2014.09.22. – Élelmiszer-önrendelkezés (frissítve)

(Figyelem, módosított változat!)

Aruba és Curacao… Mit tudunk róluk?

A két apró sziget

Két holland gyarmat a Karib-tengeren. A második világháborúban Hollandia kapitulációját követően angol és francia csapatok (később amerikaiak) haladéktalanul megszállták mindkettőt.

Ekkora felhajtás két apró sziget miatt!?

Az intenzív érdeklődést nem a festői környezet váltotta ki, hanem az olaj! Curacaon volt ugyanis a Shell, Arubán pedig az Standard Oil kőolaj-finomítója. A nyersanyag a szomszédos Venezuelából érkezett, mely  a világ legnagyobb olajexportőre volt. (Ez a cím sokáig Mexikót illette, de az ottani kormányzat megelégelte, hogy a külföldi cégek nyomott áron vásárolják fel az olajat, és az olajipart államosították!!)

Venezuelában már óvatosabb volt a Shell és az SO (Standar Oil)! A Maracaibo-öbölben kitermelt olajat nem helyben, hanem a karibi szigeteken felépített finomítóikban dolgozták fel, ezzel biztosították, hogy Venezuela ne tudjon önállósodni, hiszen nem sokra mentek volna a tenger sok olajukkal finomító nélkül (de a finomítók se értek egymagukban semmit nyersanyag nélkül)!

Ez a történet jutott eszembe, amikor a minap olvastam, hogy Kócza Zsolt távozott a Cargill magyarországi leánycégétől. Átigazolt egy másik agráróriáshoz, az Archer Daniels Midlandhez.

A Cargill egyike annak a négy óriáscégnek, amelyek a világ gabonaforgalmának 75-90%-át (!) kezelik (a másik három az Archer Daniels Midland, a Bunge és a Louis Dreyfus). Összefoglalóan csak ABCD-nek nevezik őket.
Ha valaki sosem hallotta volna ezeket a neveket az nem tájékozatlanságot jelent; ezek a vállalatok nem nagyon reklámozzák magukat.
(Ha az ember nyitott szemmel jár a boltban az étolajak körül, a Bunge nevével azért találkozhat. Jobban mondva: csak a Bunge nevével találkozhat, mert a nálunk forgalmazott étolajak legnagyobb része tőlük származik! A margarinok esetében is hasonló a helyzet.)

Hazánkban mostanában divatos téma lett beszélni a termőföldről, illetve annak védelméről, mely jobbára arra a kérdésre koncentrálódott, hogy miként zárjuk ki a külföldieket a magyar földpiacról.

Aki szerint ez fontos, annak számára érdekes lehet egy interjú, amit Kócza úrral készített a Portfolio.hu 2012-ben. Akinek van ideje ezeken a linkeken elolvashatja.

Kócza Zsolt

Akinek nincs, annak röviden összefoglalom.

A Cargill Magyarországon 2011-ben 2 millió tonna gabonát vásárolt fel. Ez a hazai termés hatoda (búzából 4 millió, kukoricából 8 millió termett)!

Kócza úr elmeséli, hogy a Cargill milyen sajátos termelési modellt honosított meg hazánkban. A termelők számára a cég biztosítja a vetőmagot, a műtrágyát, sőt finanszírozást is nyújt. Cserébe a termelő a Cargillnek értékesíti a terményt.

Ez magyarul azt jelenti, hogy a termelőt bérmunkássá teszik a saját földjén. Illetve még ennél is rosszabbat: ugyanis a gazdának kell vállalnia a természeti károk kockázatát!

Kócza úr nagyon visszafogottan nyilatkozik ebben a témában:

2010-ben a sok víz miatt voltak nehézségek, idén a szárazság miatt, de ilyenkor mindig kompromisszumra törekszünk. 2010-ben 600-700 szerződésünket érintette a probléma, de csak töredékükkel nem tudtunk megállapodni.

Ez a kompromisszumkészség annyira elhíresült, hogy a sajtóban is lehetett olvasni róla. Azt jelentette, hogy a károsult gazdáknak a piacon kellett megvenniük a gabonát, hogy azt – a szerződés teljesítéseként – be tudják szolgáltatni a Cargill-nek!

Kócza úr továbbá azt nyilatkozza, hogy

Magyarországon nincs termőföldje a cégnek, és nem is tervez vásárlást. Indonéziában, Malajziában vannak nagyobb bérelt ültetvények, de ezek is alapvetően a termelés biztonsága miatt szükségesek.

A cég valóban inkább csak termeltet, de az utóbbi időben egyre gyakrabban bukkan fel a neve, pontosabban egyik leánya, a Black River Asset Management neve földügyletekben. Pár ezer hektár területet vásároltak Ausztráliában, ötvenezer hektárt Brazíliában és Argentínában. A kolumbiai földüzlete (90 ezer hektár) pedig elég nagy port kavart.

Ettől függetlenül igaz lehet az, hogy a cégnek nem kell a magyar föld, egyelőre teljesen megfelel a kiszolgáltatott termelők tömege.

Ha a földünkre nem is fáj a foguk, azért én mégis berzenkedem az ilyen nagyvállalatok jelenlététől.

A családi legendáriumból vett történettel szemléltetném a rossz érzésem okát. Egyik déd-nagybátyám csendőrnek állt a második világháború alatt. Ezzel megmenekült a frontszolgálattól, viszont sok kellemetlenségben volt része az ötvenes években. Amikor kitört a forradalom, ő is ott volt az alföldi településen összeverődött tömegben. Volt ott egy méretes magtár is; a tömeg hamarosan arrafelé vette az útját. Az emberek biztatták egymást, hogy nosza, törjük fel a magtárat és ki-ki vigye haza a magáét, amit lesöpörtek a padlásról. Ekkor nagybátyám, a volt csendőr kiállt a tömeg elé, és visszaparancsolta őket. Kemény, zord ember volt, nem mert vele senki ujjat húzni, így az emberek elsomfordáltak.

Az öreg csendőr valószínűleg megértette, hogy a forradalom elhúzódó zűrzavarral, felfordulással járhat. Ebben az esetben a település lakosságának ellátása csak a helyben rendelkezésre álló készletekre támaszkodva lehetséges, akár a kommunisták, akár a forradalmárok kezében van a hatalom. Ha az emberek széthordják a búzát, akkor viszont az ellátás ellehetetlenül.

Hogyan áll hát Magyarország a vészhelyzetekre félretett készletek tekintetében?

Tartalékokat felhalmozhat a lakosság is, de ez már sajnos nem általánosan jellemző.

Emlékszem, hogy nagyszüleimnél mindig tele volt a padlás füstölt hússal, kolbásszal, szalonnával. Zacskókban száradt a tészta, a kamra dugig befőttel, lekvárral, szörppel, a pince zöldségekkel és gyümölccsel.

Manapság hazánkban ez már nem divat. Ennek részben anyagi okai vannak, részben elkényelmesedtek az emberek. A készletezés akkor jut eszükbe, ha egy nemzeti ünnep miatt egy napig a szupermarket zárva tart.

Valaha voltak tartalékai a városoknak, településeknek. Mivel sokat utazom vonaton, belefacsarodik a szívem, amikor látom a vasútállomásokon szégyenkező egykori magtárak romjait…

Egy mezőváros magtárának romjai

Lehetnének tartalékai a Honvédségnek. Bár ilyen készletekkel nem sokra mennénk.

És maga az állam is tarthat fenn stratégiai tartalékokat.

Van is egy kifejezetten erre a célra létrehozott szervezet, a TIG, amely körülbelül 360 ezer tonnányi áru tárolására alkalmas raktárhálózattal rendelkezik. Sok-e ez vagy kevés?

Az éves búzafogyasztás (emberi és takarmány célú) 2,5 millió tonna. Tehát kevés!

A raktározási feladatokat elláthatná a Cargill is, de a cég a felvásárolt gabona kétharmadát kiszállítja az országból.

Kócza úr nem lát ebben kivetnivalót, mert hiszen

Mivel nincsenek határok az Unióban, kicsit csalóka az export és import. Mi a különbség mondjuk egy szlovén oldalon lévő malom és egy tőle 20 km-re lévő, a magyar határon innen lévő társa között? Egy ellátási lánc üzemeltetése szempontjából szinte semmi. Nekünk minden ügyfél fontos, teljesen mindegy, hogy Ausztriában van vagy Magyarországon.

Ez egészen addig így is van, amíg nem üt be a krach. 2007-2011 között a világ ízelítőt kapott abból, hogy milyen lehet a válság. Az élelmiszerárak drámaian megemelkedtek, a rossz termés miatt több állam exportkorlátozásokat vezetett be. A szegény országokban az emberek megélhetése veszélybe került, az elégedetlenség sok helyen erőszakba csapott át.

Ha ez újra bekövetkezik, ne adja Isten, még szélsőségesebb formában, vajon fog-e számítani, hogy a búzát Magyarországon, vagy Ausztriában, esetleg Szlovéniában tárolják, akár csak 20 kilométerre a határtól? Hogy a fenébe ne számítana, hiszen a határok lezárásakor 1 km is számít, nemhogy 20!

Utazik a magyar termény

Ezt a kukoricát a Cargill a Hungrana részére szállítja

A Hungrana egy igazi “MAGYAR BRAND”, hiszen a tulajdonosai egy osztrák, egy amerikai és egy brit cég.

Ez a kukorica magyar földben termett, magyar gazda verejtéke öntözte. A további sorsához semmi közünk.

Azok, akik büszkén hirdetik, hogy hazánk Európa éléskamrája, és örülnek annak, hogy a törvénnyel megnehezítették a külföldiek földhöz jutását, gondolkodjanak el! A föld tulajdonjogának hazai kézben tartása fontos, de önmagában kevés, hiszen a földet a tulajdonosa nem viheti el, a termést viszont igen! Ideje volna, hogy az ország gazdasági eredményeit ne csak úgy mérjük, hogy hány autót szerelnek itt össze és hány gumigyár szennyezi a környezetet. Igenis vissza kell állítani a magyar élelmiszeripart és meg kell szüntetni a függőséget!

Legyen intő jel Venezuela, Aruba és Curacao esete, mert baj esetén hiába akadna akár ezer öreg csendőr, ma már nincs mit őrizni!