2014.01.20. – Hej, keserves asszonysors…

A Fedezd fel magadban az ősasszonyt! című bejegyzés kapcsán elmélkedtem dédanyáink koráról. Hogy sikerüljön alaposabban belepillantani életükbe, és megérteni a nagycsaládon belül uralkodó bonyolult kapcsolatrendszert, írnom kell pár szót magáról a hagyományos nagycsaládról.

A nagycsalád (had, nemzetség) ősi társadalmi egység, gazdasági alapokon nyugszik. Élén áll a családfő, aki a hatalom és a vagyon teljhatalmú birtokosa volt. Egy nagycsalád nem ritkán 30-40 főből is állt: a gazda, a felesége, legény fiaik és hajadon lányaik, nős fiaik és azok feleségei, valamint az unokák, esetleg a gazda fivérei, azok feleségei, gyermekei és unokái!

palóc nagycsalád

A gazda volt az egyetlen, akinek könnyebb életet biztosított a vagyon, amivel kedve szerint rendelkezhetett. Jogában állt bármely családtagját megverni vagy elkergetni. Óriási tisztelet és félelem övezte. A nők között a gazdaasszony képviselte a gazda tekintélyét. Feladata volt a háztartással kapcsolatos munkák irányítása, és elvégzése, és hiába dolgozott a keze alá néhány menye vagy lánya, ő végezte a legnehezebb fizikai munkát.

Az asszonyok

Elmondható, hogy a nőknek csak kötelességeik voltak a nagycsaládban, jogaik alig. Az asszony tulajdona volt az urának, mindenben csak utána következett. Alig volt olyan férfi, aki ne verte volta rendszeresen a feleségét.
Mivel a legtöbb lány 15-16 évesen ment férjhez, előfordult, hogy az új asszony még csak egyszer menstruált, viszont még növésben volt! A friss menyecskének (hangsúlyozom, 15-16 éves lányokról van szó) le kellett mondani szinte minden szórakozásról, táncról, mulatságról, innentől kezdve már csak családjának élt.
A jóllakásnak még az igénye is bűnnek számított (persze nem a férfiak esetében), ezért a házhoz frissen került asszonynak napokig illett NEM ennie. A jólelkű anyós titokban etette meg, nehogy összeessen az éhségtől.
Jellemző a férfiak együttérzésére, hogy miután már nem kellett nekik az étel, a maradékba belevizeltek, hogy a kiéhezett nők ne tudják megenni!
Mivel a menyecskék más családokból származtak, és halálukig abba is számították őket, hosszabb betegség idején a nő a szüleihez vánszorgott, hogy ne legyen terhére férje családjának (azoknak, akikért keményen dolgozott). Ha olyan beteg volt, hogy nem tudott járni, elvárták régi családjától, hogy táplálják! Ha az anyja maga is csak menyecske volt valahol (így alávetett sorban élt), az asszony csak magára számíthatott! A menyecske a férje családjától csak enni és inni kapott, saját és gyermeke testi ruháiról magának kellett gondoskodnia – ami ugyebár nehéz volt, hisz nem volt saját jövedelme, de még szabad ideje is alig. A közös kenderből járó részéből minél hamarabb elkezdett fonni, majd vásznat készíteni, hogy felruházkodjanak. Ha sok lánya volt, már születésükkor elkezdte a kelengyéjük készítését, hisz ha az anya a kelengye elkészülte előtt halt volna meg (amire volt esély), lányai ruha nélkül mentek férjhez.
(A lánynak nem volt értéke, hisz az férjhez megy, és más cselédje lesz, nevelése és felnőtt életében való segítése (az unokákkal együtt) haláláig az anyja dolga maradt.)
A nő másik lehetősége volt a pénzkeresetre a napszám – természetesen az apósa engedélyével. Az anyák legjobban szőlőt szerettek kapálni, mert onnan egy kötényre való gyümölcsöt is kaptak, a kiéhezett apróságok nagy örömére!
Az asszonynak volt még egy jövedelemforrása: a nehéz fizikai munkák idején részére kiutalt szalonnaadagját összegyűjtötte és eladta (ő pedig puszta kenyéren élt) – így lett gyermekeinek télire csizmája. A sokgyerekes anya egész életében igyekezett, volt olyan időszak, hogy le se vetkezett az alváshoz, csak eldőlt valahol.

nagcsalád
A már meglévő gyerekkel nem sokat törődtek, csak éppen annyit, hogy életben maradjon (de sokszor ez se sikerült). A tipegő gyereket ülcsikbe rakták (ládából kialakított ketrecféle); szegény gyerek naphosszat ebben ült és ordított. A nagyobbak gondozása sem sokból állt: a gyerekek egymásra vigyáztak és csatangoltak egész nap. A még nagyobbak már dolgoztak.

A sok utód egyedül az anya gondja: akinek sok gyereke volt, az többet is dolgozott, több sort kapált a mezőn. Mivel a gyerekek épp csak enni kaptak a családjuktól (előfordult, hogy a tejet a disznók kapták, a gyerekeknek meg az edény öblítővize jutott), megesett, hogy 5-6 éveseknek egy váltás ingen kívül semmi más ruhájuk nem volt, ebben játszottak a hóban is (gondolható, hogy ez milyen következményekkel járt)!

Az árváknak volt a legkeservesebb soruk. Hiába nősült meg mihamarabb az apjuk, a mostoha nem gondoskodott olyan lelkiismeretesen a gyerekekről. Az árva eladó lánynak senki nem gyűjtött kelengyét, de próbált rajta segíteni anyai nagyanyja (ha élt még). Akinek nagyanyja sem volt, annak anyai nagynénjei vetettek néhány ruhadarabot, hogy legyen miben járnia.
A családban élő elárvult gyerekekre a többi menyecske nem viselt gondot; elég volt nekik a saját bajuk. (Azok a gyerekek, akiknek az apjuk halt meg, nem sok romlást tapasztaltak, hisz legfőbb támaszuk, az édesanyjuk továbbra is mellettük volt).

A nők nehéz fizikai munkát végeztek, melynek körülményeit jól szemlélteti a következő: a mosást télen is a patakban végezték.
A lék mellett, a jégen mezítláb állva dörgölték a szennyest. Akinek jó ura volt, az kapott tőle egy fazék meleg vizet, hogy azzal öntözze a lábát vagy kezét, hogy felengedjen, ha arrébb akar menni…

Az asszonyok a fűtetlen kamrában háltak a gyerekekkel. A helyiséget teljesen megtöltötte a sok ágy, a levegőjét pedig úgy belehelték az emberek, hogy hidegben a lecsepegő pára ráfagyott az ágyneműre. Itt zajlott a születés és a nők halála is. Még a legnagyobb hidegben se mehettek be a fűtött házba, mert a férfiak nem tűrték volna. Nem állhatták a gyermeksírást sem, pedig télen a csecsemők pólyából kilógó kezecskéi kékre duzzadtak!
Az asszonyok a földre terített szalmán szültek, a gyerek világrajövetele után három napig ott feküdtek. Sok nő nem is a szülésbe halt bele, hanem a hideg padlón fekvésből eredő megfázásba.

nagycsalád

A népes családokban évente született 3-4 (!!) gyerek (manapság kisebb falvakban van ekkora szaporulat), némelyik asszony 14-15 gyereket hozott a világra, a nők életének nagy része tehát várandósan és szoptatósan telt el. A házon kívül dolgozó anyák otthon maradt babáit napközben a gazdaasszony látta el.  Sok dolga mellett hogyan tudott figyelni a kicsinyekre is? Lemérhető a gyermekhalandóságon…
A gyermekhalál nem volt ritka, és erős a gyanú, hogy a tragédiákat az elháríthatatlan betegségeken kívül gyakran okozta gondatlanság (ne adj’ Isten szándékosság).
Nem számított szokatlannak, hogy egy nő 9 gyermekéből mind a 9 meghalt 10 éves kora előtt!

Az egyik adatközlő döbbenetes (és valószínűleg nem egyedi) történetet mesélt el: fiatalon megözvegyült, a család előtt terhességét titkoló sógornőjét kísérte el, aki a gyereket a városi kórházban akarta világra hozni, hogy rögtön lelencbe is adhassa. A kórházban nem fogadták őket, a gyerek viszont meglett a hazafelé tartó úton, a behavazott szántóföldön. Ellátatlanul tarisznyába tették az újszülöttet, aki némi sírdogálás után megfagyott. Mivel az anya fekete harisnyát viselt, nem látszott rajta a vér, így az esetet továbbra is titokban tudták tartani (a baba holttestét a ganajba rejtették). A frissen szült nő gyenge volt, mire hazaértek, de egy napi pihenés után újra munkába állt! Tudta, hogy már meglévő gyermekeivel együtt kergetné el apósa, ha zabigyerekkel térne haza (a kicsi apja az após legényfia volt).

Az asszonyoknak a szexuális életben sem telt sok öröme: a testiséget szégyennek tartották. Ha egy fiatal pár friss házasként el-elszökött szerelmeskedni a padlásra, a sok figyelő családtag csúfolni kezdte őket, és hamar leszoktak a pásztorórákról. A közös kamrába, felesége ágyába belopódzó férj vágyait is lelohasztotta a többi asszony gúnyos megjegyzése.
A friss menyecskének csekély ismerete volt a szexuális életről, anyja nem folytatott vele bizalmas beszélgetéseket, ezért a házasélet elkezdése sok lánynak komoly traumát okozott (ehhez nyilván hozzájárult a férfiak csekély szexuális kultúrája), így fordulhatott elő, hogy a visszautasított férj sértettségében rágyújtotta az ágyat a rettegő fiatalasszonyra!
A pároknak fogalmuk sem volt a fogamzásgátlási módszerekről, amikkel kissé megkönnyíthették volna életüket, és a gyakori gyermekáldásért is a nőt hibáztatták (paradox módon a meddőség is a nő bűne volt).
A férj és feleség közötti érzelmi kapcsolat a legtöbb esetben hiányzott. A férfiakban sem volt meg a kellő érzelmi intelligencia, ha éreztek is valami szeretetet, nem tudták kimutatni. Semmi sem döbbentette meg annyira az idős embereket, mint az, ha megkérdezték tőlük, hogy szerették-e férjüket/feleségüket.

A házon belül együtt élő fiatalasszonyok legtöbbször sógornők voltak (a gazda menyei). Életük nagy részét egymás társaságában élték le, sokszor viszályban az irigység, féltékenység miatt. Árgus szemekkel figyelték, hogy ki mennyit vesz vagy kap a közös javakból. A gazdáné, ha szerette is egyik-másik unokáját, csak titokban juttathatott neki egy-egy finom falatot – rögtön észrevették volna és szemére vetették volna a többiek.
A sógornők egymás közt ritkán találtak bizalmas jó barátra, inkább véd és dacszövetség volt köztök: míg egyikük kiszökött gombászni, vagy hazaszaladt szüleit meglátogatni, esetleg beteg anyja helyett kistestvéreit ellátni, a többiek addig vigyáztak babájára, hazudtak miatta a gazdának, a frissen szült társuk szövését befejezték, együtt loptak dinnyét a veteményesből, látogattak el búcsúba, vásárra.

Sok nő a gyermekeiben sem lelt örömöt, csak az újabb bajok forrását látta a kicsiben. A rengeteg gond és baj eltompította az anyai szeretetet. A gyermek nem volt akkora kincs, mint most, halála sem rázta meg különösebben az anyát. Vonzódni akkor kezdtek a gyermekekhez, amikor azok értelmesebbek, nagyobbak lettek – meglehet, hogy nem is merték szeretni a kicsit, míg nem voltak benne biztosak, hogy megmarad. A nagyobbacska gyermek valamelyest enyhítette az anya bánatát és magányát. Felnőtt fia-lánya elvesztését az anya holtáig emlegette! Ha mást nem, jó szót, törődést azért a legtöbbször kapott az asszony az anyjától, ám ha az anyja meghalt, utolsó támaszát veszítette el.
Sok asszonyt megedzett az idő, és kihalt belőle a szeretet érzése. Csak öregkorban fordult elő, hogy a mai értelemben vett gyermekgondozást tudott megvalósítani egy-egy rokongyermekkel: mesélt neki, dédelgette, simogatta („legalább lesz, aki megsirat, ha meghalok”).

keserves asszonysors

Volt-e menekvés e keserves sors elől? Aligha. Az eladó lányt, ha csak nem volt súlyosan fogyatékos, hamar férjhez küldték. A házastársak válását nem ismerték. A megkezdett útról letérni teljesen lehetetlen volt, az asszony haláláig viselte keresztjét.

Szeretem a hajdani, paraszti világot pozitív példaként felhozni a mai világ visszásságaival szemben, de – bármennyire is szeretném, – ebben az életben kevés pozitívumot és követendő példát találok.
Ezeknek a nőknek nem sok örömük volt az életben.

Ha van olyan köztetek, aki

–          rendelkezik házimunkát megkönnyítő géppel

–          nem temette még el egyetlen gyermekét sem

–          számíthat a szüleire

–          szereti a férjét és őt is szereti élete párja

–          talált már örömet a szexuális életben

–          van szabad ideje, amit saját kedve szerint tölthet el

–          betegség esetén fekvő állapotban, a munkát felfüggesztve gyógyulhat ki a bajából

–          nem éhezik, ehet húst, és a kenyerére legalább vaj kerül

–          nem lebeg állandóan a feje felett a fizikai bántalmazás veszélye

… szóval ha mindezeket elmondhatjátok magatokról, akkor adjatok hálát a sorsotok miatt, és gondoljatok ezekre az asszonyokra!

De ne csak sajnáljuk őket, hanem tiszteljük is, mert csöndes heroizmusukkal nekik köszönhető népünk fennmaradása. Áldja meg őket az Isten, haló poraikban is!

Az írásom Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban – A mátraalji palóc asszonyok élete a múlt század második felében című munkája alapján készült. A gyűjtés ideje: 1954-55, helye: Bodony, Mátraderecske, Mátraballa, Maconka, Nagybátony. 

Advertisements

23 thoughts on “2014.01.20. – Hej, keserves asszonysors…

    • A könyv első olvasásakor én is azt hittem, hogy ez túlzás.
      Gondolkoztam, hogy vajon Morvay Judit valótlanságokat tett-e közzé. Meglehet, hogy kiszínezte, de én nem tartom valószínűnek.

  1. A palóc tájházban láttam ülcsit.
    Egész biztos, hogy a nagycsaládos együttélésnek hátránya is volt, de szeretném hinni, hogy túloz a szerző.

    • Lehet, hogy nem pontosan fogalmaztam meg a bejegyzésben: az ülcsik ládából kialakított szék-féle volt, amin elől volt egy rúd, ezt keresztbe téve a gyerek nem tudott kimászni belőle – de ha láttad, Te ezt bizonyára tudod.
      A könyvben leírt problémák forrása nem minden esetben a nagycsaládos lét volt, hanem például a szigorúan szabályozott életforma, a hagyomány (miért ne járhatna el táncolni egy 18 éves nő, még akkor is, ha már asszony?), az érzelmek megélésének hiánya (a férfiak szinte nem tudtak gyöngédek lenni a feleségükhöz), vagy a szegénység (mikor az iskoláskorú gyerekek egy szál pendelyben szánkóztak), valamint a tudatlanság.
      Megint hangsúlyozom: meglehet, hogy túlzott a szerző, de nem valószínű. És nem egy zug könyvkiadó jelentette meg ezt a szociológiai és néprajzi munkát, hanem az Akadémiai Kiadó.

  2. Éljen az emancipáció! Vagy inkább az EGYENLŐSÉG!
    Az olvasmányaim szerint valahogy mindígis a nők vitték tovább a szokásokat, és a mai elmaradottabb világban is a nők azok, akik “ápolják” a hagyományokat-gondolok itt konkrétan a lányok megcsonkítására az afrikai országokban. Szerintem az egyetlen ellenszer a műveltség és az iskolázottság, úgyhogy tanulni, tanulni, tanulni. Biztos ismeritek azt a mondást, hogy “a széles látókör mindenkinek jár”!
    Ismerek valakit, aki velünk szomszédos országból jött egy kisebb színtiszta magyar faluból (DK felé). Kedves és szorgalmas viszonylag fiatal (!)ember. Meghívtam hozzánk nem is olyan régen a feleségével és a kislányával együtt, hogy látogassanak meg egy pár napra. Ő azt válaszolta, hogy “hogyisne, még a végén lát valami mást az asszony és akkor elégedetlen lesz majd az otthonival”…….
    Mi sem vagyunk túl gazdagok, de a gyerekeimmel nagyon sokat beszélgetünk mindenféléről és bizony használjuk az internetet a széleslátókör megszerzéséért.
    Sziasztok: A.

    • Mivel a bejegyzés így is nagyon hosszú lett, nem írtam bele mindent, de most itt az alkalom, hogy elmondjam: az asszonyok – alávetett helyzetük ellenére – sokat küzdöttek a maradiság és a tudatlanság ellen. A teljhatalmú apósokkal szembeszállva kiharcolták például, hogy az állatokat ne tartsák a lakásban, vagy azt, hogy sűrűbben meszelhessenek.
      Szóval: áldozatos munkájukkal bizonyára sikerült rést ütniük az elmaradottság és a hagyomány páncélján (és nyilván a kor haladtával is lazultak a szabályok).

  3. Elolvastam pár gyűjtést, és merem állítani, hogy máshol nem volt ennyire mostoha a nők élete. Sőt. Sok helyen megbecsülték őket, mert háromszor annyit dolgoztak, mint a férfiak.

    • Én is azt gondolom, hogy ebben a könyvben leírtak jelentik a mélypontot, más vidékeken, más formában ennél csak jobb lehetett a nők helyzete.
      Nagyvárosok közelében, kevésbé elszigetelt vidékeken, kis családban nem uralkodtak ilyen körülmények.

  4. Szerintem nem túloz! Én még emlékszem a Dédimama mit mesélt!
    És igen, hálát adok, és tiszetem is őket…nagyon, nagyon nehéz lehetett!

    • Te saját családod példájából is alá tudod támasztani, hogy ilyen életmód létezett. Köszönöm a megerősítést, Morvay Judit nevében is.

  5. Ez elég durva, bár úgy vélem, hogy tájegységtől függően azért változott a szigorúság a rendben (pl. székelyek, csángók). Egyébként ezért is van, hogy én nem a 100 évvel ezelőtti magyar falut sírom vissza (aminek természetesen megvannak a maga értékei, de ugyanakkor a visszásságai is), hanem az Aranykorit. Ami most újra eljöhet, ha átmentjük az ősi értékeket, de pozitív tartalommal töltjük fel őket.

    • Én is sokszor merengek a 100-150 évvel ezelőtti állapotokon. Egy ideig csak a szépet láttam meg azokban az időkben, de mikor komoly néprajzi munkák is a kezembe kerültek (például az a könyv, amiből most kivonatot készítettem, de ide sorolhatnám Veres Péter vagy Kiss Lajos műveit is), átértékeltem a véleményemet, és sok hibáját is látom már annak a kornak. Az előnyeiből viszont (közösség, összetartás, munkabírás) mindig erőt merítek, és példaként hozom fel.

  6. Nagyon durva, amit írtál, szerintem nem túlzás van benne, hanem egyoldalúság. Bemutatja, mi minden volt szörnyű az asszonyok életében akkoriban. Én mindent el is tudok képzelni sajnos. De volt azért valami jó is akkoriban a falvak zárt világában. Senki nem volt magányos. Ami pedig az emberi szenvedések közül bizony nem a legkisebb… Mindenki tudott magához valóval beszélgetni. A férfiak az istállóban beszéltek a férfias témákról, az asszonyok a patak partján beszéltek a női témákról, az öregek a kispadon beszéltek a maguk bajáról, a gyerekek is eljátszottak egymással. Nem is volt depresszió ilyen mértékben. És hittek is, ez is pozitívum. A népegyháznak megtartó ereje volt. És senki nem halt meg 20 év vegetálás után egy öregotthonban, vagy egy kórházban úgy, hogy csövek lógnak ki belőle és mesterségesen hosszabbítják meg az agóniáját. ( Ennél az is jobb és emberhez méltóbb, ha haláláig dolgozik valaki.) Hanem körülvette a család a tisztaszobában, elbúcsúzott tőlük, a halála egyúttal az utolsó nagy társadalmi szereplése is volt. Papot hívtak hozzá, rendelkezett, áldott. Nem siettették meghalni, nem tartották vissza. A gyerekeken meg nem volt erős nyomás, hogy képességeik feletti teljesítményt produkáljanak. Ma a “jó” szülő elvárja, hogy legyen a gyerek kitűnő, sportoljon, tanuljon nyelvet, zenét…Akkor még játszhatott is a gyerek. Bevallom, örülök, hogy most és itt élek nőként, de ma is nagyon kiszolgáltatottak a nők, csak másként.

    • Lelőtted a poént 🙂 , mert szeretnék a közeljövőben egy másik bejegyzést írni azzal kapcsolatban, hogy milyen előnyökkel járt egy ekkora családban élni. Biztos nem lesz ilyen hosszú, mint ez, de azért lesz mit írnom erről is.
      Amúgy egyetértek azokkal, amiket írtál.

      • Hát igen… a férfiak nyílt agressziót alkalmaznak, például megrugdalják a feleségüket, a nők viszont testi adottságaiknál fogva más módszerekhez folyamodnak. A nők a “kifinomultabb” eszközökhöz nyúlnak, a férfiakra pedig a nyers erő jellemző.
        Kár lenne tagadni, sajnos sok esetben vannak feljegyzések arról, hogy a hagyományos társadalomban bevett dolog volt az emberölés (főleg magzat és csecsemőgyilkosság).

  7. Ez nagyon durva dolog, de valóban megtörténtek a régi világban! És azt gondolom, hogy sajnos most is vannak olyan asszonyok, akiknek hasonló a sorsuk. Ági mama

  8. Almamater!
    Nagyon szeretem a blogodat, de ennek a bejegyzésnek a forrásmunkáját fenntartással fogadnám. 50-es években kezdődött el a hagyományos paraszti életforma tudatos felszámolása, a tsz-esités előkészítése. Nyilván érdek volt a paraszti lét sötét oldalát propagálni, ami a kollektivizálással majd fényes jövőbe fordul. Napjainkban éljük a fájdalmas következményeket.

    Az én férjem egy ilyen hagyományos paraszti nagy családban nőtt fel. Az Anyósom 16 évesen ment férjhez. Szeretettel-szerelemmel élték az életüket az előző generációval egy fedél alatt, az anyós házánál, aki ráadásul mostohája volt az Apósomnak. Az Anyósom utolsó éveiben sokat beszélgettünk a régi időkről, én voltam a legjobb fül hozzá, hiszen generációk óta budai polgári családból jöttem közéjük. Anyósom néhány osztályt végzett csak, de nála intelligensebb, bölcsebb emberrel kevéssel találkoztam az életemben. 80 évesen kívülről fújta a verseket, énekeket, amit az elemiben és a templomban tanult.
    Dolgos, kemény élet volt az, de nem ennyire brutális. Tekintély tisztelet az volt. De nem igaz, hogy hiányzott az érzelem, az értelem.
    Tudod, mindíg összeszorul a szivem, amikor markos-nádas, megy egyéb kabarékban a magyar paraszt a kigúnyolandó, röhögnivaló téma.
    Tendencia van ebben, úgy érzem.
    A rádióban hallgattam egyszer egy folytatásos felolvasást “Parasztregény” volt a címe, ha jól emlékszem, Törőcsik Mari előadásában. Sajnos az írót elfelejtettem, szociológus volt tán, nem nagyon ismert – számomra – a név. Cd-n is megjelent.
    Egy konkrét asszonyi élet, korrajz, családtörténet.
    Ajánlom figyelmedbe.
    Gárdonyi is hitelesebb forrás, mint egy 50-es évekbeli.

    • Kedves Marika!
      Talán láttad a hozzászólásokon, hogy nagyon megosztotta az olvasókat ez a bejegyzés.
      Mondom még egyszer: felelősséget nem vállalok a könyvben leírtakért.
      De azért árnyalni szeretném a képet.
      Hová valósi volt anyósod? Mert ez a munka a palóc nagycsaládok életét dolgozza fel, más vidékeken (ahol talán kisebb volt a szegénység vagy az elszigeteltség) nem volt ilyen kemény az élet.
      És azt is hozzátenném, hogy Morvay Judit adatközlői, akik az 1950-es években voltak idősek, nem egy esetben a szüleik, nagyszüleik történeteit mesélték el a kutatónak. Tehát egy-egy leírt momentum az 1800-as évek közepéről származik. Ahhoz képest még a II. világháború utáni időszak körülményei is enyhének számítottak.
      Én meglehetősen sok szociológiai jellegű munkát olvasok, és mondhatom, hogy Veres Péter és Szabó Pál művei alapjában rendezték át a magyar parasztságról alkotott véleményemet.

      Én sem szeretem a kabarék ragasztott bajszú, tájszólásban beszélő paraszt-figuráit; sokszor csúnya sztereotípiákkal dolgoznak.

      Visszatérve Morvai Judit művére: keresni fogok valakit, aki megszakérti nekem ezt a könyvet, és megmondja, hogy a szerző túlzott-e, vagy nem. Ha okosabb lettem ezzel kapcsolatban, mindenképpen közlöm a blogban!

      Ha gondolod, írj nekem privát üzenetet, szívesen megbeszélnék Veled valamit! 🙂

  9. Kedves Almameter!
    Iderakom Neked egy másik kedves blogom linkjét:
    http://palocprovence.blogspot.hu/Sajnos már nem írja a szerzője, pedig tartalmas jó olvasmány volt.
    Nem akarok én nagy tudású szociológusokkal vitatkozni, annál is inkább, mert kevés ismeretem van tőlük. Nem véletlenül – olyanok, mint a statisztikusok :-))
    Ha olyan félállati sorban élt a magyar parasztság, mint az általad idézett könyv írja, akkor honnan a nyelv, a népmese, a népdal, a néptánc, a himzés ornamentikája, a nép épitészet világegyetemet tükröző bölcsessége? Ezek után a foszladozó emlékek után kapadozunk most szerencsétlen 21. századi emberek.
    Biztos volt olyan feneketlen nyomor és tudatlanság, amit az illető szociológus leírt, de nem volt ez általánosan jellemző, az emberi minőség a mai korban sem egyforma.
    Anyósom Heves m-i, /nincs ez olyan messze a mátrai falvaktól / 1920-ban született és 2010-ben halt meg.
    Az Ő korosztálya még nem akart “önmegvalósítani”, csak tette a dolgát, amire a Jóisten teremtette:: őrizte a tűzhely melegét a legnehezebb időkben is, és becsületes emberré nevelte a gyerekeit. Legnagyobb lázadása az volt, amikor kivetkőzött a népviseletből a 60-a években, mert a modern ruhákban könnyebb volt dolgozni. De eltette az unokáinak!
    Szeretettel
    Marika

    • Jó felvetés, ezen én is elgondolkodtam, hogy ha ennyire nem tudták az érzelmeiket kifejezni, akkor ki a szerzője a számtalan lírai népdalnak? Talán épp azért dalban fejezték ki érzelmeiket, mert szóban a házastársnak/szülőnek/barátnak nem tudták…

      Kemény világ volt ez, nem olyan idilli, mint amire sokszor a városi ember gondolt.

      A nagymama viseletét őrizzétek tovább, páratlan kincs!

  10. Csak még egy gondolat, aztán nem okoskodok tovább.
    A “komatál” fogalmát sokan hallottuk már, de nem tapasztalhattuk a jótékony hatásait.
    Te tudtál 6 hétig a szülés után házimunkától mentesen csak a babáddal és önmagaddal foglalkozni?
    Mert én nem. De a paraszti kultúrában ez természetes volt.

    • Örömmel mondhatom, hogy mostanában megint kezd divatba jönni a komatál intézménye. A frissen szült anyának az ismerősök hordanak ételt, mint a mi helyi nagycsaládos csoportunkban is!
      Én ezt nagyon dicséretes kezdeményezésnek tartom. Nem véletlenül hívta életre a szükség is annak idején.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s