2014.03.03. – Ágyrajárók

Úgy veszem észre, hogy a hagyományos családmodell recseg-ropog. 

Ennek egyik oka, hogy a családok tagjai otthonuktól távol, egymáshoz képest szerteszét vannak.
A gyerekek rendes feltalálási helye az intézmény: bölcsőde, óvoda, iskola.
A szülők pedig a munkahelyeiken töltik napjaikat (rossz esetben estéiket).

Amíg nem voltam itthon főállású anyaként, próbáltam egy fenékkel több lovat is megülni: mivel a férjem már akkor is nagyon sokat dolgozott, a munkaidőm végén a gyerekeket én szedtem össze a város különböző pontjairól, és az összeszedés közben a piacot, boltot is útba kellett ejtenem (ha nagyon ügyes voltam, akkor napközben kilógtam a munkahelyemről bevásárolni). Bármennyire is siettem, nem mindig jutottam el az óvodába este 6 előtt, és ilyen esetekben a kisfiamat rendszerint a sötét folyosón ülve találtam és hoztam el az utolsó dajka szemrehányó pillantásaitól kísérve.

Szerintem nem normális dolog, ha egy 3 éves gyerek napi 11 órát tölt a szüleitől (főleg az anyjától) távol!
Az sem normális, hogy a családok csak 2-3 órát tudnak ébren együtt lenni.
Az sincs rendben, hogy egy anya napközben mindenhová fényképezőgépet visz magával, és dokumentálja a napjaikat, hogy az éjszaka hazatérő apa legalább fényképen lássa a gyerekeit – ez az anya sajnos én vagyok.
De az is rendellenes, hogy gyerekek – noha nem csonka családban élnek – napokig nem látják az apjukat, mert már és még alszanak, mikor az apa hazaér illetve elindul otthonról – sajnos itt is rólunk van szó. Elmesélek két történetet, amik jól szemléltetik, hogy milyen nagy a probléma.
Egyszer a gyerek óvónője zavartan előhozakodott nekem azzal, hogy – miután így alakult a családi állapotom, ahogy (ti. tönkrement a házasságom), kérhetek az önkormányzatnál segélyt, mint egyedülálló szülő. Én védekeztem, hogy dehogy hagyott el minket a férjem, nagyon is együtt vagyunk. Óvónéni bocsánatot kért, én meg később rájöttem, hogy miért gondolhatta azt, hogy elváltunk: akkor már legalább másfél (!) éve nem látták az óvodában a férjemet (mert reggel még nálam is korábban ment el itthonról, és késő este ért haza, az ünnepségekre, szülői értekezletekre pedig esélye sem volt eljutni). A férjem egyáltalán nem tudta, hogy kik azok, akikkel a gyermeke naponta ötször (!) annyi időt tölt, mint vele magával.
Sajnos én sem sokat tudtam a gyerek napközbeni dolgairól, hiszen kora reggel az ügyeleti csoportban adtam le a kicsit, és este is ott vettem át, vagy – mint írtam – sokszor csak zárásra értem oda az oviba, akkor már óvodapedagógus se mindig volt.
Akkor tudtam a gyerekem óvónőjével szót váltani, mikor ő volt az ügyeletes, de – mivel állandóan siettem, sok fecsegésre nem volt időm.
Másik fájó tapasztalás az volt, mikor a kisfiam egy szombat reggel meglátta a fürdőszobából kilépő apját, felült az ágyban, és csodálkozva hívott be engem a szobába: nézd már, itt van Apa….

Minden bajok egyik fő forrásának tartom a nők munkába állását. Mikor a nők elkezdtek tömegesen munkahelyen dolgozni, az verte az első szöget a család koporsójába. Ezt nálam okosabb emberek is megfogalmazták, és – bármilyen szörnyű ezt kimondani, találok ebben igazságot. Dehogy mondom, hogy ne tanuljanak a nők, és ne szerezzenek hivatást maguknak, de azt állítom, hogy nagyon nehéz a munkát és a családot egyszerre tökéletesen ellátni.
Ha az anya nincs otthon, a gyerekek is kénytelenek hamar elhagyni a meleg családi fészket.
Különösen a szocializmusban volt ez jellemző, hogy elhitették az anyákkal: a gyereküknek jó helye lesz a bölcsődében, óvodában. A nők meg beadták csecsemőiket, kisgyermekeiket különböző intézményekbe, ahol még ha jó szakemberek is dolgoztak, nem tudták helyettesíteni az ÉDESANYÁT (ő pótolhatatlan) és az anyatejet.
Ismerősünk mesélte, hogy a lányát a nagyszülők nevelték: mivel a feleségének dolgoznia kellett (kellett?), a nagymama gondozta a csecsemőt, és naponta egyszer bement vele az anyához a gyárba, hogy a gyerek egy kis anyatejhez jusson. Ők (a szülők) csak péntek este vihették haza magukhoz a saját gyermeküket, és vasárnap estig élvezhették a társaságát…
Mindenképpen hozzá kell tennem, hogy nagy vívmány volt a GYES bevezetése, ennek ellenére rengeteg bölcsőde működött az országban.

Nem büntetésben vannak ezek a gyerekek, hanem bölcsődében. Azóta csak javulni tudott a helyzet.

Nem büntetésben vannak ezek a gyerekek, hanem bölcsődében. Azóta csak javulni tudott a helyzet.

Meggyőződésem, hogy a kisgyermeknek – és pláne a csecsemőnek – az anyja mellett van a helye; igaznak gondolom ezt az újszülött esetében is, ezért nem tartom jó ötletnek azt, hogy születés után kiragadják az anya karjából a babát, és elviszik a csecsemőosztályra.
Miért törődünk bele abba, hogy a gyermekeinket beszippantják különböző intézmények? Miért fogadjuk el természetesnek, hogy a gyerekeink 3 éves kortól (vagy még hamarabb) idegenek közt töltik napjaik nagy részét?

36 fős óvodai csoport egykor. Jóból is megárt a sok.

36 fős óvodai csoport régen. Itt aztán adtak a szocializációnak, pedig jóból is megárt a sok.

Ideális esetnek tartom tehát azt, ha az anya otthon van, és otthon tartja a kisgyerekeket is.
De mostanában már úgy látom, hogy a nagyobb gyereknek se feltétlenül iskolában, óvodában van a helye (bár a gimnazista korú gyerek esetében már lehetőséget kell biztosítani a szabadabb mozgásra). Nem nehéz kitalálni, ebben a hitben megerősített az otthonoktatás során szerzett sok pozitív tapasztalat.
Nagyobb gyerek otthon tartása esetén mindig felmerül a szocializáció kérdése…
Szakmai körökben is egyre többször mondják azt, hogy a szocializáció fontossága el van túlozva, ez a folyamat végbemehet iskolán kívül is, ráadásul normális, szerves közösségekben van elég gyerek családon belül és kívül is, akik biztosítják egymás számára a társaságot.
Ha tehát valaki olyan szerencsés, hogy lakóhelyén (vagy máshol) tud kisebb, nagyobb, hasonló korú közösséget biztosítani a gyermeke számára, valamint van olyan bátor, hogy belekezdjen az otthonoktatásba, azt csak biztatni tudom, hogy vágjon bele! Szándékosan nem írtam, hogy elhivatottság is kell hozzá; saját példámból mondhatom, hogy én nem sok erőt éreztem magamban az otthonoktatásra (bár szimpatizáltam vele); menet közben derült ki, hogy nekünk beválik, és én is helytállok, mint otthonoktató anya.

A társadalom tolerálja, ha egy anyának nincs munkahelye, és azt is, ha kisgyereket nevel otthon; az iskoláskorú gyerek otthonléte már sok esetben értetlenséget vált ki az emberekből, nem is beszélve arról, ha az édesapa se jár el reggelente dolgozni…
Pedig a család egységéhez természetesen hozzátartozik az apa/férj is, nélküle nem teljes a család.
A legtöbb embernek kézenfekvő, hogy az apa reggel elmegy otthonról, és csak este tér haza. Én is sokáig így gondoltam, de mostanra eljutottam oda, hogy megkérdőjelezzem:
biztos normális dolog ez?
Persze – válaszolnák sokan, hiszen a férfinek pénzt kell keresni, ezt pedig az otthonától távol teszi. Mégis, azt gondolom, hogy a legideálisabb az, ha az apának otthon végezhető munkája van. Így a család együtt tud reggelizni (vajon hányan mondhatják ezt el magukról?), esetleg az ebédet is együtt fogyasztják el! A gyerekek – ha van rá mód – részt tudnak venni az apa munkájában, így tudják is, hogy mit dolgozik (az enyémek nehezen képzelik el, hogy mi lehet az az analízis, amit Apa végez).
Nem vesz el hosszú órákat a család életéből a munkahelyre való utazás (ez nálunk legalább három óra naponta), minden perc jobban hasznosul. Egyáltalán: az apa jelen tud lenni a családja életében!
Sajnos keveseknek sikerül ez az (általam is) ideálisnak tartott életforma megvalósítása.
Nem minden családban válik be például a gyerek otthon tanítása, vannak olyan anyák, akik nem szeretnének így élni és/vagy nem is alkalmasak erre. Természetesen megvalósíthatatlan nemcsak a gyerekek, hanem az anya otthon maradása akkor, ha anyagi okokból az asszonynak hamar munkába kell állnia, vagy akkor, ha hiányzik neki a hivatása (ez nem bűn). Az apa otthoni munkavégzése is csak egyedi esetekben lehetséges (pl. ha szellemi munkát végez, ír, fest, vagy követ farag, fordít, vagy kétkezi mesterember a saját műhelyében). Bajosan tudna otthon dolgozni kórházi sebészorvos, filmrendező, kamionsofőr vagy tűzoltó…

Együtt ebédelő család

Együtt ebédelő család

Lehet, hogy nincs igazam, de én súlyos problémának látom a családok manapság jellemző szétszakítottságát, amiről a bejegyzés elején is írtam. Nem vezet jóra az, hogy a családokat a vérségi kapcsolaton kívül csak az köti össze, hogy egy helyre járnak aludni, mint az ágyrajárók*…

*: a múlt század első felében sok vidéki szegény embert szippantottak fel a nagyvárosok, akiknek még szoba bérlésére sem volt pénzük, ezért csak egy ágyat fizettek ki, amit kizárólag este lehetett elfoglalni és csak reggelig lehetett a helyen maradni…

Advertisements

39 thoughts on “2014.03.03. – Ágyrajárók

  1. En sosem banom meg, hogy otthon voltam es vagyok a gyerekekkel. Inkabb szegenyebben elunk, inkabb szerenyebb eteleket eszunk, megfoltozzuk a ruhakat. A csalad a legfontosabb. Az, hogy a gyermek ugyanolyan koru gyerekekkel van egesz nap es nem latja a szuleit, az nem egeszseges szocializalodas. Ezt sehol nem latjuk a felnottek kozott.
    Azok a gyerekek akik otthon tanulnak, megtanulnak egeszsegesen szocializalodni minden korosztallyal. Az idosebb gyerek nem lep at egy csecsemon, a fiuk tudnak beszelgetni lanyokkal, a tini gyerek nem csak makog, hanem ertelmesen es kiegyensulyozottan tarsalog felnotekkel es a mas gyerekekkel es meg sorolhatnam. Ezek a gyerekek nem hasnolitgatjak ossze magukat masokkal. Ertekelik onmagukat es masokat is.
    Sajnos a szocializmus alatt beleneveltek a nokbe, hogy az anya aki otthon van, az elbutul es megszunik az elete es nincs jovoje. Pedig az anya a legertekesebb, o neveli a jovot! Minden elismeresem neked, hogy ezert a kincsert harcolsz.

    • Ha mi is mérlegelnénk, oda jutnánk, hogy jobban megéri itthon lennem.
      Pénzben nem kifejezhető az előny, amit a gyerekek nyernek az itthonlétemmel.
      Írtam már egy régebbi bejegyzésben (Én, a boldog eltartott), hogy nem is kérdés, hogy ha már gyerekeket vállaltunk, akkor legjobb tudásunk szerint gondoskodunk róluk.
      Az sem igaz, hogy az anya leépül szellemileg a gyerekek mellett! Nekem – legalábbis remélem – nem sikerült.

      • Nagyon jó, hogy írtál erről a témáról!! Őszintén remélem, hogy ezt az írást mindenki megszívleli, mert ritkán esik szó róla, pedig nagyon fontos téma! És igazad van: mindennél jobban megéri a gyereket otthon “felvértezni” olyan erényekkel, amelyeket a “kegyetlen társadalomban” mégis jóra tud fordítani. Mert erre, IGEN? CSAK AZ ÉDES ANYA képes!!! Én is sokszor megkapom, hogy : “persze, téged eltart a férjed” … Na és? én nem hajtok még havi plusz kétszázezer forintra, hogy a gyereket be tudjam dugni egy puccos angol óvodába, ahelyett, hogy itthon napi egy órát néznénk Animal Planet-et angolul!, vagy mondókáznánk festés közben…Egyébként pedig szerintem csakis a sikertelen ember becsmérel és hátráltat másokat. Szóval nevessetek az “eltartott” jelzőn. Sajnálom azokat, akik nem ad(hat)ják meg azt a csodát a gyerekeiknek, hogy a lehető legtöbb percet a mamival az otthon melegében tölthetik.
        ja, és én sem butultam el… megtanultam oroszul 🙂

      • Engem soha nem bántott, ha eltartottnak neveztek; az is vagyok, nincs ezen mit megsértődni.
        És nem szégyellem, hogy nem munkahelyen dolgozom, azt hiszem, elég hasznot hajtok így is a családnak, nemzetnek, a társadalomnak.
        Jó Neked, én épp elfelejtettem oroszul…

  2. Sajnos teljesen igazat kell adnom…
    Bár otthon lehetnék a gyerekekkel..mennyivel jobb és hasznosabb lenne mindannyiunknak…

    • Én is azt gondolom, hogy így, főállású anyaként jobban tudom hasznosítani magam, mint amikor a munkaerőpiacon voltam jelen mint munkavállaló.

      • Egyetértek.. épp azt számoltam, mennyit spórolnánk, ha otthon lennék..
        Viszont, ami nagyon rossz,hogy a nőktől elvárják, hogy elmenjenek dolgozni, aki nem teszi, azt pedig meg és leszólják…
        Hát én nem vagyok karrierista típus.
        Szerintem aki az és dolgozni akar, hát tegye.. aki meg otthon akar maradni, mert elég karrier neki a kiegyensúlyozott gyermek és a család boldogulása a segítségével, az had maradjon otthon…
        Én maradnék 🙂

      • Lehet, hogy tényleg elvárják a nőktől a legkésőbb 3 év utáni munkába állást.
        Nekem panaszkodott olyan barátnőm, akinek az anyja azt mondta, hogy biztos azért vállalt egy újabb gyereket, hogy ne kelljen visszamennie dolgozni…
        Valóban, jó lenne, ha dönthetnének az anyák, hogy otthon akarnak-e maradni, vagy visszamennének a munkába – sajnos sok esetben ez a kérdés eleve el van döntve, és nem az otthonmaradás javára…

  3. Egyrészt egyet értek veled, mert tényleg szuper, ha valaki önként, saját akarátából van otthon a gyerekekkel, ha a férje ezért megbecsüli, sőt támogatja. Másrészt szörnyű lenne, ha ez mindenkinek kötelező lenne. Ha nem lenne választási lehetőség – ami bizonyos szempntból ma is hiányzik persze, hiszen az egész társadalom azt az üzenetet küldi, hogy persze legyen gyereked, de ha van tegyél úgy, mintha nem változott volna semmi, éld a régi tempóban az életedet: csinálj karriert, keress pénzt, stb. Szóval, én annak örülnék, ha valódi választási lehetőség lenne. És annak is nagyon örülnék, hogy ha 50 éves koromban is reális esélyem lenne munkát vállalni, mert miután a gyerekeim felnőttek, szívesen dolgoznék esetleg újra. Még valami: az is klassz lenne, ha a férfiaknak is meglenne ugyanez a választási lehetősége, ha nem lenne egyértelműen deklarálva, hogy az anya maradjon otthon a gyerekkel. Szóval, ez egy nagyon sokrétegű téma. Az egész társadalmat kellene alapjaiban megreformálni.

    • Ahogy Patríciának is írtam, szerintem is az lenne az ideális, ha a nők választhatnának.
      Én elfogadom, ha valakinek fontos a karrier, és azt is elhiszem, hogy vannak olyan nők, akiknek egyenesen kár lenne otthon maradniuk (sikeres kutatók például), de azt hiszem, ha az anyák szabadon dönthetnének, többen maradnának otthon, mint amennyien most otthon vannak (az előző hozzászóló, Patrícia is vallja magáról).
      Én is elgondolkodom a munkába való majdani visszatérésen, és nem sok sikert jósolok magamnak. Nem hiszem, hogy kapkodni fognak értem a munkáltatók. Ezért, és azért is, mert egyre fontosabbnak tartom a szabadabb, függetlenebb életet, azt tervezem, hogy vállalkozást indítok be.

  4. Hónapok óta “zugolvaslak” és nagyon szeretem a blogod, kb. mindennel egyetértek. Az én fiam még csak 3 éves lesz, de sajnos nálunk is elég pocsék a helyzet. Mi vidéken élünk, Apa Budapesten dolgozik, hazajönni lehetőség csak pénteken délután van (a mindennapi felutazást nem bírnánk anyagilag), és hétfőn reggel megy vissza. Így cirka 2,5 fél napot van velünk, amibe sajnos beletartozik a nagy bevásárlás is, amivel elmegy egy fél délelőtt, akárhogy is sietek, mert mindenhol sor áll… Én nagyon szeretnék maradni a fiammal itthon, és szeretnénk még egy babát is, de elég nehéz így. Nem mondom, hogy nem jönne jól még egy fizu és akkor többet együtt lehetnénk, de a család még jobban szétszakadna akkor, hiszen a gyerkőc az oviba kényszerülne napi 8-9 órára, én heti 1 egész napot 9-este9-ig a főiskolán ülök levelezőn még 3 éven át, és hiába is járna a párom haza minden este, már úgyis mindegy lenne, két feszült felnőtt zuhanna be az ágyba egymás mellé. Akkor még mindig azt mondom, hogy most egyelőre jobb így, aztán amint lesz lehetőségünk változtatunk rajta. A fiam persze nagyon szereti az apját, de egyáltalán nem fogad neki szót, hiszen ő gyakorlatilag a neveléséből nem tudja kivenni a részét, hiszen telefonon nem lehet nevelni, szeretni és fegyelmezni sem. Szerencsére keres annyit a párom, hogy megengedhessük magunknak, hogy itthon maradjak a gyerkőccel, de ennek megvan az ára, mégpedig az ő hiánya. 😦

    • A mi apukánk nem dolgozik olyan messze, de elég rossz a mi helyzetünk is, mint írtam. Én is azt tapasztalom, hogy a hétvége semmire nem elég: szegény férjem ki szeretné aludni magát, meg kell ejteni a bevásárlást, ez egyik gyerekkel angolozni kéne, a másikkal matekozni, mindegyikkel társasjátékozni, a fiúkkal focizni, velem beszélgetni, esetleg a hobbijának hódolni…
      Merő rohanás a hétvége is, és állandóan el vagyunk maradva valamivel.
      Nem irigylésre méltó a Ti helyzetetek sem. A Te otthonlétednek nagy ára van: a férjed áldozathozatala. Rád hárul hét közben minden feladat, és saját tapasztalatból mondom, hogy nem könnyű egyszerre apának is és anyának is lenni.
      Ördögi kör ez, hiszen ha a férjed minden nap veletek lenne, akkor nem maradhatnál otthon a gyerekkel, így, hogy a távolban dolgozik, megint csak nem jó…

      Én is ezen próbálok változtatni! Nem szeretném, ha a férjem feláldozná magát miattunk, hogy legalább mi itthon lehessünk. Nélküle nem olyan jó a családi élet, mint vele! Minden erőmmel azon dolgozom, hogy végre együtt tudjunk élni, ami számomra azt jelenti most, hogy szakítani szeretnénk az alkalmazotti léttel. Persze ez nem könnyű, de mostanában nem látok más utat a családi élet intenzívebb megélésére.

      Köszönöm, hogy olvasol, és nagyon sok sikert kívánok ahhoz, hogy tudjatok javítani az életeteken!

  5. A cikk részigazságokat tartalmaz. Nem tér ki arra, hogy a nők miért álltak munkába. A társadalom szemében a házimunka mindig is a nő dolga volt, ez akkor sem változott, amikor a nők munkába álltak: továbbra is ők voltak azok, akik a munka után szaladtak a gyerekért, mostak, főztek, takarítottak. Mindez természetes volt és maradt. Ennek ellenére az apa fejére került a babér koszorú, ha “keményen” dolgozott a családjáért. A nők otthoni munkája, ami gyereknevelést, háztartást illeti, nem volt társadalmi szinten elismerve, nem járt érte fizetés, ezért a nő a családban mindig alárendelt szerepben volt jelen, ha valamit szeretett volna magának, azt kérnie kellett a férjtől, aki vagy megadta, vagy nem, annak függvényében, hogy mennyire volt elégedett az asszony munkájával. Én nem csak a nőket hibáztatnám ezért, hogy a hagyományos család szétesőben van. Ennek oka van, ami éppen úgy terheli a férfiakat, mint a nőket. Ha megoldanák azt, hogy a nő ne legyen kiszolgáltatott helyzetben, ha nincs karrierje, hanem anya szeretne lenni, és nem járna ez számára a saját élete feladásával, mindjárt jobban állnánk családilag.

    • Van abban igazad amit írtál, én a bejegyzésben nem tértem ki minden részletre; így is hosszú lett az írás.
      A nők háború utáni tömeges munkába állása államilag erőltetett, jól átgondolt politika következménye volt (olvasd el az Én, a boldog eltartott c. bejegyzésemet is!) A felnőtteket a munkahelyükön, a gyerekeket az intézményekben lehetett jobban kontrollálni és ideológiailag nevelni.
      Egyetértek abban, hogy társadalmi elvárás és evidencia, hogy a nő a munka mellett még a háztartást is tökéletesen ellássa – de ezt azért megemlítettem a írásomban.
      Nem érzem magam mártírnak, amiért itthon vagyok!
      Nem adtam fel semmit a gyerekekért, nekem óriási sikerélmény az, ha ők okosak és ügyesek.
      Sőt, azt, hogy végre saját karrieremet építgethetem, épp az teszi lehetővé, hogy nem vagyok alkalmazásban sehol, hanem a magam ura vagyok itthon.
      Elismerés? Ha a gyerekeket dicsérik, az az én érdemem is. A férjem pedig maximálisan megbecsül, és tisztel, még így is, hogy “csak” főállású anya vagyok.
      Én tehát nem vagyok kiszolgáltatott helyzetben, pedig nincs saját jövedelmem, de hidd el, az én férjemnek soha nem jutna eszébe azt hangoztatni, hogy nálunk ő hozza a házhoz a pénzt, mi meg csak visszük.
      Ez az egyes férfiakon múlik; és nekem nagy szerencsém van!

      • Kivételes helyzetben vagy, mert sok helyen bizony a férfi nagyon kontroll alatt tartja a nőt, ahol az nem dolgozik és nincs önálló jövedelme. Nem konkrétan rólad, a te helyzetedről írok, hanem a nők nagyrészéről, akik otthon maradtak háztartásban. Ahhoz, hogy megvalósuljon az, amiről szól a bejegyzés, szükség lenne éretten gondolkodó, nem kakaskodó férfiakra. Ez a probléma sokkal összetettebb, sok könyv íródott már erről és nagyon kell foglalkozni vele. Különben az elképzeléseddel egyetértek.

      • Nagyon fontos lenne itt is a személyes példamutatás: ha az Apa megbecsüli a feleségét, aki pedig nem dolgozik (és mindnyájan tudjuk, hogy az otthon lévő nő nagyon is sokat dolgozik!!!) akkor az ilyen légkörben felnövő fiúk is valószínűleg megbecsülik majd a saját feleségeiket.
        Ha a kisfiú azt hallja, hogy “anyád meg csak itthon mereszti a fenekét”, akkor…

        Őszintén mondom még egyszer: engem az itthon lét nem akadályoz semmiben, sőt, épp azóta nyíltam ki: képeztem magam, és végre belekezdtem az önmegvalósításba is.

  6. …minden mondattal egyetértek… szerintem nagyon is jól látod… ez valóban egy súlyos probléma, rengeteg élethosszig tartó káros következménnyel…

    • Azt gondolom, hogy az anya-gyerek közötti kötődés hiánya vagy tökéletlen volta sok esetben tudható be a korai elszakításnak (pár hónapos csecsemő egész nap a bölcsődében…).

  7. Nagyon egyetértek, Erzsi! Én is azt tartom ideálisnak, ha az anyuka otthon van a gyerekekkel, és az apuka is lehetőleg otthon dolgozik, vagy olyan munkája van, ami kötetlenül végezhető, és sokat tud mellette a családjával lenni. De nem gondolom én sem, hogy minden anyukának otthon kellene lennie, hiszen vannak, akiknek olyan hivatásuk van, ami nem végezhető otthon, és akkor is szeretnék ezt csinálni, ha anyagilag megtehetnék, hogy otthon maradjanak. És ha az anyuka így érzi jól magát, és így lesz kiegyensúlyozott, akkor az a gyerekre is másképp hat, mintha kényszerből jár el dolgozni. Én a magam részéről mindig is arra vágytam, hogy itthon lehessek, és egyáltalán nem vágyom rá, hogy visszamehessek dolgozni. És nem is fogok, ha dolgoznom kell is, azt itthon teszem. A férjem ezt eléggé nehezen fogadta el, sokáig el akart küldeni dolgozni, és azt mondogatta, hogy sok anyuka, akiket ismer, alig várja, hogy visszamehessen dolgozni, mert nem bír otthon lenni, és meg sem várják a három évet. Hát akkor ők menjenek, de ezért miért kellene nekem is, pláne, hogy annyira rosszul nem élünk, hogy ez feltétlenül muszáj lenne. És én nem tudnék olyan helyre menni dolgozni, amit igazán szeretnék, mert amit én csinálni szeretek (kézművesség, alkotás), azt leginkább itthon lehet, és egyedül, függetlenül, nem úgy, hogy mások mondják meg, hogy mit csináljak. Semmi értelme nem lenne eljárnom dolgozni csak azért, hogy én is keressek pénzt, mert a munkahelyen nem érezném jól magam, és mikor hazamennék fáradtan, még ott van a háztartás, arra már nem sok esélyem lenne, hogy azzal is foglalkozhassak, amit szeretek, és ez sem nekem, sem a gyereknek, és még a férjemnek sem lenne jó. Szóval én itthonlétre vagyok beállítódva, nekem ez a természetes. De azt látom, hogy manapság ezt sem a nők, sem a férfiak nagy része nem tartja normálisnak, és legtöbben elvárják a nőktől, hogy eljárjanak dolgozni. Mert amit egy nő otthon végez, az ugyebár nem számít munkának…

    • Remélem, sikerült úgy megírnom a bejegyzést, hogy nem tűnik kényszernek az anya otthonléte.
      Aki nagyon akar, dolgozzon, de meg vagyok győződve arról, hogy ha jobbak lennének a körülmények, sokkal több nő választaná az otthonmaradást, mint most!
      Míg dolgoztam, csak két kisgyereket hagytam különböző intézményekben, de nekem sokszor forogtak a gondolataim körülöttük: jaj, a pici reggel köhögött, ugyan hogy van most?
      És állandóan kínzott a lelkiismeret-furdalás, hogy nem tudok velük lenni – természetesen dolgozó anyaként és háztartást vezető nőként SOKKAL kevesebb időm jutott rájuk, mint szerettem volna: nem olvastam annyi mesét, nem hülyéskedtünk annyit, mint kellett volna, kevesebb volt a csiklandozás, egyéb játék.
      Reméltem, hogy az oviban jó soruk van, de nem voltak illúzióim: egy zsúfolt vegyes csoportban, még ha kitűnő szakember is gondozza esetleg őket, biztos, hogy nem kapnak annyi odafigyelést és szeretete, mint tőlem, itthon!

      • Nekem a bejegyzesed arrol szolt, hogy milyen jo lenne ha az anyak megtehetnek, hogy otthon legyenek ha azt valasszak. Az a lenyeg, hogy a gyermekeknek legyenek szulei akik tenyleg foglalkoznak/erintkeznek veluk.
        Szuperul sikerult beirnod ezt a bejegyzest.A vilag masik vegen is olvassak mar.

  8. Nagyon nem egyszerű ez a téma!

    Először is: bármilyen kegyetlen a hétfőtől-péntekig a nagyszülőknél lévő gyermek sorsa, sokat köszönhetünk a nők munkába állásának. (Mondjuk, hogy nem találtak barátságosabb módot az elkezdésére????). A nők bizonyítani tudtak, hogy a legtöbb munkában ugyanúgy helytállnak, mint a férfiak, nem butábbak, nem lustábbak. Enélkül sok feleséget ugyanolyan házicselédként kezelnének, mint néhánnyal ezelőtti írásodban bemutattad.

    Persze, nyilván vannak fokozatok “hétfőtől-péntekig nem látom a gyereket” és egy 4 órás állás között! Nem is tudom, hogy az előbbit élő ember hogy gondolhatta komolyan. Azt sem igazán értem, ami az USA-ban még most is dívik, ha jól tudom, hogy a szülési szabadság csupán 6 hét. Utána az anyuka mehet vissza dolgozni. Ha belegondolok, hogy egy bébisiterre kellett volna hagyni bármelyik gyerekemet 6 hetes korában, sikítófrászt kapok.

    Miután bizonyítottuk, hogy mint munkaerő, nem vagyunk értéktelenebbek a férfiaknál, jön a következő dilemma: hogyan terelgesd a leánygyermeked? Ha látod, hogy okos, intelligens, érdeklődő, akkor vajon azzal teszed-e vele a legjobbat, ha a lehető legmagasabb képzést biztosítod neki, hogy jó állása legyen, amiből majd csak nagy frusztráció árán sikerül a főállású anyaság útjára lépnie, ha majd később azt szeretné… vagy emelj szentélyt a női elfoglaltságok köré, hogy később meg azt sajnálja, hogy nem tud nagy karriert csinálni – ha ahhoz lenne kedve.
    Ez szerintem nagyon nehéz!

    Azt látom, hogy több nő szeretne otthon maradni a gyerekeivel, mint amennyi megengedheti magának. És azt is látom, hogy sokan mennének dolgozni, de nincs hová. És azt is látom, hogy két fenékkel nem lehet megülni egy lovat: nagyon nehéz helytállni a munkában is és otthon is 100%-osan. Az ember nyilván az otthoni szintből minél kevesebbet akar engedni. Viszont ha anyává válása előtt nagyon jó munkaerő volt, akkor nagy frusztráció, hogy már nem tud annyit teljesíteni: nem tud akármikor túlórázni, a betegségek első napján nem biztos, hogy felügyeletet tud szervezni az otthon maradt gyerekhez. Fogadóóra és anyák napi műsor, meg nyílt nap és kerty partyhoz hasonló rendezvények miatt folyamatosan el kell kéredzkedni a munkából, amihez nem vágnak őszinte mosolyt a főnökök.

    És igen, ott van még az is, hogy (bocsánat! véletlenül sem akarok megbántani senkit!!!) hülyének néznek, ha otthon akarsz maradni a gyerekekkel, háztartással, családdal foglalkozni. Nehogy már ilyen befásult legyél! Nem vagy kíváncsi a világra? DE! Nagyon kíváncsi vagyok a kolléganőim folyamatos pletyójára, a sok rosszindulatra, a másik bemártására és egyéb civilizált tevékenységekre.
    Persze én is ismerek olyat, aki rosszul érezte magát a munkahelyén és ezt le is reagálta, hogy “ha felmérgelnek, elmegyek gyes-re”. Talán ezen vélemények miatt sem övezi tisztelet az otthon maradó anyákat, merthát azok csak pihenő évek. Hát… úgyis lehet csinálni. Meg úgyis, hogy le vagy fáradva rendesen, reggeltől reggelig folyamatos készenlétben – csak sokkal több boldog percet tudsz a mindennapjaidba csempészni, mint bármelyik munkahelyen.

    Nagyon sokat tudnék még erről eszmét cserélni… 🙂
    De a lényeg szerintem az, hogy bármennyire nehéznek látjuk is most a helyzetet: sokkal nagyobb döntési lehetőségünk van, mint bármikor korábban elődeinknek. Egy nő legtöbbször dönthet a szingliség (további kérdés, hogy az ő döntése volt ez, vagy a körülmények hozták), a gyermektelenség, az otthonlét vagy a karrier mellett.
    Vagy legalábbis több esetben dönthet, mint korábban.

    • Köszönöm a hosszú hozzászólást, mindig öröm olvasni.

      Hol is kezdjem a választ?
      Talán ott, hogy ugyan nehéz sorsuk van a nőknek (bizonyítani a munkában, helyt állni munka után a háztartásban, gyereknevelés), de engem bőven kárpótol a munkahely feladásáért az, hogy ANYA lehetek. Szerencsétlen férfiak! Soha nem tapasztalhatják meg, hogy milyen érzés gyermeket a világra hozni!

      Én szerettem ugyan a munkahelyemet, de nem szenvedélyesen, ezért nem is volt kérdés, hogy az itthonlétet választom.
      Nem érdekel, hogy a társadalom (a postás, a szomszéd, az anyósom kolléganője) mit szól ahhoz, hogy én itthon vagyok, nekem bőven elég, hogy a férjem tisztel engem (én is őt), és megbecsüli az itthoni munkámat – és én is jól érzem magam.
      És nagy elégtétel, hogy láthatom: a gyerekek jobban fejlődnek itthon, velem.
      Ha rágondolok a kisfiam arcára, mikor este 6-kor végre bezuhantam érte az oviba… nem akarom újra kitenni annak se a gyereket, se magamat!!!

      Igaz, hogy a nők munkaerejére szükség van, de csak azoknak kelljen már dolgozni, akik szeretnének is újra munkába állni!
      A nők, ha maguk dönthetnének – sokkal többen maradnának otthon!

      Nagy probléma, hogy az anyáknak is napi 8 órát kell dolgozni, ha rajtam múlna, választhatnának a 4, 6, és 8 órás munkaidő között!

      A mi lányunk nagyon jó képességű, és természetesen nem mondjuk neki, hogy ne tanuljon (de azt hiszem ilyet nem is írtam a bejegyzésben).
      Tanuljon, képezze magát, aztán, ha gyerekei lesznek (és remélem, sok gyereke lesz!) döntsön, hogy hogyan szeretne élni.
      Remélem addigra nem kell választani a nőknek anyaság és hivatás között, hanem természetes jelenség lesz, hogy a kisgyerekes szülők (nemcsak az anyák, hanem az apák is) számára biztosított legyen az otthonról végzett munka, vagy legalább rugalmasság a munkaidőben!

      Komoly téma, folytatása következik!

      • Ezzel én is így vagyok, hogy szerettem a gyerekek előtti munkahelyemet és kérdés nem volt, hogy lemondjak róla, mert azt aztán végképp nem tudtam volna összehangolni a családdal. De igen – okoz némi frusztrációt az, hogy most nem a képességeimnek megfelelő állásom van, ha már dolgoznom kell.

        És igaz, totál hülyének néztek a felvételi interjúkon, hogy miért hagytam ott a 4x ennyi fizetést adó munkámat. Nem nagyon értették, hogy 2 gyerek mellett, nemigen szeretnék napi 10-12 órát távol lenni otthonról. Még 10x annyi fizuért sem.

        Szerencsére a mi leánykánk is nagyon okos, értelmes. Szeret tanul(gat)ni – még ovis – és ragad rá a tudomány. Ugyanakkor egyenlőre szakácsnő és anyuka szeretne lenni. Bízom benne, azért, mert a jó példa ragadós. 🙂
        És talán változik annyit a világ, hogy neki könnyebb legyen ez a dilemma. Mert bárki bármit mond, nekem szent meggyőződésem, hogy nem lehet egyszerre karriert is és anyaságot is maximális hőfokon folytatni. Vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkettő csorbát szenved. Emiatt a dolgozó férfiaknak könnyebb.

        De az tény, hogy azt a csodát, ami az anyasággal jár, nem kompenzálja semmilyen karrier! Talán ha 10 életem lenne, egyben kipróbálnám, hogy milyen férfinak lenni. De a többi 9-ben nőként, anyaként szeretnék élni.
        A várandósság, a szülés, a gyereknevelés bármilyen nehéz is időnként, a legnagyobb magasságokba emel!
        A többi, csak panaszgyártás. 🙂

        A folytatásnak örülök! 🙂

      • Igen, kárpótol az anyaság!
        A múltkor a férjem nézte, ahogy a kicsi hozzám bújt és simogatta az arcomat, közben duruzsolt a fülembe.
        Kérdeztem tőle, hogy nem féltékeny a gyerek szeretetére? Mert ő nagyon jó apa, és a gyerekek is nagyon szeretik őt, de azt hiszem hogy azt a szoros kapcsolatot, ami anya és kisgyereke között van, a férfiak nem tapasztalják meg soha.
        Apa mondta, hogy nem féltékeny, tisztában van azzal, hogy soha nem ő viszi a prímet. 🙂

  9. Nagyon jó ez az írás és nagyon elgondolkodtat. Én nagyon benne vagyok a “sűrűjében”… És nagyon fáradt vagyok. Egy héten három napot dolgozok (tanítok), napi 120 km-t utazva, ezeken a napokon van a két gyermekem is ugyanabban suliban/oviban, a többit itthon tanuljuk, emellett minden nap főzök (a menza a különleges étkezés miatt nem alternatíva számunkra), gyülekezetben szolgálok, férjem céges adminisztrációs ügyeit intézem, aki egyébiránt most Angliában dolgozik, úgyhogy én itthon a két gyerekkel… Még leírni is sok… És nem jó így … Tudom… Érzem… A kisebbik 5 és fél éves koráig nem dolgoztam, csak 1 évet oviztunk, azt is csak délelőtt, de mindig jött a félsz, hogy mi van, ha történik a férjemmel valami, és én pedig itt maradok két gyerekkel, munka nélkül…Most sem és azelőtt sem voltunk gazdagok, de nem panaszkodtam soha, amire szükségünk volt, arra mindig tellett… Száz szónak is egy a vége, itt állok most, és visszacsinálnám az egészet… Minden napot végigidegeskedek, mindig sietni kell, akkor is, ha itthon vagyunk… Az érem másik oldala pedig az, hogy tudom, a gyerekeim tényleg jó helyen vannak (már amennyire ez intézményes keretek között lehetséges), nagyon jók a kollégáim, és ha a fizetésemet nézzük, nem keresek olyan rosszul. De kérdem én, megéri???

    • A legnagyobb gyerekkel mindenórás voltam, mikor egyszercsak belém hasított a gondolat: én most már felelős vagyok valaki másért is, és mi lesz velem és a gyerekkel, ha a férjemmel történik valami?
      Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez azóta soha nem jutott eszembe, de jelenleg azt gondolom, hogy az ember NEM élhet állandó félelemben, rettegve a legrosszabbtól!
      Persze logikus, ha egy család több lábon áll, de ehhez nem kell feltétlenül munkába állni az anyának (mi legalábbis most azon dolgozunk, hogy saját ügyességemből érjek el sikereket – és talán pénzt is keressek vele).

      Nagyon komoly dolgokról írtál a hozzászólásban.
      Amit most leírok, természetesen csak az én távoli véleményem, úgy, hogy nem ismerlek sem Titeket, sem a körülményeiteket.
      Ideiglenesen csonka családotokban különösen fontos lenne a biztos háttér, a nyugalom. Most Neked kell helytállnod a férjed helyett is, ami ennyi rohanás mellett szinte lehetetlen.
      A gyerekeknek sokáig arany életük volt (gondolok itt a fél napos ovira), most meg a hét három napján nyakukba veszik az országot (feltételezem, hogy ez nagyon korai keléssel is jár számukra).
      Állandó rohanás, stressz, felelősség, önként vállat munka…
      Azt hiszem, ha nem lenne a heti két nap “pihenőidőd”, már tartalékaid vége felé járnál!

      Te magad fogalmazod meg, hogy most már másképp döntenél.
      Nem oldható meg, hogy újra otthon maradj?

      • Köszönöm, már a megértésed is sokat segít. Ez az állapot valószínűen nem fog sokáig tartani, max. július a határidő, amit külön töltünk, és a sulinak júniusban vége. Addig ki kell tartanom, mert szeretném ezt az évet rendesen befejezni, nem vagyok olyan, aki csapot-papot otthagy… De utána úgy gondolom, hogy másképp alakulnak majd a dolgok… Mindenesetre nem szeretnék állandó stresszben élni. Olvasok egy nagyon jó könyvet: Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül. Nos, ő írja, hogy az életünk nagy része a múlton való rágódásból(bárcsak ne így tettem volna), és a jövőtől való félelemből (mi lesz, ha…) áll, ahelyett, hogy megélnénk a jelent. Mindkettőben profi vagyok (mármint ami a múltat és a jövőt jelenti), de nagyon szeretnék másképp gondolkodni… Ezt tanulom most… A “változásig” pedig erőt gyűjtök… Még egyszer köszönöm! 🙂

      • Ha a stressz belátható, akkor sokkal jobban elviselhető, és ez a július nem annyira nagyon távoli határidő!
        Kezdheted vágni a centit; már csak 4-5 hónap, és vége!

        Bölcs tanács az, hogy ne rágódjunk a múlton, és ne féljünk előre a jövőtől (egyiknek sincs sok értelme), én is szoktam tanácsolni, de én is csak elméletben vagyok ilyen okos, igen nehéz így, pozitívan és bizakodón gondolkodni!

        Sok sikert kívánok!

  10. Értem, amit mondasz, de mi a helyzet azokkal az édesapákkal, akik csak fotókról ismerik a gyerekeiket? Nem volna esetleg célszerűbb, ha ők is szerepet vállalnának a gyerek nevelésében? Ha nem késő este érnének haza, hanem el tudnának menni a szülői értekezletre az óvodába, iskolába, és még mesét is tudnának olvasni a gyereknek? És nyilván az aranygyűrű akkor sem esik le az ujjukról, ha felesben ők vásárolnak be, akkor is, ha ehhez a munkahelyről kell kilógni, és akkor is, ha erre csak este nyílik lehetőség.

    Nem véletlenül van az, hogy a patriarchális családmodell recseg-ropog. Be kell látnunk, hogy az emberek többsége lelki alkatából fakadóan nem alkalmas arra, hogy napi 24 órában gyerek mellett legyen, anélkül, hogy kreatív, pénzkereső munkát végezne hosszútávon. Az ember lelki alkatánál fogva olyan, hogy szeret alkotni, teremteni: ettől még imádja gyerekét, és felelősséget vállal érte. De a gyereknek is jobb, ha nem rabszolga van mellette, hanem olyan ember, aki alkot, teremt a négy falon túl, szellemi szinten is. A gyereknevelés kétemberes feladat, nem kell egyetlen embernek – az anyának belegebednie.

    A kommunizmus családmodelljével épp az volt a baj, hogy agyatlan robotmunkát végeztek a férfiak és a nők is, de továbbra is a nő feladata volt az egész család ellátása a napi 8-10 óra gyári munka mellett. Ez így nem működik. Úgy működik, ha a nő nem háztartási robotgép, és a férfi nem bankautomata. Hanem két ember, akik megosztják a feladatokat, hogy mindketten kiegyensúlyozott, teremtő emberek legyenek a szellemiek és az anyagiak szintjén is.. Ez vonzza a pénzt, nem az agyatlan robot.

    Abban igazad van, hogy ideje mindannyiunknak – mindkét nemnek – elgondolkoznunk, hogy vajon a fogyasztói társadalom minden kiváltsága fontos-e annyira, hogy napi 10 órát gürcöljünk érte a családtól távol, és a gyerekeinknek egész kis koruktól idegenek között kelljen felnőnie. El kell gondolkoznunk, hogy kell-e az autó, a nagy és saját lakás/ház, a cigaretta, a plazmatévé, a külföldi nyaralás stb. feltétlenül, ha mindennek az az ára, hogy az óvónő azt hiszi, egyedül él az anyuka, mert évek óta senki nem látta az apukát. Egyébként belegondoltunk, hogy egyedüli keresőként mennyit látná? VAlószínűleg még kevesebbet. Lehet dönteni.

    • Személyesnek éreztem a hozzászólásodat.

      Az én férjem nem jókedvéből dolgozik olyan sokat; egyszerűen azért, mert az a munkakör, amit ő tölt be, ilyen időbeosztást kíván. Náluk nem ér véget a munkaidő 4-kor. Hidd el, a férjem lett volna a legboldogabb, ha el tudott volna menni a gyerek szülői értekezletére, de nem tudott, mégpedig azért, mert neki délután rendszeresen tárgyalásai vannak. Sajnos.
      Örömest elhelyezkedne családbarátabb munkahelyen, de az ő munkakörében nincs ilyen!

      Azért én szedtem össze a gyerekeket, és loholtam a piacra, mert én az államigazgatásban dolgoztam (míg ő a versenyszférában), ahol azért 4-kor tényleg el lehetett hagyni a munkahelyet. Ha fordítva lett volna, akkor bizony a férjem ment volna az oviba, és engem hiányoltak volna az óvónők másfél év után.

      Miért gondolod, hogy az, aki 24 órát van a gyerekkel, nem tudja kiélni a kreativitását?
      Mert én bizony egész nap a gyerekekkel vagyok, de egyáltalán nem érzem, hogy leépülnék, sem szellemileg, sem testileg. Sőt, most nyíltam ki igazán, hiszen itthon épp régóta dédelgetett álmomat készülök megvalósítani, és vállalkozásba kezdek, aminek alapja épp a kreativitás!
      Hidd el, sokan vannak olyanok, akiket kielégít az anyaság, és ne csupa lepukkant nőre gondolj, hanem csinos és értelmes anyákra, akiknek vannak céljaik, és még boldogak is otthon!

      És azt se hidd, hogy nekünk luxuscikkekre kell a pénz: se tévénk nincs, se autónk, se nagy házunk, nem cigizünk, és nem iszunk, én nem hordok ékszert (a gyűrűmön kívül), és nem járunk külföldre nyaralni. Az átlaghoz képest nem élünk nagy lábon, azt hiszem.

      • Szerintem Eszter arra gondolhat, hogy vannak “fotópapák”, akik nem sokat foglalkoznak a gyerekkel. Nem hiszem, hogy rólatok beszélt, de valóban vannak apák, akik nem mutatnak semmilyen példát – hiszen jóformán nincsenek is jelen a gyerkőc mindennapjaiban. Egy gyereknek kell a minta. És mégis vannak apák, akik ezelől elmenekülnek, mert vagy félnek, vagy “nem tudnak mit kezdeni” a gyerekkel. Ismerek olyan családot, ahol apa és anya közt van 25 év. Apa már túl van a hatvanon, anya sem 20 éves már, türelmetlenek, és a gyerek ezt nem érti, hiszen más baba is ott tombol a játszótéren, ő miért kuksol egész héten a panelben? ez persze szélsőséges eset, de mondom, VAN ilyen. Ha egy apa szinte menekül a gyerek elől (és mondom, mivel nálatok szó sincs erről, nehogy magadra vedd!!!!) akkor a gyermek ezt nyilván érzi, és olyan is lesz az élete…És igen, sajnos olyan is van (saját szemem előtt történt) hogy egy “lelkes” apuka hazaért az aznapi munkából (ami nem volt több, mint 8 óra!!!) és miután megpuszilta hathónapos kisfiát, visszaadta az anyának, mondván:”én ma dolgoztam, foglalkozz te a gyerekkel!” Én azt érzem, hogy Eszter ilyesmikről beszélt 🙂

      • Én azért úgy éreztem annak idején Eszter hozzászólásán, hogy nekem címezte az észrevételeit.
        Nem ismerve minket és a körülményeinket elég csúnya dolgokra is célozgattak velem kapcsolatban (Eszter és a közössége egy másik oldalon).

        Mindegy, a lényeg, hogy én tudom, a férjem mindent megtenne, hogy több időt tölthessen velünk, és mondhatom, meg is tesz; legalábbis már látom a fénysugarat az alagút végén… 🙂

      • Értem akkor. Sajnos elképzelhető bármi, ám én mindig igyekszem a lehető legpozitívabban értelmezni a dolgokat. Úgyse érdemes vitába szállni egyesekkel. Fő az intelligens hozzáállás 😉 Aki meg nem tud így viselkedni, annak sajnálom a gyermekét, mert ez éppoly szenvedés, mint egy apa fokozott hiánya..
        Visszatérve tehát, én sem ismerem pontosan a körülményeket, pláne nem szeretnék okoskodni, de szerintem amíg a szülő oldaláról a gyerek érzi, hogy érte mindent megtesz, akkor felesleges aggódni 🙂 szerintem a gyerekek elképesztően lojálisak tudnak lenni. Főleg ha érzik a dolog jelentőségét. 🙂 🙂

      • Mi igyekszünk mindent megtenni a gyerekekért. Nyilván nem sikerül a MINDEN megtétele, de azért legjobb tudásunk szerint dolgozunk. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s