Kisfiunk egy ideje már nem részesül az óvodai nevelésben, ezért megkaptuk a szakértőktől a kérdést, hogy így hogy sajátítja majd el a közösségi együttéléshez szükséges szabályokat, és hogyan fogja majd későbbi élete során megállni a helyét a világban.
Zoológus által vezetett erdei kirándulás
Mi emiatt egyáltalán nem aggódunk; elnézve őt, nem lesz ezzel gondja; biztosak vagyunk abban, hogy az óvoda zárt és mesterséges közege nélkül is meg fog tanulni mindent, amire szüksége lesz majd az életben. Az óvodásokhoz képest a mi kisfiunk naponta több helyszínen megfordul: az otthonunkon kívül járunk piacon, rendelőben, boltban, könyvtárban, utcán, hivatalokban, játszótéren, de előfordulunk múzeumban, templomban, közösségi kiránduláson is. Az emberek, akikkel kapcsolatba kerülünk, jóval többen vannak és többfélék, mint azok, akikkel az ovis gyerekek találkozhatnak.
 |
 |
|---|---|
| Lóetetés a vadasparkban (miután megkérdezte az ápolót, hogy szabad-e). A másik képen látható ételeket ő maga rendelte. | |
Bemutatom tehát egy napi termésünket, amit szocializáció terén elkövettünk:
- Ahogy sétálunk a buszmegállóhoz, a közeli iskola kerítésén belül gyerekek állnak, akik arra kérnek, hogy az utcára kigurult labdájukat keressük meg, és dobjuk be nekik. Kisfiam buzgón keresi, és örömmel adja vissza.
- A könyvtárban a fiam elintézi az adminisztrációt, leadja a visszahozott könyveket, magának újakat válogat, és alá is írja a saját kölcsönzéseinek listáját!
- További séta során látunk egy öreg bácsit, aki egy aranyos kiskutyát vezet pórázon, látom, hogy a gyerek sóvárogva nézi a kis szőrpamacsot. Javaslom neki, hogy kérdezze meg a bácsit, megsimogathatja-e a kutyát. (Megsimogathatja.)
Közös baráti játszás
- A gyerekrendelőben a várakozók között van egy karonülő kislány is, aki áhítattal nézi az én “nagy” fiamat. Biztatom a gyerekemet, hogy szórakoztassa a babát, örömmel sündörög körülötte, és ugrál neki, amire a baba nagy kacagással válaszol. Szegény gyerekről már szakad a víz, de szorgalmasan bohóckodik, hogy nevessen a kislány.
Komolyzenei koncert szünetében
- Az orvosnál történt hősies helytállás után a jutalom egy játszóházazás (közben eleredt az eső). Persze a szabad játék nem jutalom kérdése: az mindenképpen kijárt volna neki.
- A boltban vásárolva egyszercsak eltűnik mellőlem, de észreveszem, hogy nagyban tárgyal egy eladónővel; el nem tudom képzelni, mit csinál. Hamar kiderül: az eladó bemegy a raktárba, aztán kihoz egy ölnyi összehajtott kartondobozt. Kisfiam boldogan szalad felém, és újságolja: anya, kértem dobozt, hogy tudjál mibe pakolni! (Néhány holminkat be akarjuk tenni a raktárba, és valóban esett szó arról, hogy dobozokat kéne szerezni.) Csak ámulok, és köszöngetem az eladónő segítségét, halkan rákérdezek azért, hogy mit mondott neki a gyerek, ő biztosít, hogy szépen köszönt neki és nagyon udvarias volt. A fiam persze mindezért nagy dicséretet kap!
- A piacon előre szalad és köszön az ismerős kofának, majd elmeséli neki, hogy volt egy szemölcs a kezén, amit most fagyasztottak le. Aztán megkérdezi, hogy a krumplinkat lemérheti-e a mérlegen. (Lemérheti.)
- Ugyanitt az egyik árus véletlenül kiborít egy láda paradicsomot. Kisfiam odaszalad, és segít összeszedni a zöldséget.
Játszás barátnőkkel
- A gyerek kap egy kis költőpénzt is, amiből kakaót és pogácsát vesz magának. Mivel a kakaóhoz hiányzik 30 forintja, visszaszalad hozzám, és kivesz a pénztárcámból egy 20 és egy 10 forintost (segítséggel).
- Hazafele menet szomorú látványban van részünk: egy idős ember járókerettel botorkál át a zebrán, olyan lassan, hogy a táv feléig se ér, mikor pirosra vált a lámpa. Szegénynek az arcán látszik az igyekezet, de akkor se tud gyorsabban menni. Mivel segíteni nem tudunk rajta, mellé szegődünk, hogy érezze: nincs egyedül, és mégis valami “tömeget” képezzünk az indulásra várakozó autósok előtt.
A kulturális élet másik színhelye: cirkusz
- A buszra felszáll egy öreg néni; én a fiamat az ölembe veszem, hogy a néni le tudjon ülni a felszabaduló helyre. A gyerek szóba elegyedik vele, és kiderül, hogy a hölgy zenetanárként dolgozott. A fiam komolyzenéről beszélget a nénivel, míg le nem kell szállnunk.
Vajon mi a szocializáció, ha nem ez, ami a gyerekemmel történt ezen a napon???
almameter 
Ez szerintem genetika kérdése is… Az én középső lányom járt oviba, mégse szólna hozzá senkihez, ha nem muszáj. Én se (pedig én iskolába is jártam 17 évig!!!). A nagy és a kicsi apukájuk vére. A nagy képes még “titkokat” is kiszedni idegen felnőttekből, mindig is bámultam, hogy hogyan csinálja ezt a másokkal való kommunikációt, amikor nekem pl. abszolút nem megy a bájcsevej. Ezt nem tanulta (mert nem volt kitől). Ez a vérében van.
Máskülönben az én szüleim korosztálya sem járt oviba, de sokkal szociálisabbak, mint a mai felnőttek. Talán éppen azért, amit te is írsz, hogy a mindennapi életből tanulták, természetesen ragadt rájuk, míg az óvodában/iskolában ezt TANÍTJÁK.
Igen, személyiségtől is függ, hogy valaki mennyire mer interakciót kezdeményezni idegenekkel.
A kisfiam mer, a nagylányom már nem volt ilyen nyitott ennyi idős korában.
A legjobb szándékkal szeretném megemlíteni, hogy a napi szokásos interakció azért nem teljesen ugyanaz, mint a csoportdinamika. Egy óvodai csoport fix közeg, ebben a gyereknek valahol helye van, ahol rendszeres barátokat szerez, és konfliktusokat kezel. Csoportban dolgozni, egy csoportban a helyét megtalálni főleg csoportban lehet megtanulni. Szerintem erre gondolhattak a szakértők, amikor feltették az ominózus kérdést. A szocializáció nem csak annyi, hogy megtanul a gyerek szépen köszönni, és másokkal kommunikálni, hanem azt is érdemes megtanulni, hogyan lesz valaki egy csapat része. Ami persze nem csak óvodában sajátítható el, teljesen egyetértek, hanem bárhol, ahol óvodai jellegű környezetet biztosítanak a számára.
Szóval valahogy úgy mondanám, hogy az nem baj, ha tudatosan felrúgjuk a szabályokat, sokszor nagyon jó dolog sül ki belőle, de abból lehet baj, ha nem vagyunk tisztában velük. Szerintem valami ilyesmit szerettek volna elmondani a szakemberek, de ahogy látom, aztán valamiért végül mégsem mentek bele a részletekbe, és szerintem ezen a ponton ők ott szakmai hibát követtek el, hogy nem tájékoztattak erről megfelelően.
Köszönöm a kiegészítést; úgy érzem, kissé túl van ez dimenzionálva.
Az tény, hogy állandó gyerekközeg nincs a fiam körül (a testvérein kívül), de ez talán nem is baj, hiszen vannak fix, bár nem napi több órában jelen lévő barátok. Valóban, fontos a csoportba való beilleszkedés képességének elsajátítása, a felnőtt életben is sokszor vesszük ennek hasznát, de ha ezt akarnák gyakoroltatni a gyerekekkel, akkor minden hónapban új oviba kéne vinni, hiszen az ovi elején beilleszkedik, leosztásra kerülnek a szerepek, aztán ugyanez megy három évig. (De ezzel nem vitatom, hogy szociális téren inspiráló lehet az óvodai csoport, mert pl. a konfliktuskezelést azt meg kell tanulni, de a kisfiam, aki nagyon keveset járt óvodába, ezt elég jól csinálja.)
Valaki írta fentebb, hogy az, hogy ki milyen könnyen teremt kapcsolatot (nemcsak gyerekekkel, hanem bárkivel) ez inkább személyiség-függő, és az én kisfiam, akiről ez a bejegyzés szól, nagyon könnyen keveredik interakcióba bárkivel. Ő tehát ilyen nyílt ember, akkor is az lenne, ha még évekig járt volna oviba, és akkor is az lenne, ha egy percet se lett volna óvodás.
Olyan emberek is vannak, akik tudnak ugyan kapcsolatot teremteni, és meg is állják a helyüket a közösségben, ha nagyon muszáj, de alapvetően maguknak való emberek, akik a sajátos zárt világukban érzik jól magukat, és ennek az ismerősömnek például kínszenvedés volt az óvoda, semmivel nem lett nyitottabb tőle, hiszen ez nem intézmény, hanem személyiség kérdése.
Teljesen egyetértünk. Ezért is örültem volna, ha csoportdinamikus példákról olvashattam volna: színjátszó körről, karitatív csoportról, sportcsapatról, stb. Persze az is hasznos, hogy piaci eladóval vagy ismeretlen nénikkel szóba elegyedik a buszon, de ez más minőségű emberi kapcsolat, mint egy közösség, és valóban nyitott alaptermészet kérdése is. Erre gondoltam, amikor megfogalmaztam a kommentemet. Szerintem inkább ilyen példákkal, közösséggel tudod meggyőzni a szakértőket, ahol a csoportdinamika is jelen van. Az én nagyobbik fiam is nagyon cuki volt mindenkivel, de amit óvoda adott neki, azért nagyon hálás vagyok. Igaz, legtöbbször csak napi 3 órát, kb. 9-12-ig járt oda, de ez napi szintű élménye volt, és sokat fejlődött közben, amit én itthon nehezen és sok nehézség, kompromisszum árán tudtam volna megadni neki.
Nem tudom, olvasod-e a blogom más bejrgyzéseit, azokból kiderül, hogy sportolnak is a gyerekeim és rendszeresen találkoznak más, otthonoktatott gyerekekkel.
Hidd el, előfordulnak gyerekközösségben is!
Pont ezért is említettem, hogy a szakértők aggályait az adott témában releváns példákkal lehet a leghatékonyabban leszerelni. Mondjuk az simán lehet, hogy én még csak csupa jóindulatú szakértővel találkoztam. 🙂 De aki rákérdez, hogy mit teszel a gyermek érdekében, az tényleg tudni szeretné, hogy mit teszel, és ha megmondod, megnyugszik, nem aggályoskodik tovább. Én eddig így tapasztaltam.
Nem tudom, hogy ennyi év otthonoktatás után én szeretnék-e szakértőket győzködni…
Vannak hívők, akiket nem érdemes, és nem is lehet meggyőzni. Engem ez nem zavar, mindenki higgyen abban, amit jónak tart.
Szerintem elég az, hogy a gyerekeink okosak és ügyesek, remélhetőleg felnőttként is jól megállják majd a helyüket az életben, nyilván az lesz majd az élő bizonyíték.
Ja, akkor értem. 🙂
A szocializáció nem egy ovodai mesterséges közegben alakul. Régen a gyerekek akár falu akár városról beszélünk csoportokban ” bandáztak”. A nagyobb -akár tesó akár nem -felelős volt a kisebbekért és a kisebbek tanultak a nagyobbaktól. Én nagyon hiányolom ezt a közeget a gyerekeim életéből.
Mi is azon vagyunk, hogy legyen ilyen bandázó közeg a gyerekeink körül. Mert ma valóban nem jellemző, hogy a falvak és a városok utcáin csapatokba verődnének a gyerekek. Ennek ellenére fenntartom, hogy óvoda nélkül is tökéletesen meg fogja tudni állni a helyét a fiam a társadalomban.
Mert egy csoportos kirándulás nem csoportdinamikus?? Annyira nem értem ezeket a mesterséges kitalációkat… Tényleg nem látják az emberek, hogy az utóbbi pár évtizedben kreáltak csak iylen elméleteket, hogy kinek hány évesekkel meg mennyit kell lenni?! Anyám, aki 14 évesen vidékről Pestre ment dolgozni, gyárba, sose érezte, hogy kimaradt a kortárs kamaszos dolgokból….. Nem látom, hogy megsínylette volna 😛
A fiam (18 éves) a minap azt mondta, csak a túlélést tanulta meg a kortárs csoportokban….. Elsős kora óta csak szív…. (Bocs a szóhasznalatért, nem jut jobb eszembe) pedig mondhatnánk, hogy ennyi idő alatt már csak sikerült volna valami jót kihoznia a csoportdinamikából, nem? És nem. Idegroncs, aki gyógynövényes nyugtatókkal alszik, kényszeres és maximalista lett, ezt mind-mind annak a napi minimum 6 órás nyomásnak köszönheti, ami ott érte a hozzá hasonló tapasztalatlan, éretlen kortársai közt. Látványosan jobban érzi magát es sokkal többet tanult a szocializált viselkedésről, mióta részidőben dolgozik, felnőttek közt, na ott van csoportdinamika!
Meg kellene végre érteni sok szülőnek, hogy a legjobb és legtöbb, amit adhat a gyerekének, nem az oktatás, nem a válogatott gyerekekből álló akármilyen csoport, hanem a család…. Így lettünk megalkotva, erre van a család kitalálva, az intézményes “nevelés” csak a huszadik század találmánya és azt a célt szolgálja, hogy a gazdaságot segítse, míg a szülők látástól vakulásig dolgoznak.
Erika, nagyon egyetértek veled!
És igen… szót kell ejteni arról is, hogy a kortárs csoportok megváltoztak napjainkra, és nem feltétlenül javukra.
Az én gyerekkoromban is volt kirekesztés, csúfolódás, és aki ebbe a szerepbe kényszerült, annak igen nehéz volt kitörni belőle, az ovi éveire le lettek osztva a lapok: anyámnak egyik kolléganője egyedül nevelte a kislányát, ő volt az egyetlen az oviban, akinek szülei elváltak. Hogy annak a szerencsétlen vétlen gyereknek hogy kijutott a csoportdinamikából…! (Állandóan azzal csúfolták, hogy neki nincs apukája.)
Kirekesztés manapság is van, de újabb, a mi gyerekkorunkban ismeretlen tényezők is felléptek: kábítószer, tanárverések, okostelefonnal rögzített és a netre feltett fizikai bántalmazások-megalázások (természetesen iskolában).
Egyik szülő sem akarhatja ennek kitenni a gyerekeit.
Természetesen nem állítom, hogy az iskola a bűn melegágya, de nem lehet nem észrevenni a negatív változásokat!
“Ha az életet egy nagy óceánnak tekintem, akkor azt látom, hogy a gyermekek többségét hosszú évekig bezárják egy akváriumba, amely lehet nagyon kicsi és nagyon szegényes, vagy lehet egy nagyon tág, színes, kreatív – de egy akvárium mindig egy zárt rendszer. Teszik ezt azzal a mottóval, hogy felkészítik őket az óceánba való kilépésre. Engem nem kellett felkészíteni a kilépésre, nem volt ennek egy éles határvonala. Mindig ott éltem az Élet végtelenül sokszínű óceánjában, és ennél hatékonyabb szocializációt nem tudnak kitalálni”(Andre Stern)
Azoknak, akik nagyon ragaszkodnak a gyerekek kortársak között töltött idejéhez a “szocializáció” miatt, tudom javasolni Máté Gábor pszichológus könyvét, A család ereje a címe. Bár nem tartozom az otthonoktatók közé, a szerző gondolatai megérintettek, és sokkal azonosulni tudok. Persze sokfélék vagyunk, sokféle a világ, de legalább ne akarnánk rányomni a másikra a saját okosságunkat:) Lehet a gyereknek jó helye intézményben, lehet otthon is, ez többtényezős történet. Mindenesetre további szép napokat Nektek a gyerekekkel, örömtelit, meghittet, mert ennél többet sehol sem kaphat az életéhez.
Petra
Köszönöm a hozzászólást, leírnál nehány gondolatot a könyvből, ami megérintett?
Hosszú évekig bölcsődében dolgoztam kisgyermeknevelőként.Eleinte azt gondoltam,hogy nincs jobb hely egy kicsi gyerek számára a bölcsődénél.Ma már nyugdíjasként,bölcsebben azt gondolom,hogy a bölcsőde és persze az óvoda is kiskorúak veszélyeztetése szintjén működik.14-16 gyerek összezárva egy csoportba maga az életveszély,megsüketülnek a hangerőtől,egymás szavát sem érteni,véresre harapják egymást,életveszélyesen folytogatnak.Persze ez természetesen nem a gyerek hibája,hanem a szülő mindent megengedő,és elektromos kütyükkel (tablet,telefon stb.)való megnyugtató nevelésének következménye.Ha a vezető,vagy bármelyik felettes figyelmét felhívtuk ezekre a dolgokra hárítottak(“pelenkázd be,etesd meg,tedd le aludni,ez a dolgod!Ne keresd a hibát!)Az utóbbi két év arról szólt,hogy csend,rend,fegyelem gyereknek is felnőttnek is.A régi meghitt játéknak,mondókázásnak vége lett.Minnél több gyerek,több bevétel,jó statisztika, ez volt a szempont.Teljes mértékben megértem azt a szülőt,aki mindent megtesz azért,hogy minnél tovább szerető családban legyen a gyermeke.A mai világban,amikor legtöbb esetben a mások letiprása motivál gyermeket és felnőttet egyaránt,nem árt,ha minél később,már lélekben ,és testben megerősödve kerül egy gyerek közösségbe.Minden elismerésem a Tiétek,hogy meg tudtátok ezt valósítani.Jó lehet Nálatok gyereknek lenni.:)
Köszönjük a hozzászólást és a biztatást.
Külön örülök a hozzászólásodnak, mert a másik oldal képviselőjeként írtad le a tapasztalatidat a szocializációról. Az is jól esik, hogy – mint sok pedagógus, vagy gondozónő – nem veszed személyes sértésnek, ha mások nem óhajtják a gyerekeiket az intézményes szocializációban részesíteni.