Néptáncos viszontagságaim

Lánykoromban nagyon szerettem a mozgást és a zenét, ezért tagja lettem kisvárosunk rosszabbik néptánc-csoportjának.

Csoportunk amatőr volt, nemcsak azért, mert nem ebből éltünk – nehezen is tudtunk volna ebből megélni, hanem azért is, mert valóban kezdők voltunk (bár nagyon elszántak és lelkesek).

A próbák egy ütött-kopott művelődési házban zajlottak; a művészeti vezető egy jobb napokat látott lecsúszott táncos volt, aki már kikopott városkánk jobbik csoportjából, nekünk meg így is megfelelt. Egyedüli szerencsénk az volt, hogy minket patronált (és félig-meddig fenn is tartott) egy nagyvállalat, így valamennyi pénz mindig összejött a fennmaradásra.

Új kép (5)

Néha feltűntek körülöttünk önjelölt menedzserek, akik fel akarták virágoztatni a csoportot; egy ilyen felbuzdulás eredménye lett, hogy elhatároztuk, zsűri elé állunk, aki majd szakmailag minősít minket. Egy járási seregszemlén találtuk magunkat, amit úgy kell elképzelni, mint most egy tehetségkutatót, csak a korabeli viszonyokra alkalmazva: volt ott pár másik, termelőszövetkezetek által fenntartott  néptánccsoport, a környékbeli falvakból verbuvált asszonykórusok, a járás leghíresebb gimnáziumának fiúzenekara (regionálisan óriási sztárok voltak), és néhány versmondó kiskatona, akik csak azért indultak, hogy addig se kelljen nekik a laktanyában lenniük.

Új kép (1)

Fenntartónk rendelkezésünkre bocsátotta a buszt, amivel reggelente a munkásokat szedték össze a környékről, és megjelentünk a megmérettetés helyszínén, egy lepukkant kultúrházban. Somogyi táncokat adtunk elő, az alkalomra a művészeti vezetőnk külön, ünnepi koreográfiával készült.

No, beöltöztünk, mi, lányok, befontuk egymás haját, és ki is festettük magunkat. A fiúk meg bemelegítettek egy-két sörrel, mert ilyenkor a vállalat gavallér volt, és állta a cehhet. Kicsit lámpalázasan vártuk, hogy követezzünk.

Már a színpadra való felvonuláskor látszott, hogy bajban leszünk, mert hogy a koreográfiánk túl monumentálisra sikeredett – magyarul: nem fértünk el a kicsi színpadon.

Új kép (2)

Mivel én és a párom álltunk a legszélén, mi voltunk a legrosszabb helyzetben, mert a többiek egészen kinyomtak minket a színpad jobb elülső sarkára, ahol az oldalsó teret lezárandó, hosszú és széles függönydarabok lógtak le.

No, ahogy elkezdtük a táncot, az én alsószoknyákkal feldúsított alfelem túl nagynak bizonyult, és a forgásnak köszönhetően ezek az oldalsó függönyök ránk tekeredtek.  Pár fordulat után gúzsba kötöttük magunkat, mozdulni se tudtunk, a párom meg próbált kiszabadítani bennünket. A színpad szélén álló mikrofon mindenki által hallhatóvá tette azt, hogy Pista hangot is adott a küzdelemnek (“k…. anyád” – mondta a függönynek), aztán a kínos vergődésnek az lett a vége, hogy ránk szakadt az a drapériadarab, amivel összetűzésbe kerültünk. Tiszta szerencse, hogy karnis, vagy valami más tartószerkezet nem jött vele, mert akkor az általános kinevetésen kívül még agyon is lettünk volna csapva.

Új kép (8)

Nagy nehezen lerúgtuk a függönyt a színpadról, de akkor már valahogy nem tudtuk felvenni a ritmust, azt se tudtuk, hol tartunk a koreográfiában.

Feltételezem, hogy a közönség jól szórakozott élet-halál harcunkon. A csoportunk többi tagja biztosan, mert utána sok rosszindulatú poént sütöttek el a kárunkra.

A csoport pedig nem kapott valami jó minősítést – de nem a mi függönyös harcunk miatt véreztünk el.

(A bejegyzésben szereplő képek nem engem és a tánccsoportunkat ábrázolják, az internetről valóak.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s