Köszönettel tartozunk…

… azoknak, akik annak idején elkaszálták a kisfiunkat.

Sokszor írtam már arról, hogy egy szakértői bizottságban félrediagnosztizálták és majdnem kényszerpályára állították a gyereket. Akkor ezt nagy csapásként éltük meg.

Sokan tudjátok, hogy hogyan folytatódott az életünk: eljutottunk az otthonoktatásig, idővel jól belerázódtunk; a fiunknak és nekem is rengeteg sikerélményt hozott ez az új út, sok új barátot szereztünk és alapító tagjai lehettünk egy remek kis közösségnek. Megedződtünk és nagyban átalakult a gondolkodásunk is (ami már addig is meglehetősen kritikus volt), láttuk, hogy a szokásostól eltérő megoldások is lehetnek sikeresek. Bebizonyosodott, hogy olykor nagyon is megéri a járatlan útért elhagyni a jártat.

Mivel a fiunk már kitaposta az utat, a kicsinél sem gondolkodunk az iskolába járáson. És – miután bebizonyosodott, hogy a lányunk nem kompatibilis az oktatási rendszerrel – nála is felmerült (és megvalósult) az otthonoktatás. Ha nem lett volna előzetes pozitív tapasztalatunk, nem biztos, hogy ki mertük volna venni a nagylányt a középiskolából.

Új kép (1111)

Idővel világossá vált, hogy a fiunkkal kapcsolatos kálvária nagyon is kívánatos dolog volt az életünkben, és – bár akkor ezt nem így fogtuk fel – jobb nem is történhetett volna velünk! Hála Istennek, hogy így alakult!

S hogy miért írom most le ezeket?

A napokban lesz az évfordulója annak, hogy elkezdődött a vesszőfutásunk.

Egy ideig bosszút forraltunk: meg is írtam a vitriolos feljelentést, amit több helyre is szándékoztam elküldeni, de végül mégsem küldtem el. A haragunk elpárolgott, mostanra már csak öröm van a szívünkben, hogy így alakult a sorsunk.

Meg kell tehát köszönnöm a közreműködést mindazoknak, akik részt vettek benne:

az ellenséges attitűddel rendelkező pedagógiai szakértőnek (aki azt se tudta megállapítani, hogy milyen szemes a gyerek), a pszichiáternek, aki pár perc alatt szinte levakarhatatlan bélyeget sütött a fiunkra és az egész családra, valamint a nagynevű specialistának is, akiről később kiderült, hogy nincs orvosi pecsétje…

Az álnok pszichológusnak is hálásak vagyunk (napokig hitegetett, majd becsapott), és persze a gyerek régi iskolájának, akik úgy szabadultak tőlünk, mintha leprásak lennénk.

Más, az egészségügyben és az oktatási rendszerben működő dolgozókra is sokszor gondolunk, például arra a gyermekosztályra, ahol hónapokig húzták az időnket felesleges vizsgálatokkal, majd megvetettek velünk egy nagyon drága gyógyászati segédeszközt – ami nemhogy nem segített, de rontott a gyerek akkori állapotán. Szoktuk emlegetni a különböző terapeutákat is, akik mind meg voltak győződve, hogy csakis az ő módszerük segíthet a gyereken – borsos díjért cserébe.

Ők mind-mind sokat tettek azért, hogy úgy gondolkodjunk jelenleg, ahogy.

Új kép (693)

 

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s