívek Húsvétkor az ünnepi ételt elviszik a templomba megszenteltetni. Ebben az esetben a szabad ég alatt kellett megrendezni az ünnepséget a hatalmas tömeg miatt.
Manapság persze már nem rajzolunk a lakás falára pálcikaembereket, hogy sikeres legyen a bevásárlás, és szép dagadót adjon a hentes; az előrecsomagolt csirkének se köszönjük meg, hogy halálával éltet minket, de legalább étkezés előtt adjunk hálát, és köszönjük meg, hogy ma is étel jutott az asztalunkra – bárhol is fogyasztjuk el azt az ételt! Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy rengeteg embertársunknak már az is ünnepnap, ha van mit ennie, és mi azon szerencsések közé tartozunk, akiknek annyi élelmiszere van, hogy azoknak 30-40%-a felbontatlanul a kukában köt ki.
És ha már házon kívüli étkezésről van szó…
Annak is vannak mélységei és magasságai. Egyik véglet ez:
Étel és tálalás a gyorsétteremben
Másik pedig ez:
A Szindbád című film felejthetetlen jelenete. Szindbád: Latinovits Zoltán, Vendelin: Szénási Ernő. A filmrészletet éhesen tilos megnézni! 🙂
almameter 
Sajnos tényleg így van, nem divat ma főzni. Én ezt nagyon sajnálom. Bár tény, hogy rengeteg időt elvesz az életemből, hogy be kell vásárolni, főzni kell, utána elmosogatni – de hát a családomért teszem! Számomra is sokkal értékesebb egy otthon elkészített túrós csusza, amit körbe tudunk ülni, mint a gyorséttermi “zsinat”.
Nem mondom, hogy időnként nem csúszik be hozzánk egy-egy pizza, vagy hogy nem voltunk még a “mekiben”, de nincs belőle rendszer. Időnként, amikor elönt a tennivaló nagy segítség, hogy a szombati bevásárlós délelőtt miatt pizzát tudok rendelni a kedvenc éttermünkből, mert főzni már nem jutott időm. Bár… ugyebár előre gondolkodva ezt a helyzetet is lehet kezelni, mert péntek este már össze lehet ütni valamit.
De ilyenkor nem érzem jól magam. Viszont látom, hogy sokan, nagyon sokan nem főznek. Érthetetlen számomra, hogy az otthon, gyesen lévő, egy gyermeket nevelő anyuka dobozos ételt hozat, mert nincs ideje főzni a gyerek mellett. ??? Olykor tényleg nem egyszerű, de ha más nem, hát alvásidőben meg lehet főzni másnapra.
Amikor még dolgozóba jártam minden reggel, vittem magammal a kis dobozkámat az ebéddel. A férjem szintén (ő most is viszi). És délidőben sorra jöttek a kollégák szagolgatni, hogy mi jót főztünk – volt egy szintén főzőcskézős kolléganőm. Az egyik főnökünk egyszer úgy nyilatkozott, hogy a mai lányok már nem főznek, úgyhogy ne haragudjunk, ha a fiúk ilyen érdeklődőek, merthogy ritkán látnak házikosztot. Ez nekem sok(k) volt. 🙂
Hallottam már anyukát neheztelni a gyerekre, amiért ovi után “már megint éhes”. De jószívű volt vele, vett neki egy korpás kiflit. Amit szegény gyerek három falat után elejtett, sírt érte, de nem kapott újat. Hozzáteszem: nem szegény család és nem kövér gyerek, akinek minden kalóriát számolni kéne. Sajnáltam, hogy anyukának nem jutott eszébe, hogy az ovis kaja talán még kiegészítésre szorul.
Sok tervem van még, ahol fejlődnünk kéne az étkezés terén. Pl. saját sütésű kenyér, sk joghurt, sajt, stb. De azt hiszem, nincs szégyenkezni valóm. Igyekszem. Terítő van az asztalunkon (amit minden nap cserélni kell, mert valaki mindig kiborít valamit, de hát még csak 2,5-5 évesek), megvárjuk egymást, igyekszünk nem csámcsogni, szörcsögni, beszélni csak tele szájjal nem szabad. Piacra járok leginkább, és nagy szerencsénk van a szüleimmel, ahonnan tojást, csirke-sertés húst tudunk hozni és elég sok gyümölcsöt is. Ez azért nagyon nagy segítség!
Egyszer egy barátnőm azt mondta, hogy abból, hogy nálam mindig tele van a mosogató, amikor itt jár, két dologra tud gondolni: a gyerekeim nyilván nem éheznek, ha ennyit főzök illetve túl sok szabadidőm sincs. Hát… igaza volt, de nagyon hálás voltam neki, amiért nem elmarasztal a futó konyhám miatt, hanem a dolgok mögé lát.
Az írásoddal egyet értek. Én is igyekszem házi koszton tartani a családot. Rengeteget sütök, állítólag az is ritkaság, legalábbis egy férfi ismerősöm meghökkent, mikor mondtam, hogy nálunk majdnem mindig van süti. A piacon az ismerős zöldségessel sokat szoktam beszélgetni, mesélem, hogy miből mit fogok főzni, és ő is azt mondta, hogy szerinte egyre kevesebbet főznek az asszonyok, ő legalábbis úgy látja a vásárlási szokásokból.
Persze velünk is előfordul, de ritkán, hogy rendelünk pizzát, vagy beülünk valahova enni. Nincs ezzel semmi baj, de én régimódi vagyok, és akkor érzem jó anyának, jó feleségnek magam, ha ezen a téren IS maximálisan tudtam gondoskodni a családról. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak ettől lennék jó vagy rossz anya; vagy aki nem főz, az gondatlan háziasszony; nem ezt akarom mondani. De nekem igenis fontos, hogy a saját főztömet egye a család.
Büfében, étteremben falatozva sokszor eszembe jut, ahogy eszem az ételt, hogy “na, ez is mélyhűtött alapanyagból van”, vagy “ebbe a sütibe se diót tettek, csak dejót” – lehet, hogy ez szakmai ártalom nálam.
A továbbfejlődés terén nagy esemény, hogy megsütöttem életem második kovászos kenyerét, ezt majd egy bejegyzésben is bemutatom.
Kedves Betti, nagyon szeretem, hogy ilyen alapos, hosszú szólásokat írsz, köszönöm őket!
Bizonyos mértékig egyetértek, és van amiben nem.
Vezettem nagy gyorséttermet, ázsiai és magyar konyhával. A kínai szakács SOKKAL tisztább volt mint a magyar. Tény hogy a 18 kg feldolgozandó csirkehúst egy lavórban tárolja a feldolgozás alatt, és az CSAK erre a célra van használva.Vagy beletehetné több kisebb tálba, és nem férne el tőle az ASZTALON.
Ugyanis asztalon, vágódeszkán aprítja. utána kisebb adagokba dobozolva megy a felaprított hús a fagyasztóba.
Tolmácsként sok étterem konyhájában jártam,mindenütt ezt tapasztaltam.
Én azt tapasztalom, hogy az ovis és iskolás ebéd uzsonna változatos, és egyre fejlődik. Meglepve és jólesően látom, hogy a gyerekek rozskenyeret kapnak, és mindig van az ebédhez gyümölcs.Mindig megnézem az étlapot sokszor onnét merítek ihletet, ha nem tudom mit főzzek.
Az iskolában A és B menüből lehet választani, és nagyon tetszik, hogy korpás, magos zsemle az uzsonna, hogy mindig van benne saláta, paprika, zöldség.De van tojáskrémes, körözöttes, sajtkrémes kenyér is.
Természetesen én is főzök, bár iskolaidőben csak hétvégén, nem igénylik a gyerekek a meleg vacsorát, ilyenkor csak köles vagy rizskása, virsli, tojásrántotta, vagy felvágott a vacsora.
Sütök is hetente.Sőt befőzök télire.
Ha lenne lehetőségem,magam termelném meg az ennivalónkat, de panelban ez nehézkes lenne.Még a fűszernövények is kihaltak, amiket nevelgettem.
Itthon együtt vacsorázunk, hétvégente együtt ebédelünk. Van terítő az asztalon, bár bevallom tányéralátét is.
Nem szeretem ha nem tudom tisztára mosni az asztalterítőt,és foltos marad.
Ilyenkor mindennap,vagy 2 naponta főzök és hetente 2x sütök valamit.
Kedves Patrícia, én elhiszem, amiket írsz az éttermekről. Nem is ezekre a kulturált helyekre gondoltam, hanem konkrétan egy külvárosi buszvégállomáson működő büfére, ott láttam a fent említett esetet.
Adja Isten, hogy fejlődjön az ovis és iskolai közétkeztetés! Igaz, óvodásunk jelenleg nincs, tehát a tapasztalataim pár évesek. A mi iskolánkban nem lehetett választani a menüből, ellenben a fiam (amíg oda járt) egyszer hosszan tartó, kellemetlen betegséget kapott a menzás ételtől. A szülők kérésére az iskola beszállítót váltott, de mi azt már nem vártuk meg, mivel úgyis mindig volt itthon (meleg) étel, nem kértünk többet ebédet.
Az a tapasztalatom, hogy néhány élelmiszergyártó meglovagolja a most nagyon divatos egészséges-étkezés hullámot, és mindenféle utánzatokat gyárt. Nagyon sok esetben a barna kenyér nem a teljes kiőrlésű liszttől barna, hanem a malátától vagy kakaótól, amivel megszínezik (állítólag a kávézacc is kedvenc színezék). Az se mindegy, hogy a zöldség vagy gyümölcs, amit a gyerekeknek adnak, honnan származik (gondolok itt az utóbbi évek botrányaira, mikor ilyen-olyan szermaradványokat találtak a zöldségekben, gyümölcsökben). És ezt nem azért írom, hogy mindenbe belekössek, mert őszintén remélem, hogy tényleg felismerik az illetékesek, hogy mennyire fontos a gyerekek egészséges ételeken való felnevelése. Csak van bennem egy kis kétkedés, hogy az élelmezésvezető ki tudja-e hozni a napi normatívából a valóban rozslisztből vagy teljes kiőrlésű lisztből készült kenyeret…
Mondom még egyszer: kívánom, hogy úgy legyen! 🙂
Biztos hogy igazad van.
De az utóbbi évek közétkeztetéséhez képest, szerintem ezek nagy lépések. A napi gyümölcs, a saláta, zöldségek a szendvicsbe, ezek már nagy lépések,.
Sajnos,mivel piacon vásárolok,így magam sem vagyok biztos benne, hogy milyen élelmiszert veszek. Fel kellene fedeznem néhány őstermelőt,akiktől rendszeresen vásárolok.
Persze, a régebbi állapotokhoz képest ez is óriási előrehaladás!
A Szindbád ezen jelenete nekem is nagy kedvencem. Olvastam egy könyvet, ahol egy amerikai éttermi újságíró Franciaországban egy étterem ill. a szakácsa működését figyeli egy évig. No, ott volt minőség. Nem mindegy hány órás volt a cukkini virágja, mikor szedték le stb. Én akkor goindolkodtam el, hogy is van ez? S az a minőségi ételkészítés. Igaz, Michelin csillagos étterem volt. Ezeknek akkor vastag pénztárcájú a közönsége, ők megfizetik a minőséget? Igen ám, de ők vannak kevesebben.
Varázslatos, hogy mennyire hűen idézte meg a film azt a különös hangulatot!
Én is gondoltam az olyan csúcsintézményekre, amiket Te is említettél. Na, az ő esetükben elhiszem, hogy a szakács reggel kimegy a biopiacra, és végigszagolgatja, végigsimogatja a zöldségeket, vagy esetleg elmegy a gazdaságba, hogy meggyőződjön: valóban tiszta kukoricával etetik-e a libát, aminek a máját majd ő fogja elkészíteni. Olyan árak mellett, amiket ők elkérnek a vendégtől, lehet is ilyen minőséget tartani, sőt, el is várható, hogy ilyen legyen a minőség. Ahogy van igény a luxustáskákra, drága svájci órákra, vagyonokat érő golyóstollakra, úgy a minőségi éttermeknek is van egy törzsközönsége. Ezek szerint megéri, ha még működnek…
Két könyv a Ház a Tatin utcában és az Életünk a Tatin utcában fogott meg ezen a téren, és tanultam is sokat belőle. A recepteken kívül az is tetszett, ahogy leírta a piaci bevásárlásokat.
Sajnos nem ismerem ezeket a gasztrokönyveket, de ha nagyon sok időm lenne, rengeteg bepótolnivalót olvasnék el…
Valamikor szakácsnő voltam egy nagy konyhán, és tudom azt, hogy a konyha – ha háziasan és finomat akar az ember főzni – veszteséges. Nyereséget nem lehet elérni csak akkor, ha nem minőségi áruból készítik el az ételt. Itthon is főzök magunknak, tehát mindig házi étel van az asztalunkon, bár néha én is megkívánok egy hamburgert. Az én időmben az asszonyok még főztek otthon (a fiatalok is!), de most már annyi kész vagy félkész ételt lehet kapni, hogy főzéstudás nélkül is el lehet kormányozni egy családot. Szerintem ezért is szoktak le a főzésről a mostani fiatalok. Ági mama
Azért azt nem mondanám, hogy a fiatalabb nemzedék egyáltalán nem főz, de azt nem kétlem, hogy most egy családanya megengedheti magának azt, hogy ne főzzön, és ezért senki nem szólja meg, mert teljesen elfogadott dolog az ételrendelés.
A minap kérdezte egy vendég kislány mamája, hogy van erőm nekem még sütit is sütni?! Hát en meg inkább sütök, mint egy vagyont adjak pár szelet vacak minőségű csokiért…:) olyan sokan vagyunk!:)) és pont a vendég kislány volt az, aki inkább sütit kért, hogy süssek, mint hogy édességet vegyek neki(nagyon válogatós, szinte levegőn él… És felajánlottam, hogy választhat valamit)
Számomra az ilyen esetek mutatják, hogy valójában mennyivel nagyobb értéke van egy házi ételnek, nemcsak az alapanyagban, hanem a beleadott energiában, szeretetben…
Igen, sok gyerek nem is ismeri a házi koszt ízét. Egyszer régebben az iskolában el volt borsozva az étel, de a tanárnő szerint csak az én lányom ismerte fel, hogy ez az íz a bors íze…
Én nem ítélem el azokat, akik nem tartják fontosnak, hogy saját főztjükön tartsák a családot. Mindenkinek saját döntése. Csak nekem, és Neked, meg még sokaknak elemi igénye a házi koszt, és mi azt is gondoljuk, hogy így teszünk jót a családnak.
Én is úgy tapasztalom, hogy a műízeken élő gyerekek nagyon tudják szeretni a házi sütemény ízét!!
Én is házi koszt párti vagyok 🙂 sőt , házi süti, és házi befőtt…….36 hetes pocakommal képes voltam 20 kg sárgabarackot eltenni 🙂 na meg a többi gyümölcsöt amit sikerült beszerezni :). Nagy családban, kamasz fiúk mellett ez a megfizethető. Ha Nekünk annyi lasagne alapot meg kellene vennünk, amennyit a fiúk el tudnak pusztítani, hát nagy bajban lennénk 🙂 Falun élünk, sok mindent meg tudunk termelni, ez is szerencse.
Nekem kimondottan nem is bírja a gyomrom a műkajákat . És már annyi inspiráló főzős műsor, újság stb van, hogy csak megkívánják az emberek a főzést 🙂 .
Egyet értek Veled; nem csak eszmeileg, hanem anyagilag is megéri otthon főzni.
Ja, és mielőtt bárki gondolná, hogy könnyen vagyok, mert most “nem dolgozom” , én ezt megtettem 12 órás műszakok mellett is, mert egyszerűen szeretem tudni mit eszünk 🙂
Amíg munkahelyen dolgoztam, én is igyekeztem megfőzni. Nem mindig sikerült, ezért minden elismerésem azoké, akik állandóan főtt ételt tesznek az asztalra 8 (12) órás munka mellett.
Jaj, a világért sem akarok ám valami tökéletes háziasszonynak látszani 🙂 Nem is vagyok az 🙂 sokszor főzök 2 naponta 🙂
Jobban a befőzésre értettem amit utóbb írtam 🙂 , mert azt már sokszor a fejemhez vágták, hogy milyen könnyen teszem…….
12 órás műszak mellett befőzni sem rossz teljesítmény.
Mélységesen egyetértek mindennel, amit írtál. És itt csak egy része a dolognak az, hogy az otthoni élelem egészségesebb. Arról is szó van, hogy ki, és hogyan készíti el azt az ételt. Hogy belegyúrja-e a tésztába a szeretetét, belekavarja-e a levesbe az életörömet? Hogy aki eszi a főztünket, az milyen energiákat fogad testébe-lelkébe. Éljen tehát az otthoni elemózsia!
Én is azt vallom, hogy a hazainál nincs jobb. Anyukám főztjét semmi nem múlja felül.