2013.09.09 – Eleven kisgyerekkel a piacon

Megint egy kalandleírás következik. Ha valaki elolvasás után azt gondolja, hogy ez már túl hajmeresztő ahhoz, hogy igaz legyen, azt megnyugtatom, hogy az élet találja ki ezeket a történeteket, nem én.

1., A piacra rendszerint már valahonnan megyünk, tehát már voltunk előtte máshol is, ennek megfelelően már eleve cipelünk egy csomó holmit.

2., Míg az ismerős zöldséges néninél vásárolunk, a kicsi rendszerint eltűnik, és körbenyargalja a piacot – valamelyik ordító testvérével a nyomában, aki felsorolja, hogy milyen kínzásokban lesz része, ha nem áll meg (persze soha nem áll meg).

3., Míg hallgatom a zöldséges néni pletykáit, fél szemmel azt veszem észre, hogy örökmozgóm nagy munkával felszed egy csempe nagyságú lefolyófedelet, és könyékig benyúl a nyílásba.

4., Hanyatt-homlok odarohanok, és kirángatom a csatornapucoló-szakmunkást, elvonszolom a csaphoz, közben reménykedek, hogy a zöldségesnél hagyott táskámnak nem kel lába.

5., A táska megvan, végre fizetek. A már meglévő csomagok mellé kettő újabbal gazdagodunk, ami rendszerint az én vállamat húzza.

6., Míg a tejesnél állok sorban, a kicsi megint útra kel, térül-fordul, és egy paradicsompaprikát rágcsálva kerül elő. Szememmel keresem, vajon honnan emelte el. Odaszaladok az árushoz, hogy odaadjam az árát, de az csak mosolyogva int, hogy váljék egészségére.

7., A gyerekek alig várják, hogy kifizessem a tejet, szinte összevesznek azon, hogy melyikük igyon először. A kicsi a legerőszakosabb és a leghangosabb, az övé az első deci. Boldogan, peckesen áll a tejespult előtt a másfél literes üveggel, és jóízűen meghúzza, többször is. A tejes bácsi elalélva nézi egyik leghűségesebb fogyasztóját, és egyben reklámemberét.

8., Míg rendezgetem a szatyraimat, a kicsi a csapnál pancsol. Tulajdonképpen nem szabadna, mert félő, hogy kilocsolja a vizet, de nem tudok mit csinálni: ha két kézzel visszatartom, akkor nincs mivel elpakolnom.

9., Mikor legközelebb odanézek (nem több mint néhány másodperc múlva), a gyerek már nincs sehol. Halálra váltan kutatom, hol lehet. Egyszer csak nyílik a csap melletti felvonó ajtaja (az árusok azzal szokták a pincében lévő raktárból felhozni a portékát), kigördül belőle egy kis húzós kocsi, a rajta lévő krumplis zsákon az én elveszett magzatom trónol. A zöldséges a raktárban csípte nyakon. Látásból ismerte a bűnözőmet, gondolta, biztos megörülök, ha visszahozza nekem.

10., A következő sor, amit végig kell állnom, a hentesé (még eszünk húst). A gyerek a dorgálástól megszeppenve áll mellettem, míg várakozunk. Gyanúsan csendben van. Valami azt súgja, hogy nézzek oda: elővette a nemi szervét, buzgón huzigálja és mutogatja a járókelőknek.

11., Még mindig nincs vége a bevásárlásnak, míg gyümölcsöt válogatok, a gyereknek megint nyoma vész. Ezúttal nem ment messzire, csak a szomszédba: az épp távol lévő mézes bácsi pultján gúlába rakosgatja a fél kilós mézesüvegeket.

12., Hátra van még a pékség (akkor még nem tudtam ilyen finom kenyeret sütni). Az eladólányokkal nagyon jó viszonyban vagyunk, tudják, hogy melyik gyerek mit szeret, és a kicsinek nem is kell kérnie, máris kap egy ajándék pogácsát. Mivel a savanyúságosnál meg bébikukoricát kunyerált, szinte meg is ebédelt. Kis zavar keletkezik, hogy 5 szerelmeslevelet, 3 kakaós csigát és 3 búr kiflit kérünk-e, vagy 3 szerelmeslevelet, 5 kakaós csigát, és 5 búr kiflit. Tisztázzuk az igényeket, fizetnék, mire valamelyik nagyobb gyerekem rázendít, hogy ő nem is szereti a búr kiflit, hanem inkább lekváros batyut kérne helyette. A lány visszapakol a búr kifliből, újabb zacskót vesz elő a batyunak. Nincs harag; régi és biztos vevők vagyunk.

13., Végeztünk a piacon: gazdagabbak lettünk 6 liter tejjel, egy vagonnyi péksüteménnyel, vettünk kolbászt és virslit, 4 kiló krumplit, leveszöldséget, 3 kiló barackot és egy nagy dinnyét. Így a homokozójátékos szatyron és a könyvtárból kihozott könyveken kívül még ezeket is cipelnünk kell.

14., Míg pakolászok, valamelyik gyerek felkiált, hogy „anya, nem vettél rudit se, meg én még a joghurtot is megkívántam…”. Egy öreg néni rendezgeti cekkerét mellettünk, és néha jelentőségteljesen ránk sandít. Mivel sokszor kapok idegenektől kéretlenül is kritikát, lelkiekben felkészülök az esetleges válaszra. Ám a néni nem engem torkoll le, hanem a gyerekeket. „Ejnye gyerekek, nem látjátok, hogy szegény anyátok majdnem megszakad? Segítsetek már neki egy kicsit!” Leesik az állam, nem vagyok én hozzászokva, hogy valaki az ÉN pártomat fogja a gyerekekkel szemben. Mindenesetre hálás pillantást vetek a néni felé.

15., Míg én a nénivel szemezek, fél szemmel látom, hogy a kicsi ráhasal a szökőkút kávájára, és beleiszik a vízbe!! A téboly szélén állok! Ordítok, hogy azonnal jöjjön onnan. Kétségbeesetten gondolkodom, hogy mi legyen: úgy döntök, hogy ez már orvosi segítséget igényel. A nagyokat utasítom, hogy egy ásványvizes üvegben vegyenek mintát a vízből (hátha mérgezést kap a gyerek, vagy ki kell mosni a gyomrát – némelyik szökőkútnak olyan hipószaga van), és a sok málhával irány a gyerekorvos.

16., Elvonszoljuk magunkat a rendelőig, itt már erőtartalékaim utolsó morzsáit használom fel. A védőnő azonnal kijön, mikor hívatom, és megnyugtat: nem lesz semmi baja a gyereknek, csak épp annyi, mintha az uszoda vizébe inna bele: egy kiadós hasmenés, de az se biztos.

17., Ennél a pontnál már nem bírom tovább, a védőnő vállára borulok zokogva. Ad egy csomó papírvattát is, hogy abba fújjam az orromat, közben folyamatosan beszél hozzám. Finoman megkérdezi, hogy kérek-e a doktor nénitől egy nyugtatót. Köszönöm, de nem kérek.

18., Megnyugodva ballagunk haza. Arra eszmélek, hogy valamelyik gyerek megszomjazik, elővesz egy ásványvizes palackot, és kiissza. Földbe gyökerezik a lábam: ugye nem a szökőkútvizes palackból ittál? (Bármennyire is nem mérgező, mégse azt igyuk!) Ő is megijed, együtt rettegünk, mire a nagylányom nyeglén megjegyzi: ugyan, csillapodjatok már le, már az orvosi rendelőben kidobtam a vízmintát, nehogy összekeverjük valami mással…!

Gyűjti az erőt az újabb bűntényekhez