Szerencséje, hogy nem most született

Volt az 1930-as években egy Gillian nevű angol kislány, aki folyton izgett-mozgott a tanórákon, és nehezére esett egy helyben megülni. Aggódó édesanyja orvoshoz vitte. Az orvos meghallgatta a szülőt, megnézte a gyermeket, majd bekapcsolta a rádiót és az anyával együtt kiment a szobából. Kíváncsian figyelték Gilliant, aki elkezdett táncolni a zenére.

Új kép (30)

Az orvos azt mondta: nyugodjon meg asszonyom, az Ön lánya nem beteg, hanem táncművész. Sürgősen taníttassa! A kislányt tánciskolába vitték, képezték, és hamar megmutatkozott, hogy kiemelkedően tehetséges.

Gillian Lynn a XX. század egyik kiemelkedő táncművésze lett, színész, rendező, és koreográfus. A világ leghíresebb színpadain lépett fel, vagy mutatták be a munkáit. Neki köszönhetjük többek között a Macskák koreográfiáját is!!

Új kép (247)

Ha Gillian Katalin néven lenne kislány napjainkban, Magyarországon, meglehet, hogy másképp alakul a pályája…

  • Az iskolában (vagy már az oviban) behívatják az édesanyját, és gyászos arccal elmondják, hogy “anyuka, nem akarjuk megijeszteni, de a kislányánál komoly koncentrációs problémák merültek fel”.Elküldik a Nevelési Tanácsadóba, vagy a Szakértői Bizottságba, ahol több szakember is fejcsóválva nézegeti.
  • Valószínűleg kórházi kivizsgálás is lesz a dologból, agyi CT-t vagy EEG vizsgálatot biztos végeznek rajta: keresik az idegrendszer kóros eltérését, ami a sok mozgást okozza.
  • Közben az iskolában is fejlesztik: próbálják különböző korszerű pedagógiai módszerekkel rávezetni a kislányt arra, hogy csendben és nyugodtan végig tudjon ülni 45 percet
  • Magatartása leromlik, hiszen milyen rossz gyerek már az, aki óra közben feláll, és zavarja a többieket és a tanárt a táncmozdulataival?!
  • A szülők eközben már minden bizonnyal a kétségbeesés szélén állnak, hiszen több szakembertől is azt hallják, hogy baj van a gyerekükkel. Magán-terapeuták segítségét is igénybe veszik, hogy kerül, amibe kerül, de végre derítse ki valaki, hogy mi baja van a kislányuknak!!

Új kép (31)

  • Valószínűleg nemcsak a magatartás jegye romlik le, hanem a szorgalma is, emiatt ellehetetlenül a kis Katalin helyzete, és másik iskolát kell keresni számára.  A szülők talán kapnak egy-két jóindulatú, ám a annál fájdalmasabb tanácsot, hogy “anyuka, ne is normál iskolába vigyék innen, hanem olyan speciális helyre, ahol kis létszámú osztályokban foglalkoznak az ilyen problémás gyerekekkel. Anyuka, nem kell sírni, nagyon jó intézmények ezek, a gyerekek is szokták szeretni! Higgye el, szegény kislánynak is jobb lesz ott!”
  • A speciális iskolában Katalin szorgalmasan tanulja és gyakorolja a 45 percig való csendben ülést, több más sorstársával együtt.
  • És közben kezdenek beérkezni az orvosi vizsgálatok eredményei is, és kimondatik a diagnózis: ADHD (figyelemzavaros hiperaktivitás)!
  • A szülők még örülhetnek is, hogy végre megszületett az eredmény, és rezignáltan beletörődnek valamilyen gyermekpszichiátriai szer adagolásába, csak legyen vége a vesszőfutásuknak!
  • És lássatok csodát: Katalin a szertől végigüli az iskolai tanórákat! Éljen! Győzött a modern orvostudomány, győztek a korszerű pedagógia módszerek!

Hogy betörtek és leszedáltak egy kreatív és impulzív gyereket, és a világ veszített egy tehetséges táncművészt? Mi ez a veszteség ahhoz a problémához képest, amit Gillian okozott volna az iskolai tanórákon?

Új kép (278)

 

 

Reklámok

75 thoughts on “Szerencséje, hogy nem most született

  1. Azért ennyire nem gyászos a helyzet.
    Az én fiam is mozgékony és ügyesebb is a sportokban az átlagnál.
    Most elsős és köszöni szépen jól megvan a sulival, szeret is járni, teljesíteni is teljesít. Igaz heti 6x jár edzésre 3 különböző sportágban, és valóban nem kitűnő a magatartása, de nem is vele van a legtöbb baj, csak annyira mint amennyire egy eleven kisfiúval lenni szokott.

    Csak dilettánsok törnek pálcát az ilyen gyerekek felett.
    Az ADHD-s gyerek is sokat mozog de ügyetlen.
    A cikk nagyon összemos dolgokat, Gillian Lynn nagy valószínűséggel nem volt ADHD-s. A cikk nem is tér ki mi lett az iskolai tanulmányaival a táncművészet mellett. A kis Gillian mivel lekötötték az energiáit és sikerélményt kapott a tánc által jobban teljesített a suliban is?
    A mozgásban tehetséges gyerekek örömüket lelik a sportban, táncban, kell hogy terük legyen azt kibontakoztatni. Igaz valóban zavaróbb mint egy folyton rajzolgató művészpalánta vagy egy számítógépet bújó matekzseni.
    Én se örülök hogy szét van lőve koronggal az előszoba vagy folyton azért nyúz minket hogy menjünk vele korizni, röpizni, úszni, focizni…

    Az oviban az ilyen gyerekeket a jó óvónő sportolni küldi és nem a nevtanba.

    Szerintem rossz a párhuzam.

    • Az általam felvázolt történet (melyet részben saját, részben ismerősök tapasztalati alapján képzeltem el) csak egy lehetséges út, nem állítom, hogy Magyarországon minden gyereket leszedálnak. Adjunk hálát, hogy a Te gyermeked jó szakemberekhez került, és jól is érzi magát az iskolában!

      • Hálás is vagyok valóban, mert van aki az eleven gyerekeket egyből leírja. Az egyik kollégám pont ilyen. Szerencsére nem pedagógus.
        Ahogy érzem Gillian-nek is az volt a szerencséje, hogy jó volt a háziorvos és felnyitotta a szülők szemét.
        Nem a korral van a baj hanem a szakmájukhoz nem értőkkel.

        A mozgásban tehetséges gyerekekkel olyan szempontból is nehéz hogy egy táncművészetből vagy sportból kevesek élnek meg tisztességesen és annak is hatalmas ára van.
        Most engedjem hogy elinduljon azon az úton vagy maradjuk a mozogj, érezd jól magad edzésen, de aztán tanulás mert kell egy “tisztességes szakma”?

      • Majd kialakul. Mennyire elhivatott a gyerek, mit mondanak a szakemberek róla…
        Gillian se pusztán a táncból élt, hiszen koreografált és rendezett is, amennyire tudom, tanított is.

      • Az ennél rosszabb helyzet még harminc éve volt, pl: nálam…. ha nem tud nyugton maradni akkor kap pár egyest… az mindent megold… végigszenvedtem az általánost dilettáns tanárok keze alatt, (persze év végén mindig átengedtek mert tudták, hogy az ő szemétségük miatt vannak gyalázatos jegyeim) az általuk kierőszakolt gyerekpszichológustól ajánlást vittem nekik, hogy melyikük menjen virágkötőnek, és melyik cipőbolti eladónak, de gyerekkel ne foglalkozzanak. Érdekes módon középiskolában mindjárt osztályelső lettem bizonyos tantárgyakból… a hiba az én készülékemben volt… gondolom…

      • József, bizonyára a saját gyermekednél te másképp állsz/állnál hozzá az iskolához és az értékeléshez – ennek a saját tapasztalatnak köszönhetően.

      • Valaha jó 30 évvel ezelőtt, én is átmentem ezen a problémán a fiammal. Igaz nem volt túlmozgásos, csak figyelmetlen az órákon. Több tanára javasolta a kisegítő iskolába helyezését. Szerencsénkre az osztályfőnök és matematika tanára, rájött pillanatok alatt, hogy a gyerek nem hülye, csak unja azt amit tanulnia kéne, mert jóval előbb jár. Elkezdte az 5.-es gyereket, 8.-os matekpéldákkal bombázni, és a gyerek egyből nem unatkozott, hanem elvégezte a számára külön kijelölt anyag megoldását. A továbbiakban, már matek órán nem volt gondja a tanárnak vele!
        Ma pedig az INTEL több diplomás programozó mérnökeként él, és a kutya meg nem kérdezi, hogy a többi tárgyból, ami nem érdekelte, vagy inkább a tanár nem találta meg, hozzá az utat,( hiszen akkor is, ma is, rengeteget olvas, és nagyon széles az érdeklődési köre) miért gyengék a jegyei.

      • Több, mint 40 éves pedagógusi tapasztalattal 15 éve foglalkozom ” tanulási nehézségekkel küzdő” gyerekekkel! A probléma rendszerint az, hogy a gyermek valamiben eltér az átlagtól, s nincs idő, lehetőség arra, hogy ezt az intézményben kompenzálják! Egyszerűbb beskatulyázni, megbélyegezni, s kineveltek egy “felmentésekkel” gazdagított nemzedéket az odafigyelés, a vele való foglakozás, a tanmenet gyermek centrikus változtatása helyett, amiben az alap tudásuk felszínes! Mi lett volna velünk, hol tartanánk most, ha nem olyan nevelőink, tanáraink lettek volna, mint amilyenek?! S akiknek a példáját követve vagyunk még páran, akik “játszva tanítanak”, nem megutáltatva, hanem megszerettetve az adott anyagot, a tanulást, az iskolát!

    • Szerencsére nem így van mindenhol! Az én unokáim is úsznak, síelnek, karateznak, fociznak, sakkoznak, és a kicsi egyesületben tornázik. Mindkettő nagyon ügyes! Egy volt sportoló nagymama!

    • Nem a párhuzam rossz, az ön tapasztalatai jók! Én végig éltem mindezt a saját gyermekemmel, aki azóta is kiegyensúlyozott, nyugodt fiatal felnőtt. Semmilyen viselkedési zavarral nem küzdött, csupán kapott az osztálya egy önmagát pedagógusnak nevező ….ott hiú libát, aki a gyerekek terrorizálásával akarta kiélni az …..ott életét!! Végig járatta velem ezt az utat, csak épp az eredmény volt számára nagy pofára esés. Ez a magyar valóság. Ma már a pedagógusok többsége nem tanítani akar, hanem nevelni, de előbb talán mutasson jó példát.

      • Nana! Én nem akarok nevelni, nevelje meg előbb a gyereket szülő! Én elsősorban oktatni szeretnék,de ez néha lehetetlen. És igen,én a hiperaktív gyereket engedem felállni,pér percet járkálni az órán, és nálam nincs néma csönd sosem-ez van,ahol jó,van,amikor nem.
        Egy pedagógus.

      • Kedves Nikoletta és más pedagógusok!
        Ne vegyék támadásnak ezt az írást, nem a pedagógus-társadalom ellen szólt, hanem az ellen a rendszer ellen, amely mindenkire egy uniformizált megoldást akar ráilleszteni. Nem az iskola hibája, de bizony nem minden gyerek illeszthető be az átlagba.
        Örömmel olvasom, hogy vannak megértő tanító nénik!

    • Remélem, hogy továbbra is csak pozitív hatások érnek titeket! Sajnos, felső tagozatban nem ennyire toleráns a pedagógus- társadalom… Csodálatos tapasztalatokat kíván egy félig pályaelhagyó pedagógus.

    • .
      “…heti 6x jár edzésre 3 különböző sportágban…”
      .
      És mit csináljon az, akinek nem “fussa”?
      Akár pénzből, akár időből…
      .

    • Almeter a cikk rossz! Rosszul lett fordítva és le lett rövidítve! Már több nyelven is olvastam. Azt kell mondjam hogy manapság ez nagyon is igaz! Az ön esete akkor szerencsés, mert foglalkozik a gyerekével, és leterheli! De van olyan szülő aki ezt nem ismeri és sajnos valoban még ha nem is 100% hiperaktív dologról van szó, de kikiáltják őket annak, és már kapják is a gyógyszert! Sajnos nagyon sok helyen ezt tapasztalom!!!

      • A cikk az én írásom. Gillian története az valóban nem az enyém, azaz nem én találtam ki, létező személyről van szó. A cikk második része egy lehetséges utat vázol fel, amit részben saját, részben mások tapasztalata alapján képzeltem el.
        Írja már meg, hogy hol olvasta az írásom hosszabb változatát; utána nézek, mert máskor is vettek át tőlem anyagot forrásmegjelölés nélkül.
        Ha mégis véletlen egyezésről van szó az én cikkem és más írások között, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy a rendszer máshol is úgy működhet, ahol nálunk, és nyilván nem véletlen, hogy tőlem függetlenül mások is aggódnak az átlagtól eltérő fejlődésű gyerekekért.

    • De. Ennyire rossz a helyzet. Sok iskolában verik a sérült vagy problémás gyerekeket. Leszedálják őket. Tudom miről beszélek. A tanárokat meg hagyjuk…..

  2. Na, azért a cikk második része erősen sarkított. Azért nem minden örökmozgó gyereket szedálnak le. Öcsém is az volt, anyum viszont sportolni vitték, ráadásul kajakozni, ahol nemcsak erő, de figyelem és összpontosítás is kell. Húgom szintén kajakozott és táncolt. Én sokáig úszni és lovagolni jártam (pedig nálam nyugodtabb gyerek szerintem a világon nem volt). Egyszerűen az örökmozgó gyerek nem mindig hiperaktív, és a hiperaktív gyereket is le lehet kötni.

    Persze vannak olyanok, akikkel tényleg nem lehet mit csinálni, és sajnos egyre több a tényleg problémás gyerek. Ez részben a szülők hibája, részben sajnos genetikai dolog.

    Névtelen: A pedagógusok nevelnének, ha kapnának eszközöket hozzá. De elvették tőlük, ahogy a méltóságukat is. Ma a gyerekek jó része röhög azon, ha egyest, vagy beírást kap, mert tudják, hogy nincs jelentőssége. A tanár nem fegyelmezhet, nem szólhat rá erélyesen a gyerekre, nem küldheti ki (pedig a hangoskodó gyerek a többit is zavarja), nem húzhat le neki egy nyaklevest. Pedig akárki akármit is mond, néha egy jó időben adott jókora nyakleves csodákra képes, és nem egy gyerek megérdemelné. Persze nem kell kékre-zöldre verni a gyereket, de igenis, néha a testi fegyelmezés elengedhetetlen, ha más már tényleg nem használ. Érdekes, én időmben még járta a körmös, a nyakleves, pofon, a vonalzóval való kifenekelés, mégis felnőttünk, és nem okoztak nekünk az ilyen büntetések életre szóló lelki törést. Persze, a szülő se roncsolt be, mint manapság, nem esett neki a tanárnak, nem ráncigálta meg a haját, hogy hogy merészelte megnevelni az ő “édes, drága, tökéletes kis tündérkéjét.”
    Nem mondom, hogy nincs rossz pedagógus, mert van. Volt régen is, van ma is, és lesz is, ugyanúgy, ahogy hozzáértő, remek tanárok/tanárnők is.
    A baj ott kezdődik, amikor a problémás – és itt TÉNYLEG PROBLÉMÁS gyerekekről beszélek! – gyerekeket normál közösségbe próbálják integrálni. Ez rossz az adott gyereknek, a többi gyereknek és a tanárnak is. Igenis, egy speciális igényű gyereknek nem a normál közösségben a helye, mert sosem fog beilleszkedni. Erre ott vannak a speciális intézmények. Amelyik gyerek meg zenei, rajzos, vagy más tehetséggel bír, azoknak is megvannak azok az iskolák, ahol a gyerekek kibontakoztathatják a tehetségüket.

    • Hangsúlyozom: a cikk második fele egy lehetséges utat ír le; van olyan gyerek, mint az első hozzászóló gyermeke, aki jó és elfogadó pedagógusra talál, és jól is érzi magát ebben a rendszerben. Aztán vannak olyan gyerekek, mint az enyém, akiknek rögtön, minden komolyabb kivizsgálás nélkül ajánlották fel a híres-hírhedt szer adagolását. És vannak még számosan az ismerőseim körében olyanok, akik azt az utat járták be, amit felvázoltam a bejegyzésben.

      Azt is ki kell emelnem, hogy én, mint blogger, nem feltétlenül értek egyet a hozzászólások tartalmával.

      • 1. Én annyit írtam, hogy erősen sarkított.
        2. Nem kell egyet értened. Én sem értek egyet a többséggel, de ez legyen az én gondom. Mások meg velem nem értenek egyet, de nem vagyunk egyformák. Ahogy ember, annyi vélemény. Részemről téma OFF!

      • Talán ezt a cikkben kellene tisztázni, mert a hozzászólásokat nem mindenki olvassa el.

        A cikkből az derül ki, hogy minden pedagógus hülye, nem tud megkülönböztetni egy tehetsèget az adhd-tól, ráadásul mind gonosz is. Ez meg nem így van…

        Ráadásul ez a felvázolt lehetséges jövő bármelyik országban megtörténhet, nem csak nálunk. Ne feltételezzük, hogy a külföldi pedagógusok csak jobbak, felkészültebbek, kedvesebbek lehetnek….

      • Én ugyan nem írtam, hogy minden pedagógus hülye. Ha mégis ezt olvasta ki…
        Ha valakit kritizáltam, akkor az a rendszer, ami nem tudja kiemelni és gondozni a tehetségeket.
        Meglehet, hogy más országokban is az általam felvázoltakhoz hasonló sorsa lenne a gyereknek; ebben nem tudok nyilatkozni, más ország oktatási-egészségügyi rendszerét nem ismerem.

    • androsama! Elég szomorúnak tartom, hogy Ön a pedagógia eszközeinek tartja a körmöst, a fenekelést és társait! Ezek ugyanis nem eszközök, hanem rendkívül rossz válaszok, amelyeket azok vesznek csak igénybe, akik alkalmatlanok a pályára, és akik másképp nem képesek fenntartani az érdeklődést! Én magam is olyan iskolába jártam, ahol ezek az Ön által visszasírt fegyelmezési módszerek dívtak, és már apró gyerekként meg is utáltatták velem az iskolát. Ahelyett, hogy kedvességgel, játékossággal vonták volna magukra a figyelmet a tanárok, inkább ordítással, az asztalra mért vonalzó ütésekkel, körmösökkel, és más hasonló szörnyűségekkel igyekeztek rettegésben tartani az osztályt, hogy moccanni, pisszenni se merjünk. Ön komolyan nem látja, hogy éppen ezek azok az eszközök, amikkel egy valódi pedagógus nem operál? Talán még sosem tapasztalta, hogy felszabadult légkörben, ahol a tanár játékosan motiválja a gyerekeket, nincs is szükség ilyen beteges, eldurvult módszerekre?
      Nyilván vannak szélsőséges esetek, amiktől aztán hangos a sajtó, de nem ezek vannak túlnyomó többségben.
      Egy ismerősöm, aki hangsúlyozom, hogy sem nem roma, sem nem egy lezüllött, rossz életű család sarja, s mellesleg egy kitűnő tanuló édesanyja, mégis egy napon arra kényszerült, hogy felpofozza a fia egyik tanárát, csak afféle megtorlásként, amiért az említett tanár kezet emelt a gyermekére. Ismerem az anyát, ismerem a fiát, és a tanárt is, és azt kell mondanom, hogy egyet kellett értenem vele, bár továbbra sem hiszem, hogy pofonokkal kellene elrendezni a vitás helyzeteket, ám itt ez a pofon csakis azért csattant el, hogy a tanár is érezze, milyen az, mikor a társai előtt megszégyenülten áll, mert felpofozták. Egész egyszerűen beviharzott az iskolába, mert mélyen felháborította, hogy sem ő, sem az apa életében nem emelt kezet a gyermekre, ez a tanárnő viszont megtette. Bement, lekevert egy jókorát a tanárnőnek, és közölte vele, hogy vele pofozkodjon, ha nem tud mit kezdeni magával, de a gyerekre még egyszer kezet ne emeljen. Hangsúlyozom, hogy nem ezt tekintem megoldásnak, ám mégis megértem az anyát! Aki ugyanis pofozkodik, az készüljön rá, hogy őt is felpofozhatják! Vagy ez a pofozkodás ez csak egy oldalról, a tanár részéről elfogadható? Nem! Véleményem szerint nem pofozhat a tanár, és persze őt sem pofozhatják…no de ha ő megtette, akkor ne csodálkozzon, ha viszonozzák!
      A legnagyobb baj az, hogy a legtöbb tanárt -tisztelet a kivételnek- el kellene tiltani a gyerekek nevelésétől. Sajnos legtöbbjük nem azért választotta ezt a pályát, mert húúúú de nagyon szerette a gyerekeket, és mert jól megy neki a tanítás, hanem egyszerűen csak ő maga jól tanult, és nem akadt jobb ötlete, mikor pályaválasztásra került sor.
      3, ma már felnőtt fiam van, és bizony elég sok mindent megéltünk velük.
      A legkisebbel jártunk úgy, hogy míg alsó tagozatban jól teljesített, ahogy a felső tagozatba került, sokasodtak a problémák, és bejegyzések az ellenőrzőjében. A szülői értekezleten sosem tudtam semmi érdemlegeset kiszedni a tanárokból, csak hogy elbambul, ábrándozik, elkalandozik a figyelme.
      A gyerektől is egyre több segélykiáltás érkezett, és egy darabig hárítottuk őket, mikor azt mondta, hogy utál már iskolába járni, és ha mindenképp muszáj, akkor át akar menni egy másik iskolába. Azt mondtuk neki, hogy nem lehet csak úgy megfutamodni a problémák elől, és próbáljon meg megfelelni a tanárok elvárásainak, de tovább romlottak a jegyei, és végül pótlapot fűztek az ellenőrzőjébe, mert több intő már nem fért el.
      Próbáltunk segíteni neki a tanulásban, mert a tanárok szerint nyilván gyengébb képességű, és segítségre szorul, de valamiért amit itthon kitűnően tudott, abból másnap olyan egyes dolgozatot írt, hogy rossz volt nézni.
      Bementünk az iskolába, és kértük, mutassák meg a matematika dolgozatot…Valóban, amit csak lehetett, elhibázott benne, pedig itthon simán meg tudta oldani. Megkérdeztük a tanárokat, az igazgatót, hogy mi lenne szerintük a megoldás. A válaszon aztán erősen elcsodálkoztunk, mert az együttes véleményük azt volt, hogy ha hazamentünk, verjük el jól a gyereket! 😦
      Mellékesként pedig azt tanácsolták, hogy tiltsuk el a sporttól (fiam tehetséges futballistaként érmek garmadáját gyűjtötte be addigra, és csapatkapitánya volt a szomszédos város csapatának)
      Nos, ekkor már tudtuk, hogy mit kell tennünk: ki kell venni a gyereket ebből a közegből, így átírattuk a városi iskolába, ahová csapattársai is járnak. S láss csodát: A gyerek magatartása az új iskolában év végén példás volt, és a jegyei is egyre szebbek lettek.
      A legjobban csak azt sajnáltam, hogy nem akkor léptük meg azonnal az átíratást, amikor a gyerek először kérte!
      Érdekes, hogy ugyan arról a gyerekről az alsó tagozatos tanárnőnek, és az utolsó két osztály nevelőinek egybecsengett a véleménye: Okos, értelmes, figyelmes, jól motiválható, míg a köztes nevelőknek homlok egyenest más, vagyis kezelhetetlen, szétszórt stb. volt.
      Hozzáteszem még, hogy ezen idő közben elvittük őt egy képességfejlesztő házba, ahol egy tesztsorozatot csináltattak vele, és a vizsgálatot végző pszichológus szerint jól kivehető volt, hogy mikor a matekra és a történelemre terelődött a szó, a gyereken jól láthatóan érzékelhető volt a szorongás, a félelem. Nos, ez volt az a két tárgy, amelynek tanítói úgy ítélték meg, hogy ha hazamentünk jól verjük el a gyereket!
      Továbbá addig, míg át nem írattuk, a gyerek írásképe szinte olvashatatlan volt, és hanyatt dőlt betűkkel írt, de amint kezében volt az új iskola befogadó nyilatkozata, ez azonnal megváltozott, és gyönyörű szép, álló betűkkel írt ismét!

      • Tisztelt névtelen Valaki, előbb tanulj meg szöveget értelmezni! Aztán fröcsögj! Téma részemről ezennel OFF, mert nem kívánom lealacsonyítani magam a TE értelmi színvonaladra. Köszöntem!

      • Nekem határozottan érdekes volt olvasni mindegyik esetet, amit leírtál. Az erőszak használatában teljesen egyet értünk – csak a tehetetlenség kifejeződése, vagy valamilyen személyes probléma agresszivitássá fajulása. Iskolába egészen biztosan nem való. (azon kívül is bűntetendő a testi sértés, nem értem gyerekek ellen, iskolai közegben miért lenne rendben bármilyen szinten)
        A tanárok pedig hát, igen gyakran inkább bélyegzik meg a gyereket, mint ismerik el, hogy ők nem tudják kezelni. Sok emberbe azt nevelték bele, hogy hibázni szégyellnivaló, a leírtakat olvasva pedig egy általánosan rossz iskolavezetési hangulatot tudok elképzelni. Dolgoztam több helyen. Jelenleg tanítok magam is, de a felettesem rendkívül segítőkész, így minden problémás diáknál együtt dolgozunk azon, hogyan lehetne segíteni. De volt korábban olyan főnököm, akinek nem lehetett bevallani, hogy esetleg én nem csinálok valamit jól, mert azonnal megalázott és számonkérésbe kezdett. Valami ilyesmi légkör érződik itt is.
        Akárhogy is, gratulálok, hogy végül sikerült jól megoldani:) Nehéz helyzet lehetett.
        Androsama-ra pedig ne hallgass. Ugyanazt csinálja, mint a frusztrált tehetetlen ember, odavág egyet, mert jobbat nem tud kitalálni:S kínos.

    • Minden “problémás” gyerekkel lehet valamit kezdeni, csak nem mindig áll a rendelkezésünkre a megfelelő módszer, idő és türelem.
      Az, hogy melyik gyerekekből lesz “problémás”, nem mindig a szülő hibája. Valóban függ a genetikától, de a kapott injekcióktól, az autópálya/vasút/repülőtér közelségétől (ezek hangjai adják a ‘fehérzajt’, ami bizonyos tanulási folyamatokat hamarabb lezár az agyban), és a rohanó korunk fejlődő technikájának is. Mivel minden olyan gyors (a filmekben minden lerövidül, a kommunikáció azonnali, még a világ két pontjáról is), ezért egy hosszabb folyamatra, több ideig nem fog tudni sokáig összpontosítani, hiszen addig, egymást gyorsan/folyamatosan váltó ingerek érték. Ez manapság nem ritka, de meglehet oldani a gyerekek érdeklődésének fenntartását.
      Ha azért “problémás”, mert mondjuk hangoskodik, igyekszik felhívni magára a figyelmet, és egyébként semmi más baj nincs vele, képes elsajátítani az anyagot a többiekkel egy ütemben, akkor nem tehetik át speciális iskolába. Oda azok mehetnek akiknek tanulási és egyéb zavarai vannak. Ezekből az intézményekből nincs sok, ezért nem vehetnek fel mindekit.
      A “TÉNYLEG PROBLÉMÁS” egyének, akinek tanulási / beilleszkedési problémái / testi nehézségei adódnak vagy magántanulók, vagy a számukra megfelelő intézménybe járnak.
      Ha pedig egy fogyatékkal vagy zavarral rendelkező gyereket integrálnak a “normálisak” közé azok legyenek képesek a megfelelő módon kezelni társukat és tolerálni őt.
      A “problémás gyerek” tág csoport. Lehet lelki gondokkal küzdő, testi/szellemi fogyatékkal élő, vagy spektrum zavarral küzdő, ezek gyakran kéz a kézben járnak. Viszont, ha gyereknek szeretet hiánya van, akkor nem lehet átteni speciális iskolába, hiszen attól nem fogja megkapni a kellő figyelmet, és nem fogja abbahagyni a feltűnősködést.

  3. Azt írjátok kisarkított.. Nos pedagógus vagyok, s nem mellesleg van egy négy éves Asperger-szindrómában érintett (enyhe autista) kisfiam. Nagyon nagy szerencse, vagy ismeretség kell ahhoz ma Magyarországon, hogy ne így legyen a dolog, mint ahogy fent írták… Mi is végig jártuk a gyerekkel, és az én osztályomban is volt hasonló “”problémával”” dolgom. Azon kívül bizony-bizony dübörög a hírhedt gyógyszer ipar.. Fiamnak nincs dühkitörése, rendkívül jól kommunikál, keresi a gyerekek társaságát, és simán beilleszthető egy normál oviba 20 gyerek közé, de a gyermekpszichiáter bizony már nekünk is felajánlotta a gyógyszeres kezelést, mivel extrém válogatós, hátha javul az étkezése.. Nos, természetesen nem kértük..
    Egy szónak is száz a vége, a blog írója nagyon szépen és teljesen lefestette a helyzetet, ha nem átlagos gyereked születik. Szinte minden szavával egyet tudok érteni.. sajnos..

    • Kedves Korina, úgy szóltál hozzá a cikkhez, hogy mindkét oldalról érintett vagy.
      Köszönöm, hogy alátámasztod az általam leírtakat, ennek örülök, de annak nem, amiket leírtál. Kívánok sok kitartást, és sok sikert a gyermeknek!

    • Kedves korina,

      Először is remélem nem veszed tolakodásnak ha tegezlek, de így egyszerűbb a fogalmazás, ahogy remélem ezt a hozzászólást sem tekinted úgy, mintha bele akarnék szólni a családi ügyeidbe.

      Véleményem szerint a te kisfiad nem Aspergeres, ezt az is bizonyítja, hogy “nincs dühkitörése, rendkívül jól kommunikál, keresi a gyerekek társaságát, és simán beilleszthető egy normál oviba 20 gyerek közé”. Az Aspergereseket általában azért sorolják az enyhe autisztikus spektrumzavarral küzdők közé, mert bár enyhe, de alapvetően autisztikus viselkedésjegyeket mutatnak. Egy AS-es gyerek magától nem keresi más gyerekek társaságát, kapcsolatteremtő képessége fejletlen, a társas interakciókban pedig hibás minták szerint működik. A te fiad nem ilyen (mármint a leírásod alapján).

      Miért lett mégis “Aspergeres”? Mert az AS diagnózisának része az is hogy a gyermek viselkedésmintáiban megfigyelhetők bizonyos behatárolt és ismétlődő elemek, például sztereotipikus és kiemelten kezelt érdeklődési területek, figyelemzavar (pontosabban egy adott érdeklődési körbe való belefeledkezés esetén a külső világ kizárása), illetve bizonyos (vagy több) a külső világ szemszögéből értelmetlen rutinhoz való ragaszkodás, és igen, ha egy ilyenben korlátozzák akkor dühös lesz.

      Az AS a 2010-es évek óta igazi divatdiagnózis, pont úgy ahogy az azt megelőző tíz évben az ADHD volt az, illetve az azelőtti tíz évben az ADHD kevésbé körülírt elődje (a “hiperaktivitás”), és ahogy korábban hasonlóan gáláns módon osztogatták az SNI (sajátos nevelési igényű) címkéket. Én idestova 21 évvel ezelőtt lettem hiperaktívnak minősítve, de ha ma mennék el vizsgálatra valószínűleg Aspergeresnek diagnosztizálnának, pedig erről szó sincs.

      Óvodásként én például jól elvoltam más gyerekekkel, tudtunk együtt játszani, fiú és lánybarátaim is voltak, de külön óvónőt igényeltem, mert a délutáni alvásra nem lehetett engem sehogy rávenni, így amíg a többiek aludtak én az udvaron (télen meg valahol az óvodán belül játszottam – többnyire csendben). Az általános iskola rosszabb volt. A 45 perc kötöttség komoly teher volt nekem, a feladatok elvégzése után nem tudtam a helyemen maradni, beszélgettem, rajzoltam, játszottam volna, azt a nyolc évemet végigkísérték a nullához közelítő magatartásjegyek, az ezekért kapott szaktanári figyelmeztetések, folyton téma voltam a szülői értekezleteken, stb. dacára annak hogy jó osztályfőnökeim voltak. A gimnáziumban jobb jegyekkel, de hasonló zavarokkal haladtam tovább, de itt már a magatartás közel sem számított annyira az átlagom egy egész jeggyel volt magasabb az általánosban megszokottnál. a “szabad” főiskolán majd egyetemen pedig már 5,0-ás átlag közelében tanyáztam.

      A gyereked viselkedése korrekt, csak (ahogy anno én is) bizonyos területen valószínűleg fejlettebb a társainál és emiatt kevésbé tud beilleszkedni abba a cél szerint homogén közösségbe, melyet a hazai oktatási rendszer “osztály” alatt ért. És mivel a kisfiadnak nincsenek (ahogy nekem sem voltak) egyéb negatív előjelű jellemzői, így nem mondhatják rá hogy szellemileg van lemaradva a társaitól, viszont valahogy kategorizálni “KELL” az ő “másságát”. Hát ez lett az Asperger, mert “szabadságot” mégsem adhatnak neki, mondván: “az hogy adná ki magát más gyerekekkel szemben”. Neki valószínűleg ugyanaz a szabadság kell amit én is megkaptam.

      Angolból éveken át kettes-hármas voltam. Akkor kaptam egy új tanárt, aki rájött arra hogy nem vagyok hülye, csak nem úgy kell leadni nekem az anyagot ahogy a többieknek, és máshogy kell engem tanulásra motiválni. Két hónap se telt bele, de máris az osztály legjobbjai közé tartoztam, még angolversenyre is mehettem ahol megyei szintig jutottam (megjegyzem erőfeszítés nélkül). Aki küzd velünk azzal problémáink lesznek. Matematikából általánosban négyes körül voltam, a gimnáziumban olyan tanárt kaptam, akinek mindene volt a diákok ‘”megtörése”, így négy éven át kettes körüli átlagot produkáltam. Anyám magántanárhoz járatott, aki elcsodálkozott azon, mégis miért kell hozzá járnom amikor értem a feladatokat, és meg is tudom őket oldani. Persze a tanár rosszindulatával, aki volt hogy 40(!) percen át kínzott felelés címszó alatt egészen addig amíg nem rontotta le a jegyet kettesre (de inkább egyesre) nem lehetett mit kezdeni. Négy év múlva az érettségin (amit nyilván nem ez a tanár javított) furcsa módon 94,7 százalékot értem el, anélkül hogy előtte napokig tanultam volna.

      Az meg hogy extrém válogatós, nem érdemel gyógyszeres kezelést, gyermekkorban eleve gyakran előfordul, van olyan ismerősöm aki két éven át szinte csak bolognai spagettit evett (7-8 éves korában). Felnőtt, túlélte, hiánybeteg sem lett.

      Te számomra korrekt, gondoskodó szülőnek tűnsz, és ismerve a saját “esetem” kulcsát, úgy gondolom elég ha megtalálod a fiad számára kiemelt területet (számomra ez a rajz volt, 12 évig jártam művészeti iskolákba – az általános és a középiskola mellett – ma ezen a területen dolgozok, ebből élek meg). Bár ez az iskolai “gondokon” nem fog sokat javítani, de segíteni fog a fiadnak megtalálni egy olyan környezetet, ahol igazán otthon van, és igazán jól érzi magát.

      A pályádhoz meg kitartást kívánok, tudom hogy napról-napra nehezebb a helyzetetek…

  4. Fenntartom, amit máskor, máshol mondtam: aki azt hiszi, hogy a közoktatás alkalmas tehetséggondozásra, nopláne -fejlesztésre, vagy azt, hogy egyáltalán arra van kitalálva, az szedjen porokat.

    • Ezzel a kijelentéssel maximálisan egyet értek: a mai magyar iskolarendszer nem alkalmas arra, hogy kezelje azokat a gyerekeket, akik nem az átlag-teljesítményt nyújtják (akár jobban, akár rosszabbul teljesítenek).

      https://almameter.wordpress.com/2015/03/02/2015-03-02-tehetseggondozas-i-resz/

      A saját gyerekeink sorsát mi is a saját kezünkbe vettük; már egyikük sem jár iskolába, magánúton tanulnak. Rögös az út, de igyekszünk, hogy mindegyikük megtalálja a neki legmegfelelőbb utat.

    • Teljesen egyetértek sajnos én is. Ha vki felfelé vagy lefelé kilóg akkor a szülőnek kell lépni mert helyette senki sem fog.
      Ha tehetséges, a szülőnek kell utánajárni, hogy bontakoztathassa ki.
      Ha fejlesztésre szorul szintén. És mind a két esetben jó mélyre kell nyúlni a pénztárcába. Ha nem futja rá akkor kikönyökölni az állami rendszerből amit csak lehet és marad az “így jártál” esete.

      Nem csodálom, ha sok szülő is belefárad ebbe.
      Az egyik ismerősöm is nem semmi mit küzd a nagyobbik gyerek érdekében. Nem normális ha egy kisgyerekről nagycsoportos korában derül ki hogy szinte vak az egyik szemére, és második elején hogy gyakorlatilag egyáltalán nem tud olvasni és közlik a szülőkkel, hogy ne aggódjanak, csak ha még 3. után sem olvas… Nonszensz.

      • Megdöbbentő, hogy ezeket a problémákat nem a család vette észre!!!!!Nem értem én ezt az egészet! Századokon keresztül alakult, fejlődött az oktatás, változott a módszer. Szigor, következetesség, fegyelem és tudás viszont mindig elvárás volt. Ennek ellenére vagy talán éppen ezért a tehetségek mindig kitörtek, nem lehetett elnyomni – szerencsére-. A mostani okt. rendszert nem ismerem, de ha ennyi problémás gyerek és szülő, valamint pedagógus van, akkor ott már más, nagyon komoly társadalmi problémák vannak. Nem lehet igaz az, hogy a szülő a tanítót, tanárt gyermeke megrontójának, sikereinek gátló tényezőjeként tartsa nyilván. Valamint az sem, hogy a szülőt kikiáltsa az iskola agresszív támadónak. Több kölcsönös bizalom, tolerancia, megismerés, stb. kellene mindkét oldal részéről, hiszen ha minden igaz, egyet akarnak!

      • Az átlagtól való eltérés mindig kivétel. Márpedig a tömegoktatást a centrumnak, a haranggörbe közepének találták ki. A közoktatás rendszerszinten alkalmatlan a tehetség-gondozásra ugyanúgy, mint a negatív devianciék hatékony kezelésére.
        Ez mindenhol így van.
        A kulcs nem a rendszerben van, hanem a tanerőben. Két lehetséges eset ven számtalan átmenettel.
        1. A tanerő felismeri a fenti helyzetet és a kilógó gyermek számára olyan elfoglaltságot talál, javasol, ami kilóg a rendszerből is, de megfelel a gyermeknek. A “tuloldalon” pedig szakellátást javasol.
        2. A tanerő buta mint a föld, de remek bürokrata- Szuámára a rendszer az Isten. Aki kilóg belőle az megsemmisítendő ellenség. Jelszó: “hulljon a férgese”. Számára egy savant és egy paranoid skizofrén ugyanaz. Nem ismeri fel a különbséget, de nem is érdekli.

        Akinek mázlija van az az 1.-es kategóriát, vagy az arra fele túlsúlyos átmenetet kapja ki. Akinek nincs mázlija az a 2-est. Ha a rendszer büntetőleg lép fel az 1-es kategória felé, akkor egy kontraszelektált, idiótákkal dusított tanerő-hálózat a végeredmény. Ha toleráns, akkor nem. Ha jó az oktatáspolitika, akkor kedvez az 1. kategóriás pedagógusnak. és kapálni küldi a többit.

        A magyar iskolarendszer tradicionálisan nem ilyen. Már a ‘960-as években sem volt ilyen. Volt hozzá szerencsém.

    • A közoktatásnak ez nem feladata, ugyanakkor lehetőséget kell adni arra, hogy a közoktatás keretein belül felismert bárminemű tehetséget gondozni lehessen. Ez viszont a hazai közoktatásból rendszerszinten abszolúte hiányzik, és azzal, hogy a tanárokat agyonterhelik az olyan partizánkezdeményezések is hamvukba halnak, melyben egy tanár felkarolja a saját pályáján tehetséges gyerekeket. Így kallódnak el a tehetségek.

      És mivel az agyonterhelés miatt a tanár választhat, hogy vagy az átlagot preferálja (ezzel hátrahagyva a gyengéket) vagy a gyengéket segíti (ezzel hátráltatva az átlagot) kialakul egy olyan rendszer, melyben eleve adott egy garantált arányú sikertelenségre kárhoztatott elem.

  5. Almamater! Nagy merészség szaktudás nélkül ilyen cikket közzétenni! Ott kezdődik, hogy nem minden figyelemzavaros, egyhelyben ülni nem tudó gyerek autista, vagy hyperaktív! Mi a helyzet az idegrendszeri éretlen,mozgásfejlődésben elakadt gyerekekkel? Vagy a hyperkinetikus zavarral küzdőkkel? A hypoxia miatt sérült gyerekekkel? Az én fiam a legelső csoportba tartozik, hosszú utat jártunk be, mire megfelelő kezekbe került a gyerek. Egy évig Asperger-szindrómát akartak ráhúzni, utána értelmi fogyatékosságot. Közben pedig olyan mozgászavara volt, hogy összeakadt keze-lába. Sokszor nem értette, mit beszélnek neki, mert beszédzavara is volt emiatt. Dühkitörései voltak, mert nem értett és nem értették. De soha senki nem akart gyógyszert adni neki. Másfél éve mozgásterápiára járunk, napi szinten tornázunk otthon és szerencsére a problémák sorra rendeződnek. Mint pszichiátrián dolgozó ápoló is mondom, hogy nagyon meggondolják, mikor adjanak egy gyereknek gyógyszert. De ha a magatartása másokra, vagy saját magára veszélyes, akkor igenis muszáj, addig amíg az alapprobléma nem rendeződik. Ne higyje senki, hogy maga a gyerek nem szenved a saját viselkedésétől. De méginkább attól,ami kiváltja az ő viselkedését.Sokáig nem hittem el, amit az oviban meséltek az óvónők, mert nekem otthon egy tüneményes, szófogadó gyerekem volt. Aztán megtudtam, hogy ezeket a gyerekeket irritálják az erős zajok és a sok egymástól független mozgás. Én homeopátiás orvoshoz fordultam és igen jól tettem, mert kb.másfél hét után mondta az óvónő, hogy nem érti az okát, de sokkal nyugodtabb a gyerek. Ekkor mondtam meg neki, hogy mit szed.
    A példának felhozott kislány nem volt ilyen súlyos helyzetben, de nála is a mozgás hozta a megoldást. A jelenlegi életvitelünk mellett sajnos egyre több a mozgásproblémás, elhízott gyerek és emiatt a pedagógusok csak kínlódnak. Semmilyen módszerrel nem tudnak hatni a gyerekre, mert a gyerek képtelen teljesíteni, amit elvárnak tőle.
    A te hajadat meg szívesen meghúzogatnám a cikked miatt, mert azt sugallod, hogy nincs baj ezekkel a gyerekekkel. A szülők kapaszkodnak a szavaidba, mert hisznek neked, mert mégiscsak az interneten olvasták, azt gondolják értesz hozzá. Aztán akkor derül fény a következményekre, mint pl.valamilyen részképesség zavar, amikor már késő és csak szenved az iskolában a gyerek. Úgyhogy kérlek, ezentúl azt írd le az embereknek, hogy MEGFELELŐ SZAKEMBERT keressenek a szülők, és mozgásterapeutát mindenképpen keressenek meg, mert minden gyerek rosszabb sorsa a te lelkeden fog száradni, akit emiatt a cikk miatt nem segítenek meg megfelelően!!!!!

    • Sütő Andrea!
      Érződik a hozzászólásán a túlfűtöttség és a témában való érintettség.
      Olvassa el még egyszer a cikket higgadtan és értőn!
      És ne becsülje le a többi szülőt, higgye el, legnagyobb részük lelkiismeretesen foglalkozik a gyermeke problémájával, energiát, utánajárást, pénzt nem kímélve!
      A fizikai bántalmazás kilátásba helyezését visszautasítom, többet ilyen hangnemben nekem ne írjon!
      A gyermeknek jobbulást kívánok!

      • Ezt magyarázza el az unokahúgomnak is, aki pont ugyanazt értette amit én és most úgy érzi,a gyerekkel semmi baj, körülötte hülye mindenki. Meg a gyógypedagógusunknak,aki a szemöldökét húzogatta és javasolta,hogy olyan dologról írjon amihez ért is.

      • Segítek: a cikk egy mozgásban rendkívül tehetséges, egészséges kislányról szólt. Saját és ismerőseim tapasztalatai alapján vázoltam lehetséges sorsát napjaink Magyarországán.
        Nem szóltam semmit sérült, ténylegesen kezelésre szoruló gyermekekről; ne hárítson rám semmilyen felelősséget.

      • Kedves blogger!
        Az előttem szólóval teljesen egyetértek. Mint olyan ember, aki nem mozog ilyen témákban nem kéne ilyen határozott véleményt nyílvánítania.
        Gyógypedagógus hallgatóként pedig annyit mondanék a kijelentésére, miszerint csak 45 percig csendben ülni tanítják a gyerekeket a speciális iskolában, hogy ez baromság! Nem tudom, hogy hány speciális iskolában járt és látta mi történik ott, de ez után a kijelentés után azt hiszem, hogy egyben sem.
        Kérem tényleg próbáljon vagy úgy fogalmazni, hogy a többi olvasó, aki nem jártas a témában is tudja, hogy ezeket a kijelentéseket nem kell készpénznek venni, vagy szimplán kerülje az ilyen témákat!
        Köszönöm!

      • Kedves hozzászóló!
        Kérem, olvassa el figyelmesen az írásomat! Én egy teljesen egészséges és kiemelkedően tehetséges gyerekről írtam és vázoltam fel egy lehetséges utat számára. Egészséges gyerekekkel nem hiszem, hogy sok teendőjük lenne a szakembereknek.
        Teljesen érthető, hogy egyetemi hallgatóként védi a szakmáját, sok sikert kívánok a tanulmányaihoz, és kívánom, hogy olyan jó szakember legyen magából, aki visszaadja a sokat próbált szülők hitét!

      • Ennél figyelmesebben nem lehet..Lehet Önnek kéne újra átolvasnia az írását.
        Szó szerint idézném : ,,A speciális iskolában Katalin szorgalmasan tanulja és gyakorolja a 45 percig való csendben ülést, több más sorstársával együtt.”
        Hogy helyben legyünk:
        1. a speciális iskolában még mindig nem 45p-ig ülni tanítják a gyereket (csak úgy mondom, ott legtöbb esetben nem is 45p-ekben gondolkodnak)
        2. valószínűleg észrevették volna, hogy ,,Katalin” nem illik a többi közé

        (Lehet, hogy a negatív kommenteket is el kéne fogadnia, és nem egyből rávágni mindenkinek azt, hogy olvassa el figyelmesen. Segít az írásban való fejlődésben is a kritika, nem csak rombol)

        Sok sikert a további íráshoz!

      • Ó, én tudom, mit írtam le.

        Bár hangsúlyozom, hogy ez az írás nem a gyógypedagógus- és a pedagógus-társadalom ellen irányult, hanem a nem kielégítően működő “rendszer” ellen, én teljesen megértem, hogy védi a leendő szakmája becsületét. Védje is, nagyon sok jó szakember van a pályán! De higgye el, vannak olyanok is, akik nem értenek ahhoz, amit csinálnak – ahogy minden bizonnyal más szakmákban is vannak kontárok.

      • Kedves Anonymus,

        A nevelési tanácsadóhoz olykor olyan gyereket küldenek, akinek az ovónőjét kellene odaküldeni. Amellett a tanácsaival nem egy esetben kint van az ember az összes vízből.
        Emlékszem, hogy a kisebbik fiamat egy olyan ovónő “diagnosztizálta” antiszocálisnak, akinek a nevét két hónap után a gyerekek többsége nem tudta (a másik, egy generációval fiatalabb ovonőt 2-3 nap után mindenki bőszen Tündi-nénizte). A nevelési tanácsadóban ülő kislány gondosan tanácsolta a waldorf-szerű iskolát. Mire megkérdeztem tőle, hogy O.k., de hol van a környéken? Közölte, hogy a kerületben nincs, de a város másik végén már hallott egyről (1991 körül járzunk). Az is természetesen fizetős. Mondtam neki, hogy se kocsim, se jogsim, viszont fél kilencre a munkahelyemen kell lenni, és kutatóként nemvagyok milliomos. Mire ő: akkor nem tud segíteni.
        Nos, az ilyen tanácsadó menjen kapálgatni, egyeljen céklát, vagy hasonló.

  6. Kedves Mindenki! Ajánlom a figyelmükbe az alábbi oldalon található kis előadást! Onnan sok minden kiderül! 🙂 Sir Ken Robinson szuper előadásai, a “fantasztikus” oktatási rendszerről….

    • A fenti hozzászólást moderáltam.

      Gyanítom, ő, a névtelen hozzászóló volt az, akinek tegnapi hozzászólását kénytelen voltam nem kiengedni.
      Azt még csak elviselem, hogy közvetve butának és tolvajnak nevezett – ma már valaki fizikailag is bántalmazni akart -, de azt nem tűrhettem, hogy a saját vállalkozásának reklámját is elhelyezte. Kérem, senki ne használja blogomat szabad reklámfelületnek!

      A táncosnő történetét először egy szakmabeli barátunktól hallottam, de a neten számos helyen fellelhető az eset leírása. És igen, Robinson úr is megemlíti egyik előadásában, de nem hinném, hogy ez a történet az ő saját szellemi termékévé vált ezzel.
      Kérem, ne bombázzon többet leleplező” linkekkel!

  7. Egy olyan, aki nem megalapozatlanul írogat olyan dolgokat, amivel megpecsételheti gyermekek, emberek sorsát. szerint:

    Ha a szülő igazán szereti a gyermekét, a minden ismeretlen dolog feletti azonnali ítélkezés helyett kutatást végez, mi a legjobb a gyermeknek.
    Az ADHD betegség. Lehet genetikai eredetű vagy külső hatások eredménye(pl. dohányzás terhesség alatt, koraszülöttség). Az ADHD-sok agya konkrétan fizikailag más! A wikipédián is utána lehet nézni, vagy akárhol. A Szakértői Bizottságnak nem hiába az a neve, ami. Nem hiába történik kórházi kivizsgálás, ez biztosítja, hogy ténylegesen ADHD-ról van szó, hogy ne alaptalanul kezeljék a gyermeket. A pedagógusok sajnos nincsenek eléggé felkészítve az ilyen gyerekek kezelésére, ezért szükséges gyógypedagógus, speciális iskola. Nem fájdalmat kéne, hogy okozzon az efféle segítség, hanem örömöt, hogy gyermekünk végre megfelelő kezekbe került, végre nem a tekintélyelvű módszerrel próbálják meggyőzni a többségi iskolában, hogy “maradjon a s*ggén”. Ez a 45 perces csendben ülés meg aztán tényleg nem tudom honnan jött. Az ADHD-s gyermek agya mindig egy fáradt alapállapotban van, főként a hormonok nem megfelelő működése miatt. Erre a test öngyógyító válaszként próbálja éberré tenni az agyat, ami a hiperaktivitásban mutatkozik meg. (A tünetek este válnak a legerősebbé, amikor az alap fáradt állapothoz is még fáradtabb a test.) A “valamilyen gyermekpszichiátriai szer”, azaz antidepresszáns vagy serkentőszer segíti a hormonok szinten tartását, hogy az megfelelő módon tudjon működni. Segíti a gyermeket a koncentrációban, ezáltal kiemelkedő eredményeket érhet el, főleg, hogy az ADHD-sok általában magasabb IQ-val is rendelkeznek. Nem lesz a gyermeknek kényszeres mozgásigénye, állandó fáradtsága, jobban fog tudni aludni, magyarán kezeli a gyógyszer a tüneteket -> könnyebbé teszi az életét.

    • Tapasztalatom szerint egyes szakemberek nagyon könnyen dobálóznak a diagnózisokkal. A mi gyerekünkre 4 (azaz négy) darab betegség-bélyeget sütöttek rá, amikről később kiderült, hogy egyikben se szenved a gyerek. És igen, a “szer” adagolását is kilátásba helyezték, noha még a téves diagnózisok szerint se volt hiperaktív, nemhogy a valóságban…

      Nem állítottam, hogy a cikkben szereplő táncosnő ADHD-s lett volna.

      Nagyon szépen kérem, ne helyezzen el az oldalamon reklámot, ha valakinek segíteni akar, írja meg nekem a lehetőséget, és én ígérem, hogy továbbítani fogom az illető szülőnek!

  8. Gillian-nek kis esellyel volt ADHD-je! Es ha volt is csak kis merteku. Manapsag minden gyerek hyperaktiv es figyelemhianyos aki nem ul vegig 45 percet. A tobbseguknek csak egy kicsit tobb odafigyelesre lenne szuksege. Az ADHD-s gyerekek nagy resze nem fog aktivan reszt venni egyetlen sportban sem ha nincs egy motivalo szemely aki csak ra figyel. Mind csodakra kepes, HA megtalalod azt az egy szemelyt akivel egyutt fog mukodni! Es sajnos ez nagyon ritkan a szulo. Mi probaltuk a gyogyszereket is dietat is, sportot, kulonbozo foglalkozasokat az elmult 12 evben. Nem sok sikerrel. Turelmesnek kell lenni es nem feltetlenul az orvosra hallgatni;-) Ahogy nonek ugy lesznek kepesek jobban es jobban kontrollalni a viselkedesuket! Csak ne add fel! Ok is sokra vihetik!

  9. Kedves szülőtársak!
    Nekem is van egy ADHD-s kisfiam.
    Azért azokat se felejtsük el, akik esetleg nem teljesítenek kiemelkedően semmiben. Nekik lehet, hogy segítség a gyógyszeres kezelés, mert így meg tudják tanulni, hogy hogyan uralkodjanak magukon, hogy egy átlagos iskolában/munkahelyen be tudjanak majd illeszkedni. Az amúgy értelmes, okos hiperaktív gyerekeket nem érdemes kisegítő iskolába küldeni, gyógyszer nélkül pedig nem tudják elsajátítani a tananyagot normális iskolában. Az én kisfiam szedett évekig gyógyszert. Nekünk nagyon sokat segített, mostanra már nélküle is jól működik, nem szokott rá, nem lett semmi baja tőle. Az ország egyik legjobb gimnáziumába jár.

  10. No, de gondoljuk tovább a történetet. Egy tanár látja, hogy egész iskolára való kis Gillian szenved a padokban. Na, azt mondja, az iskolám gyerekei úgyis elfogyóban, jövőre bezárunk, mi lenne, ha akkreditáltatnék egy speciális, mozgásokra építő tantervet. Szakemberek ráütik a pecsétet, mindenki örül, kollégánk gondolja, akkor meghirdetem, megnézzük a gyerekeket, akiket csak a szülői ambíció kényszerítene mozgásra, eltanácsoljuk, aki valóban ide való, felvesszük. Hohó, erről szó sem lehet, ez diszkrimináció, tessék csak sorsolni a jelentkezők közül. (Vesd össze a Fazekas matematikai tehetséggondozása esettel.)

  11. A bátyámat beküldte a tanára egy bentlakásos intézetbe 25 év, ahol agyon gyógyszerezték, pedig nem volt hülye, csak nagy volt a mozgás igénye, és sokszor unatkozott az órán. Az intézeti állapotok akkor is ilyen sz….. Voltak.

  12. De ha jól értem ( lehet javítani ha nem😃). A bejegyzés nem diagnózis, nem arról szól, hogy beteg vagy nem, hogy minden gyereket betegnek diagnosztizálnak. Csak arról, hogy a gyerek csak szeret mozogni, vagy többet tud mint a többiek és annak ellenére, hogy egészséges előfordul, hogy betegnek titulálják!!! Nekem nagyon tetszett, és lehet LEHET benne valami.

  13. Kedves almameter!
    Óva intem attól, hogy olyan fogalmakkal dobálózzon, amiket nem használ helyesen. A nevelési tanácsadóban ülő fejcsóváló szakemberek nem fognak egy izgő-mozgó gyereket ADHD-val diagnosztizálni, csak azért, mert nem tud egy helyben ülni 45 percig. Pláne nem fogják gyógykészítményekkel teletömni. Valóban vannak olyan speciális iskolába járó gyerekek, akiknek nem feltétlenül kellene ott lenniük, mert egy kis külön fejlesztéssel és odafigyeléssel egy hagyományos iskolában is jól tudnának teljesíteni, de a félrediagnosztizált gyerekek száma szerencsére egyre csökken.

    • Köszönöm a hozzászólását.
      Mivel nemrég többen arra figyelmeztettek, hogy nem tudom, mit írok le, átolvastam a bejegyzésemet. Nem találom azt a részt, ahol azt írtam volna, hogy a Nevelési Tanácsadó diagnosztizál ADHD-vel és töm tele gyógyszerrel gyereket.

  14. Én egy olyan iskolából írok,ahol bizony bőven kielégítik a cikkben szereplő táncművész gyerekhez hasonló gyerekek igényeit. Mégis vannak tanulási és/vagy magatartási nehézségek, zavarok. Tény, hogy a rendszerre jellemző a gyufásdoboz effektus, de én személy szerint örülök, hogy ma már ismerik pl. az ADHD-t és ahelyett, hogy pusztán rossznak tituláljanak egy gyereket, nem haraggal fordulnak felé, hanem segítőkészen.

  15. Az én fiam most lett felsős. Eddig 4,7volt az àtlaga. Most 5.ben lerontott és nagyon figyelmetlen lett az óràkon. Sokat kérdez àllítólag az óràn! Előszőr felmerűlt a tanàrokban a figyelemzavar de az iskola fejlesztőpedagógus megvizsgàlta és kiderűlt, hogy nem figyelemzavaros. Egyszerűen csak elkalandozik a figyelme ha hosszú ideig kell koncentràlnia mert unja. Szóval minket nem küldtek tovàbb a nevelésitanàcsadásra. Amúgy szerintem csak kamaszodik meg szerelmes és emiatt van a figyelmetlenség. Nem kell egyből figyelemzavarra gondolni! Szóval most ott tartunk, hogy nem tudok a helyzettel mit kezdeni.

  16. Engedjék meg, hogy mielőtt valaki pálcát törne felettem elmondjam, hogy mindössze 18 éves vagyok és száz százalékosan a saját tapasztalataimból indulok ki.
    Én úgy kezdtem az általános iskolát, hogy sorra kaptam az egyeseket és azt, hogy ez a lány milyen neveletlen, tiszteletlen és rossz. Hogy miért? Azért, mert nem akartam megtanulni másodikban 10-en oldalakat minden dolgozatra, hogy aztán két oldalas témazárókat írhassak, nem figyeltem órán, mert a tanár nem érdemelte meg azt, hogy figyeljek rá. Még most is elég érdekes ember vagyok és nem is feltétlen figyelek oda mindenkire, csak arra, aki szerintem megérdemli, de kis koromban még ilyenebb voltam.
    Ha egy tanár úgy áll hozzá a gyerekhez, hogy “Csak azért is rám figyelsz és azt csinálod amit mondok!”, akkor az már eleve rossz, mert nem minden gyerek fog csak emiatt a tanárra figyelni, én sem tettem ezt. Anyukám mondja a mai napig is, hogy karakán kislány voltam és szerintem ez nem változott sokat, csak talán finomodott annyit, hogy már elviselem azt is, akit nem kedvelek.
    Tudom, a tanárnak nem feltétlen az a dolga, hogy a gyerekek szeressék, hanem az, hogy tanítson. De úgy tanítani nem lehet, hogy folyamatos harcokat vív a gyerekekkel azért, hogy figyeljenek és ezeket a csatákat általában el is veszíti. Már bocsánat, de az ilyen, ne legyen tanár.
    Általános iskolában az osztály főnököm nem tudott bánni velem. Belement velem egy olyan huzavonába, amiben kilencven százalék volt, hogy nem nyerhet. És, hogy miért? Mert velem erélyesen kellett bánni és az egyesek nem segítettek semmit, inkább csak hoztam haza a rossz jegyeket (megjegyzem ez alsó tagozat, amiről beszélek, első-második osztály) és a figyelmeztetőket, hogy “Anna nem figyel órán.”, “Anna csak úgy tesz, mint aki ír, de közben telefirkálja a könyvet” és társaik. De persze a szüleim ezekről akkor már rég tudtak, mert ez második osztály közepén volt, én meg amint abbahagytuk az írás tanulását már ezt csináltam. Az órán nem figyeltem, beszélgettem és még sorolhatnám, de a tanár nem bírt velem. Egyszerűen nem értette, miért nem jók a módszerei, hiszen a 20 fős osztályból velem együtt három gyerek kivételével mindenkit “be tudott törni”.
    Aztán harmadik osztályban átkerültem másik iskolába, egy remek jó osztályfőnökkel és sok más jó tanárral. Ott érdekes módon azonnal az osztály legjobbjai közé kerültem minden tantárgyból, de ugyanúgy nem tanultam sokat, sőt, szinte semmit. Bevallom, lusta vagyok. Végül befejeztem az általános iskolát, meglepően jó jegyekkel, szinte semmi tanulással.
    Most itt vagyok, a gimnázium harmadik évét járom és szeretek iskolába járni, mert jó tanárokat kaptam és ezért hálás is vagyok. Az osztályfőnököm elkönyvelte, hogy lusta vagyok spanyolból, de azt is szépen húzom felfelé. Levetkőztem a lustaságomat, és ott tartok, hogy bár majdnem minden nap este 7 óra után érek haza, én még napi 2-3 órákat tanulok, mert jövőre jönnek a fakultációk, aztán két év múlva az érettségi és szeretnék után jó iskolába bekerülni.
    És csak azért kerülhettem be egy igen erős középiskolába, mert a második általánosban az tanárnő meglátta bennem, hogy ugyan kicsit más vagyok, mint a többiek, de egy okos, kedves lány vagyok, akivel csak foglalkozni kell. És, ha olyan volt, amit a többiekkel ellentétben tudtam, akkor adott külön feladatot, ha viszont le voltam maradva, akkor külön leült velem gyakorolni.
    Szerintem sokkal több ilyen tanár kéne és nem olyanok, mint az első osztályfőnököm, akinek a tanítás csak van, hogy legyen valami és egyébként nem szeret és nem is akar gyerekekkel foglalkozni.

  17. Borzasztó a helyzet a mi iskolánkban. Szóról szóra az történt ami le van írva. Ötször küldte az iskola vizsgálatra a fiamat, az utolsónál külön kérte, hogy nyilvánítsák értelmi fogyatékosnak, különben megbukik természetismeretből. Azóta az eltérő tanmenet szerint tanítja egy pedagógus. Ez rettentő kevés neki de így legalább nem kell foglalkozni vele. Előtte egy évvel pedig kérnem kellett, hogy legyen magántanuló, mert az osztályfőnöke azt mondta, hogy ő normális gyerekekhez van szokva. Kiváló a memóriája, most minden tanulás nélkül kapja az ötösöket. Jó lenne, ha nem rekesztenék ki a saját életéből. Asperger szindrómája van, de ezzel ő több lett, nem kevesebb.

    • A magántanulás megoldás lehet, az én gyerekeim is ilyen módom teljesítik tankötelezettségüket.
      Jó, hogy a fiadon nem ragadt rajta az értelmi fogyatékos címke, hallottam olyan gyerekről, aki félrediagnosztizálva (csökkent szellemi képességűnek mondták), teljesen jó intellektussal hánykódott évekig különböző gyógypedagógiai intézményekben…
      Sok erőt kívánok, hogy a gyermeked érdekében a legjobb döntéseket hozd meg.

  18. Viszont sajnos nagyon sok a hozzánemértö pszchijáter. Akik félrediagnosztizálják a gyermekeket. Rögtön rásütik az értelmifogyatékos az F70-es kódot. És ezzel le is van tudva a dolguk (ök igy gondolják). Senki nem vonja öket felelösségre ha tévesen csinálnak valamit!. Ök a doktor nö/doktor ur!. Érdektelen a számukra a gyermek további sorsa hiszen nem az övék. Az ö helyük az biztos az ö székük az stabil részükröl le van tudva minden. Az ilyenek munkája a semmitérö kategoria netovábbja. De mégis mindent megtehetnek és mindezt büntetlenül. Gyermekek életét dönthetik sutba, szülök dolgát nehezithetik a végtelenségig és idötlen idökig (nyugdijas korukig). Ha a szülö nincs eléggé résen akkor a gyermekük bizony felnött korukban is ihatják a levét az ilyeneknek. Ezekböl van a legtöbb. Nem véletlenül tartják a pszchijátereket és a pszcihológusokat az orvosi pálya leges leg aljának.

    • Azért nem mondanám, hogy minden pszichiáter ilyen, ahogy Ati írja, de sokban igazat kell adnom, mert mi is találkoztunk ilyen szakemberrel/szakemberekkel. A mi fiunk is kapott egy bélyeget, hogy csökkent értelmi képességű; az, aki rásütötte ezt a diagnózist, soha nem látta többet, mi meg kínlódhattunk, mire semmissé tetettük ezt a szakmailag helytelen téves vizsgálati eredményt.
      Mi van azokkal a gyerekekkel, akiknek a szülei nem kételkednek, és vakon hisznek a szakemberek hozzáértésében? (Vakon kéne hinni, hiszen azért SZAKemberek, de több olyan esetet hallottam, ami azt támasztja alá, hogy a szülőnek igenis kételkednie kell.)
      Hallottam olyan esetet, hogy egy teljesen ép értelmű gyereket évekig gyógypedagógia intézménybe járattak, aztán nagy sokára kiderült, hogy feleslegesen!
      És jó Ati felvetése: miért nincs következménye annak, ha egy szakember tévesen diagnosztizál egy gyereket (vagy felnőttet)? Ha egy mérnök rossz munkát ad ki a kezéből, és összedől a híd, azért megbüntetik. Másra mért nem vonatkozik a felelősségvállalás?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s