2014.12.01. – Ha az otthonoktatásról beszélek…

Kezdetben nem szerettem az otthonoktatásról beszélni tágabb környezetünkben, esetleg idegenek előtt.

Nem mintha szégyelltem volna, de el szerettem volna kerülni a meghökkent arcok látványát és az okoskodó megjegyzéseket, nem szerettem volna magyarázkodni, no és legfőképpen hallani sem akartam az obligát kérdést, ami mi más lehetni, mint az, hogy „na de mi lesz a szocializációval…?”

Az elmúlt idők alatt azonban annyiszor tették fel nekem ezt a kérdést (és persze a többit is), hogy kész válaszaim lettek rá(juk).

Már néhány előadást is tartottam az OO-ról, részt vettem kerekasztal-beszélgetésen, érdeklődő szülők által szervezett összejöveteleken, több OO-s találkozón és több hozzám forduló anyának (igen, főleg az anyák érdeklődnek – sőt, engem eddig csak nők kerestek meg) adtam tanácsot.

És mostanra eljutottam oda, hogy szívesen és bátran beszélek arról, hogy a gyerekeink nem járnak óvodába/iskolába. Sőt, ha úgy látom, hogy a helyzet megengedi, akkor én magam hozom szóba!

Ez nem azt jelenti, hogy – mint az agresszív hittérítők, vagy az ügynökök – erőszakosan letámadom a gyanútlan embereket, és győzködöm őket, hogy vegyék ki az iskolából a gyerekeiket, de ha valahol néhány mondatos bemutatkozást kérnek tőlem, akkor általában megemlítem, hogy nem minden gyermekem jár iskolába, pedig tanköteles korú. Főleg „alteros” körökben hozom ezt szóba, hisz ott nagyobb a fogadókészség a formabontó megoldásokra.

Ezt pedig azért teszem, hogy a magam módján én is hozzájárulhassak az otthonoktatás minél szélesebb körű megismertetéséhez. Gyakran tapasztalom ugyanis, hogy a beszélgetőtársaim még soha nem hallottak arról, hogy Magyarországon van mód a különösebb indok nélküli magántanulói státuszra. (Különös indoknak tartja a néphit a súlyos betegséget, a külföldi tartózkodást, vagy az élsportolói tevékenységet.)

Emiatt vettem a bátorságot arra is, hogy egy szakmai továbbképzésen, mikor az előadó saját, ilyen-olyan problémákkal küzdő és oktatási intézményekben hányódó gyermekére terelődött a beszélgetés, szót kértem, és 3-4 mondatban felvázoltam a mi megoldásunkat – az OO-t, amit hasonló élethelyzetben hoztunk. A következő szünetben többen odajöttek hozzám érdeklődve, köztük maga az előadó is.

És újabban a nekem szegezett kérdésekben sem a kötözködést látom meg, hanem a jószándékú érdeklődést, és türelmesen válaszolok arra is, hogy mi lesz a szocializációval….

 

Advertisements

24 thoughts on “2014.12.01. – Ha az otthonoktatásról beszélek…

  1. És mit válaszolsz a “mi lesz a szocializációval?” kérdésre? Én erre nem tudok válaszolni, mert én csak érzem, hogy ez így jó, de az senkinek sem garancia, csak nekem 🙂

    • Azt hol talalja az ember a felnott vilagban, hogy ugyanazokkal a koru emberekkel van osszezarva egesz nap, minden evben igyekezve ugyanazon a szinten tartani mindenkit? Hat ez van az iskolaban. Ez abszolut nem termeszetes szocializalodas.
      Azok a gyermekek, akiknek van alkalmuk a tarsadalom barmelyik retegevel szocializalodni, szabadon beszelgetni, masoktol tanulni (hu! nem csak a SZAK emberektol), mas koru gyerekekkel jatszani, az a gyermek bizony egeszsegesen szocializalodik. Ennek a gyereknek meg van is alkalma elvonulni egy szamara nem hasznos tarsasagtol es megtanulja, hogy igenis valaszthat az eletben, nem kell egy elfasult egernek ereznie magat egy ketrecben.

  2. Igazából mindig tetszett az OO gondolata, de soha nem gondoltam, hogy egyszer majd én is komolyan elgondolkodom rajta. Tulajdonképpen a kislányom vetette fel, aki áprilisban lesz öt éves, és bár nagyon szereti az ovit, sokkal szívesebben van itthon velem, és azt szeretné, ha nem kellene elmenni iskolába, hanem mi taníthatnánk itthon.
    Az elmúlt idők történéseit szemlélve én is egyre inkább azt gondolom, hogy az iskola örömeit egyelőre szeretnénk kihagyni az életünkből. Viszont a szocializáció miatt bennem is vannak még kétségek. Kis faluban élünk, alig 40 az állandó lakos, gyerek Borin kívül 4-5 talán, az ő korosztályában kettő. Egy autónk van, amivel a férjem kénytelen dolgozni járni, a tömegközlekedés a városba erősen korlátozott.
    Tehát bármennyire is szeretném, valahogy úgy érzem, nálunk ezen bukik meg a dolog…
    Találtam olyan iskolát -szerencsére-, ami megfelelő lenne számunkra (nem kisebbik rossz, hanem valóban minden szempontból jó), mégis félek, féltem a buszozástól, a bejárástól…

    • 🙂 Bocsánat, az eredeti kérdésedhez nem tudok érdemben hozzászólni (bp-iek vagyunk), nagyon jót mosolyogtam, mert nálunk is a kisfiam találta ki, hogy nem akar jövőre iskolába menni, hanem “otthonfeladatos” szeretne lenni. Én régóta vívódom rajta, de éppen ezért (mert még mindig nem tudom, hogyan tovább) nem beszélek a gyerekek előtt erről.
      És erre az 5 éves mintegy “feltalálja” az otthonoktatást 🙂

  3. Minket az egesz csalad támad, amiert nem ovis a 3,5 fiunk. Most nagyon nehez vele, mert kicsit megkésve beköszöntött a dackorszak, emiatt sajnos a ferjem sokszor elbizonytalanodik, hogy jobb lenne a gyereknek az oviban, mert biztos unatkozik velem itthon. Kicsit ugy érzem, mintha nem bizna bennem es a gyerekben, hogy ez jo nekunk, pedig rengeteget fejlődik naprol-napra. En azert tovabbra is elszánt vagyok a későbbi OO mellett. 🙂

      • En is ezzel peldaloztam a ferjemnek, meg meg azzal is hogy ott a csoportnyomas hatására nagyobb hisztikbe is bele lehet futni, hogy o mert nem kaphat pokembert, ha a tobbi 20nak van… Egyebkent meg a multkor is ki rúgta hasba a játszótéren a gyerekem? Na ki, hat a jol szocializalt egy fejjel alacsonyabb ovis kislány 🙂

      • Erről mit gondoltok? Ízelítő:

        “Azt mondják, minden fejlődéslélektan, kismamakönyv, védőnő állítja legalábbis, hogy a dackorszak törvényszerű, amellett fontos lépcsőfok a gyermeki én fejlődésében. Nem akarja, tiltakozik, hisztizik, próbálgatja a határokat.

        Szerintem kulturálisan vakok vagyunk: ebben a világban ennyire rossz kisgyereknek lenni. A dackorszak civilizációs ártalom, mint a cukorbetegség.”

        Teljes:

        http://csakazolvassa.hu/2014/11/04/dackor-kamaszkor-aggkor/

  4. Hogy szakítasz magadra időt? Hogyan oldod meg, amikor nem a gyerekeiddel akarsz lenni? Van ilyen vágyad egyáltalán? Ha nem, miért nem?
    Mit tegyen az, akinek az önmegvalósítása nem az, hogy maga oktassa otthon a gyerekeit, de jót akar nekik?

    Nekem az agyamra menne, ha minden időmet gyerekekkel kéne tölteni. Akkor is, ha azok az enyémeim lennének. Az otthonoktatást ezért nagyon riasztónak találom a magam számára. É ott van az is, annál többre nem tudnám tanítani a gyerekeimet annál, amit én tudok, és az nem elég. Nem lehet elég. Szülő, aki gyerekeinek mestere, mester, aki a gyerekei szülei… Egy határig biztos, de aztán más mesterekre vágynék.

    • Az én nagyobb gyerekeim már elég nagyok ahhoz, hogy nélkülem is ellegyenek, így nem vagyunk összenőve, tudok magamnak saját programokat csinálni. De jobban belegondolva, alig van olyan hely, ahová nélkülük mennék (bár arra ügyelek, hogy azért legyenek ilyenek is). Amikor sportolni viszem őket, az nekem is kikapcsolódás, hiszen én is beállok mozogni, de ha nem, beszélgetni szoktam a többi anyával. Ha szabadidős elfoglaltságuk van, az megint csak szórakozás nekem is, mert engem érdekel az, ami őket is érdekli.
      Hidd el, nem olyan szörnyű az embernek a gyerekeivel eltölteni az időt, mert igaz ugyan, hogy ez a szerep lehet fárasztó, de a feltöltődés lehetősége mindenki előtt ott áll.

      Az otthonoktatás nem kötelező, ha valaki nem érez magában elég erőt/kedvet, nem kell otthon oktatnia – bár hangsúlyozom, hogy az elején én sem tudtam elképzelni, hogy hogyan fog ez kinézni a gyakorlatban. Tehát elmondható, hogy én sem éreztem magam elég erősnek és képzettnek erre a szép feladatra.

      Az önmegvalósítás egyik eszköze épp az OO számomra. Ezenkívül is ki tudok teljesedni több szerepben is, például írom ezt a blogot, és beszélgetek az olvasókkal. De épp most készülök kézműves vállalkozásba fogni, így az alkotás sem marad ki az életemből (bár az előbb felsoroltak is alkotásnak nevezhetőek).

      Hogy mire tudja megtanítani a szülő a gyerekét…?
      Arra, amit maga is tud, és arra is, amit képes megtanulni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindenre emlékszem az ötödikes anyagból. Nem emlékszem mindenre, de képes vagyok tanulni, mégpedig úgy, hogy elolvasom a fiam tankönyvében!
      Ötödikes gyerekeknek íródott – nem létezik, hogy én ne értsem meg…!

      • Hű, és téged minden érdekel, ami a gyerekeidet, vagy van, amire azért azt mondod, hogy nem?

        Érdekes úton jársz, nem való mindenkinek. Ahogy látom magam körül, amiben valaki megtalálja önmagát, tegye, mert az ritka kincs. 🙂

        Hm, kézműves vállalkozás, izgis. Írtál már róla itt, vagy tervezel esetleg?

      • Igen, érdekel engem is az, ami a gyerekeket. Vagy a gyerekeket érdekli az, ami engem…?
        Én elégedett vagyok ezzel az élettel, az otthonoktatást is szép feladatként fogom fel, tanulási lehetőségnek, a gyerekkel való kapcsolatom kiteljesedésének.
        Vállalkozásba szeretnék kezdeni, igen, majd írok erről a blogban is, bár az tudható a bejegyzésekből, hogy szoktam varrogatni.

      • Született pár kérdés, ami még eszembe jutott. ehet, hogy volt már bejegyzés, amiben erre is kitértél, ha igen, akkor nyugodtan linkeld csak be.

        Írtad, eleinte te sem tudtad, hogyan fog kinézni a gyakorlatban az OO, tehát feltételezem, nem ezzel az elhatározással indítottál, ahogy befejezted a tanulmányaidat. Előtte volt valamilyen hivatásbeli/szakmai elképzelésed? Mikor és miért született meg benned az elhatározás, hogy az OO-t választod? Mielőtt belevágtál, megkérdezted az ötletről a gyerekeidet? Hogyan fogadta a férjed az ötletet? Esetleg vele együtt dolgoztátok ki? (valami olyasmi rémlik, ő fenntartásokkal fogadta az egészet, de elképzelhető, rosszul emlékszem) Partner volt benne? Támogat, elismeri, és méltányolja, hogy ezt az utat választottad? Segít bármiben, vagy a legnagyobb százalékban rád hárul a gyerekekkel való foglalkozás, és ő legfeljebb hétköznap pér pár percre, illetve hétvégén pár órára vesz részt a család életében? Hogyan esik ez neked, illetve hogyan a gyerekeidnek?

      • A férjem gondolatai az OO-ról: https://almameter.wordpress.com/2014/07/28/2014-07-28-az-otthonoktatasrol-apaszemmel/

        Hogy miért vágtunk bele: https://almameter.wordpress.com/2013/01/10/2013-01-10-zseni-vagy-hulye-egy-9-eves-kisfiu-es-szulei-12-honapon-at-tarto-kalvariaja-az-oktatasi-es-egeszsegugyi-rendszerben/

        Kiegészítések:
        Szakmai elképzelésem az OO-ról…? Az csak az anyaságról volt, de ebbe nekem beletartozik a gyerekekkel való foglalkozás, a tanításuk is.

        A gyerekeket erről nem kérdeztük meg, ha elolvasod az előző bejegyzést, láthatod, hogy félig-meddig kényszerből választottuk az OO-t. A fiunk 9 éves fejjel nem tudta volna felmérni a helyzetet, a döntés nem az ő kompetenciája volt.

        Az eredményeket a férjem elismeri, hiszen nagyon nem mindegy, hogy a fiunk hányódik a gyógypedagógiai rendszerben, mint szerencsétlen problémás és gyenge képességű gyerek, vagy a kitűnő bizonyítványra hajt itthon kipihenten, nyugalomban. Fontos: ezt az utat együtt választottam a férjemmel!

        Való igaz, hogy a tanítás nagy része rám hárul, dehát a férjem a családfenntartó, sokat dolgozik, gondolom más családokban is ez a felállás. De igyekszünk megoldást találni erre is.

      • Köszi a választ és a linkeket 🙂

        Szakmai elképzelés pontosítása: mielőtt még anya lettél volna, volt bármilyen elképzelésed, mit akarsz dolgozni, miben akarsz kibontakozni? Szereztél valamilyen végzettséget, csak legfeljebb nem, vagy nem sokat dolgoztál benne?
        Vagy eleve az anyaságra készültél, és ezt tartottad életfeladatodnak?

  5. Szia! A szocializáció kérdésköre valóban az első, ami felmerül bennem is az oo-t olvasva. Szeretném megkérdezni, hogy a gyereke(i)dnek vannak-e barátai, egyéb kapcsolatai hasonló korú gyerekekkel a családin kívül?
    Ugyanis barátkozni az iskolában, maximum a szomszédokkal tudnak az enyéim, így nehezen tudom elképzelni, hogy milyen egyéb lehetőségei lehetnek annak, aki alig van gyerekek között. Köszönöm a válaszodat.

    • A szocializáció valóban fontos, bár én nem is szocializációt mondanék, hanem kortárs kapcsolatokat. Mióta a fiam nem jár iskolába, különös gondot fordítunk arra, hogy gyerektársaságban legyen. Sportol, hetente 2-3 alkalommal, és jár egy másik közösségbe is, oda hetenként egyszer. Mindkét csapatban vannak táborok, havi kirándulások is.
      Ezenkívül más, szintén otthonoktatott gyerekekkel levelez (ez azért is fontos, mert látják egymáson, hogy nincsenek egyedül a világban az iskolába nem járással), valamint rendszeresen találkozunk mi, otthonoktató családok, természetesen gyerekestül.
      Lehetne ennél több kapcsolata is, dolgozunk is rajta, de azt hiszem, nincs okunk a panaszra.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s