Aki a sok komoly téma után most sikamlós történetekre számít, az csalódni fog, ez a bejegyzés inkább a gyerekkel való együtt alvásról fog szólni – de ezt biztos kitaláltátok. Előre bocsátom, hogy nem minden éjszakánk ilyen mozgalmas, olyan is van, hogy alszunk az ágyunkban.
Hogy mégis legyen benne egy kis 18 éven felüli tartalom, elmondom: az egész úgy kezdődött, hogy villanyoltás után Apa vészesen átjött az én térfelemre, miközben pajzán dolgokat sugdosott a fülembe, de itt véget is ért az offenzíva, mert nagy sóhajtások hallatszottak a másik szoba felől; valaki feltűnően nem tudott elaludni.
– Anya, kimehetek…? – kérdezte a nagyobbik fiam, és már meg is jelent a párnájával a hóna alatt.
Mivel ő is olvasta itt a blogban az Együtt alvás a gyerekkel című bejegyzést, így tudja, hogy hivatalosan is ki szabad jönnie, ha fél (persze anélkül is tudja). Apa savanyú arccal fújt visszavonulót, hogy a gyerek elférjen köztünk.
A gyerek tehát befészkelte magát, és tudom, hogy ilyenkor beszélgetni kell vele egy kicsit, hogy oldódjon a félelme. Kiderült, hogy mitől félt: a testvére mesélt neki egy növényevő leguánról, ami neki egy húsevő dinoszauruszt juttatott az eszébe. Nekem is nevethetnékem támad, mikor megtudom, hogy milyen jelentéktelen dolgoktól tart, de természetesen mindig komolyan veszem a félelmét, hiszen a lényeg az, hogy Ő félelemkeltőnek értékeli.
Az okok feltárása után mindketten elaludtunk.
Az alvásból arra ébredtem, hogy gyerekek püfölik egymást az oldalamon. Az történt ugyanis, hogy a legkisebb éjszakai razziát tartott, és felháborodva konstatálta, hogy a bátyja gyorsabb volt nála, így foglalt a törzshelye az anyai karban (ha reggelre gyereket találok magam mellett, az többnyire a legkisebbem). Félálomban mindkét gyerek megpróbálta magának kiharcolni a mellettem alvás jogát. Ennek Apa vetett véget, szétszedte őket, én meg elhelyezkedtem az ágy közepén, mindkét oldalamon egy-egy legénykémmel (szegény Apa a gyerekágyba kényszerült).
Nem sokáig aludtam, mert a kicsinek pisilnie kellett. Miután megpisiltettem, parancsnokom ellentmondást nem tűrően felszólított, hogy meséljem el neki a Sün Balázst. Hány óra lehet? – tűnődtem, miközben motyogtam valamit a sünicsaládról, és félálomban Sün Dorottya helyett Sün Berettyót mondtam (aznap hazánk vízrajzát tanultuk a bátyjával).
– Nem jól mondtad! – kiabált a gyerek.
– Ha nem tetszik az előadás, keressél magadnak más mesélőt! – voltam nem túl megértő.
A vitánknak az vetett véget, hogy mindketten álomba zuhantunk. Na, nem sokáig, mert kisebbik hálótársam megszomjazott. Kitámolyogtam vízért, de visszazavart, mert véletlenül meleg vizet hoztam neki. Mire beértem a szobába a hideg vízzel, a másik gyerek is felébredt, és – el nem hinnétek – ő is szomjúságot érzett. Itatás közben azt éreztem, hogy ha nem tudok pihenni, ott helyben összerogyok.
A következő felébredésemnek az volt az oka, hogy egyik oldalamba egy könyök, másikba egy térd ékelődött. Gondolkodtam, hogy hol találok magamnak egy vackot, ahol meghúzhatom magam, végül bebújtam Apa mellé a gyerekágyba, így legalább Apa is elmondhatta, hogy jutott neki az asszonyából.
Legközelebbi élményem: a nagylány rángatja a vállamat.
– Aludjunk már, drága gyerekem! – mondom, és magamhoz ölelem a takaró alatt.
De kiderül, hogy ezúttal nem nem alvásról van szó, hanem megvirradt és be kell fonnom a haját, mert megy az iskolába.
Ennyire azért nem szokott súlyos lenni a mi helyzetünk, mert nekünk például se macskánk nincs, se ilyen kövér kutyánk (és sajnos ennyi gyerekünk se), de az előfordul, hogy csak ilyen messziről tudjuk egymást nézegetni Apával
Hogy frontátvonulás miatt volt-e ilyen eseménydús az éjszakánk, vagy csak rossz napjuk volt a gyerekeknek?
Ki tudja… A sors ajándékaként az ilyen mozgalmas éjszakák után többnyire nyugodtabbak szoktak következni.
almameter 
Semmi gond a komoly bejegyzésekkel, sőt, nekem nagyon jól esik a hétfő reggeli komolyság, és szinte egész hétre ad gondolkodni valót.:-)
Még várandós voltam, amikor szentül elhatároztam, hogy az én gyermekem bizony a saját ágyában alszik majd, nem lesz a szülői ágyban kempingezés. Nos, ez egészen pontosan Bori első itthon töltött éjszakájáig tartott. A kisded sírt, az elsőgyerekes Anya kétségbe esett, a sokat tapasztalt Apa pedig megfogta a picit, és betette a “nagyágyba”. Gyermek Anya mellett megnyugodott, mindenki jól aludt. Ebből valahogy rendszer lett, olyannyira, hogy Bori négy hónapos korától a kiságyat csak a plüssállatok lakták. Ma már elalszik a saját ágyában, de szinte minden éjszaka megjelenik, és mi nem bánjuk. Bevackol közénk, összebújunk, és ez legtöbbször működik. Persze van olyan, hogy harcol valamivel éjszaka, és Apa költözik a gyerekszobába.
De nekem hiányozna, ha nem szuszogna ott hajnalban mellettem… És mikor a lassan négy éves nagylány aprócska kezei éjszaka a hálóingemben matatnak, és amint megtalálják “Anya puha cicijét” angyali mosoly ül ki a gyermek arcára, és békésen szuszog (három éves koráig szopott), nos akkor nagyon boldog tudok lenni.:-)
Ebből és a régebbi írásból is kiderül, hogy én se vagyok a gyerekkel alvás ellen, sőt! – nehezen is tehetnék bármit is, hiszen sok esetben nem is kérdés, hogy velünk alszanak-e.
Őszintén irigylem azokat, akik fiatal, tapasztalatlan édesanyaként mernek a szívükre hallgatni, én sajnos az első gyerekkel nagyon össze voltam zavarodva, idő kellett, míg letisztult véleményem lett.
És mára én is ki merem mondani, hogy igenis jó dolog, ha az ember mellett ott szuszog a gyermeke, én is nagyon szeretem befúrni az arcom a göndör fürtök közé, és csak hallgatom a szuszogását, és nézem a kipirult kis pofáját…
Utólagos engedélyeddel elküldtem a bejegyzésedet egy hasonló problémával küzdő, de kétgyermekes anyukának. Hadd lássa, hogy a másik kertje sem zöldebb. Amúgy jót szórakoztam nagymamaként a bejegyzéseden, ahogy leírtad. Tudom, kibicnek…..
Én csak örülök, ha más okul a mi esetünkből.
Hangsúlyozom: nekünk NEM probléma, ha velünk alszanak a gyerekek. Nem mondom, ha minden nap ilyen búcsújárás lenne, az fárasztó volna, de az is igaz, hogy mióta anya vagyok és állandó alváshiánytól szenvedek, azóta szinte bárhol és bármikor képes vagyok elaludni, így a foteltől a kanapén át a gyerekágyig mindenütt szoktam aludni. Mikor hol van hely… 🙂
De jót mosolyogtam :-))). Nálunk is megy a busójárás, de változnak a felállások. A nagyfiam 7 évesen lecuppant rólam, és rámágneseződött az apjára. Ő egyedül tud aludni, vagy apával. A két kisebb egyébként is kiturták mellőlem. Most hogy megszületett a negyedik, a középső fiam mondja, hogy ő Babuska mellett akar aludni, így Dorka és Zsófi vannak mellettem, Csanád Zs. mellett, Levi meg apával keresztbe az ágy végén. Én meg mondom a gyerekeknek: ma mindenki a helyén alszik mert ma anya akar apával aludni :-))). Már rájöttem, hogy túl nagy ágyat vettünk annak idején :-)). De azért apa is benyögi, hogy nem bánja azt a pár kényelmetlen éjszakát, de mégis az a jó, ha mind együtt vagyunk és senki nem marad ki. Én nem bánom, ha jönnek, ha szólok, hogy szükségem van, hogy pihenjek, nem jönnek át, és így nem zavaró.
Örülök, hogy ezt mondod; vannak olyanok, akik nem hiszik el, hogy túl lehet élni ezt a nagy jövés-menést, sőt, vannak olyanok, akik még szeretik is.
Az első gyerekünknél igyekeztem nem reklámozni, hogy együtt alszunk. Nem akartam hallgatni a sok okos megoldást, meg a lenézést, amiért én nem vagyok olyan kemény és tudatos és talpraesett anya, aki kibír 2 hetet a gyerek ordítása mellett, hogy megszokja az egyedül alvást. Együtt aludtunk és imádtuk. A férjem kicsit félt, hogy agyon nyomja a kicsit – az ő megnyugtatására körbevettem a gyerkőcöt párnákkal és mindenkinek jó volt így.
Ma ez a gyerkőc már lassan a 6. szülinapját üli és alig van éjszaka, hogy átjönne hozzánk. Pedig nem volt leszoktatás. Csak már végig tudja egyedül is aludni az éjszakákat. Persze, ha rosszat álmodik, vagy valamiért úgy érzi, hogy a nagy ágyban a helye, akkor jön.
Negyediknek, mert most a kistesó (3 éves) alszik velünk, szinte minden éjjel. Bár olykor már neki is van úgy, hogy a saját ágyában ébred.
Nem mondom, néha előfordul, hogy a férjem elunja a sokadik oldalba rúgást és az éjszaka közepén átvackol a gyerekszobába – de legtöbbször az van, hogy a reggeli egyeztetésnél kiderül: egyikünk sem emlékszik rá, hogy mikor, hánykor jött közénk a kicsi, aludtuk az igazak álmát.
Néha meg persze fárasztó, hogy többször kell kelni éjszaka, mert inni-pisilni-orrot fújni kell. Nnna, de ezeknél akkor is segíteni kéne, ha külön ágyban aludnának.
Amúgy meg ígérte valaki, hogy a szülőség, anyaság egy pihentető sétagalopp lesz?
De azt hiszem, ezen nem is érdemes tépelődni.
Az együtt alvás hívei nem értik, hogy miért kell ez ellen ágálni.
A különalvók pedig azt nem értik, hogy miért kell a szülőnek mindenhol áldozatot hoznia.
Különbözők vagyunk szülőnek is. És ez nem baj. Amíg tiszteletben tartjuk a másik véleményét.
Részemről az biztos, hogy bármennyi gyerekem lenne, mindegyikkel úgy kezdeném, hogy magam mellé veszem. Ezután sem tudnám elképzelni, hogy 9 hónap után ne érezzem folyamatosan. Aztán majd eldől, hogy ő mennyire és meddig akarja a közelséget.
A végére még annyi jutott eszembe, hogy érdekes a különalvók csodálkozása, hogy mi van akkor a házasélettel, ha középen a gyerek….
Viszont a saját házi statisztikám alapján az jön ki, hogy a különalvóknál 1 gyerek van – az együtt alvóknál pedig kettő, de leginkább több. 🙂 Hm-hm. 🙂
És
Nálunk is vannak rejtélyes dolgok: a legtöbbször nemcsak arra nem emlékszem, hogy melyik gyerek mikor jött át hozzánk, hanem arra se, hogy én hogy kerültem egy másik ágyba, valamint Apa mikor jött utánam. 🙂
:))))
Hasonló nálunk is előfordul. Egy ideig a fiam látogatott meg éjszaka, mostanában a lányom az aki hajnali négykor a Kicsi Babával, annak a takarójával, a macival, és a kispárnával a hóna alatt jön aludni hozzám.Mivel ő kialudta magát, azonnal mesét követel, rendszerint a Hófehérkét mert az jóóóó hosszú.
Tudod, a nagy fiammal különaludtam, a kor szelleme és a védőnő úgy kívánta. Nem szoros a viszonyunk, mása gondolkodásunk.
A kis fiammal 2 hetes kora óta együtt alszunk, az apja mondta, nem hittem neki, igaza volt. Fél éves korától a gyermek átköltözött az apja mellé, és nagyon-nagyon szoros a viszonyuk.
A lánykám az első perctől mellettem aludt éjjel, és nagyon szoros a viszonyunk, nagyon anyás, és nagyon egymásra vagyunk hangolódva. Sokat, nagyon sokat hallgattam a védőnőtől és a gyermekorvostól is, hogy ez így nem jó,nem egészséges, mentálisan sem jó, stb….
Szerintem meg jó. Én így tapasztaltam. Éljen az együtt alvás! 🙂
persze biztosan van olyan gyerek aki nem igényli és nem alszik nyugodtan.. Nálunk így aludtunk nyugodtan.
Hát, örülök, hogy ebben is egy véleményen vagyunk.
Nem találtuk ám fel a spanyolviaszt, csak hallgatunk a szívünkre, és az ösztöneinkre. (Ha nem félnék, hogy valaki leszid a lealacsonyító hasonlítgatás miatt, akkor azt mondanám, hogy csak azt tesszük, amit a főemlősök is tesznek, már sok évezred óta.)
Nagyon jó bejegyzés, és pont jókor jött nekem. 🙂 Mi is együtt alszunk a babánkkal (első gyermekünk), és nagyon szeretek is vele aludni, de most úgy érzem, nagyon el vagyok veszve, és biztosan valamit rosszul csinálok. Nálatok nem volt gond az éjszakai szopival? Mert az én babám éjjel százszor felébred (van, hogy óránként) és cici kell neki, anyukám szerint azért, mert a közelemben van, és érzi az illatomat. Most 6 hónapos, és lehetne a foga miatt ez a sok ébredés, de már harmadik hónapja ez van, előtte nem volt gond… Viszont egyébként is főleg cicin alszik el napközben (esetleg babakocsiban, ill. hordozókendőben), lehet, hogy ez a baj? Próbáltam már megtanítani, hogy egyedül aludjon el, viszont annyira sír, hogy nem bírom hallgatni. Van erről esetleg tapasztalatod/tok?
Krisztina, adj hálát az égnek, hogy első gyerekes anyaként ilyen jól ráérzel a dolgokra!!!!!
Nálunk nem volt gond a szopival, sőt, így tudtuk szinte észrevétlenül átvészelni, hiszen nem kellett felkelni, nem kellett az ágy szélén bóbiskolni a babával, és arra várni, hogy mikor alszik vissza. Csak megkínáltam a gyereket, hisz úgyis köztünk feküdt. Sőt, olyan is volt, hogy a férjem tette mellre a babát.
6 hónapos csecsemőt megtanítani a külön alvásra…? Nem csoda, hogy nem sikerült.
Kérlek, a további válaszokért olvasd el ezt a bejegyzést (ha van időd, az olvasók hozzászólásait is!)
https://almameter.wordpress.com/2013/05/13/2013-05-13-egyutt-alvas-a-gyerekkel/
Köszönöm a választ! 🙂 Rendszeresen olvaslak, olvastam azt az írásodat is még amikor írtad, és mi is imádunk együtt aludni a babával! Mi levettük a kiságy egyik hosszanti rácsát, és hozzákötöttük a mienkhez, így mindenkinek van saját helye, de mégis együtt vagyunk (elég keskeny az ágyunk egyébként). Ezek szerint talán akkor tényleg a fogától van a sok ébredés. 🙂
Az is nagyon jó megoldás, én is láttam már ilyen “oldalkocsit”.
Lehet a fogától a felsírás és a gyakori ébredés, meg ki tudja még mitől (időjárási front például), a lényeg, hogy az együttalvó családok kevésbé sínylik meg – legalábbis én így tapasztaltam.
A legnagyobb gyereket próbáltuk a szabályok, szakkönyvek, nagyszülők-szomszédok-ismerősök szaktanácsai szerint nevelni, de hatalmas káosz lett belőle, fokozatosan jutottunk el a mostani állapotunkig, mikor merünk a szívünkre hallgatni, és nem érdekel, hogy mit szólnak mások.
Ezért mondom, hogy nagyon büszke lehetsz magatokra, hogy már az első gyereknél eljutottatok oda, hová sokan nem.