Gyermekkorom élményei

Vidéken nőttem fel, a mostanihoz képest egy másmilyen világban.

Egy kisváros széle, ami már majdnem a tanyavilág, rengeteg lehetőséget tartogatott a gyerekek számára. Nyáron naphosszat csak csatangoltam a pajtásommal és nyakunkba vettük a határt. Találtunk “elhagyott” kisnyulat, máskor kiskacsát, amiket sajnos haza is vittünk. Kilestük, hogy egy kiszáradt fában bagoly fészkel, máskor tojásain ülő fácánt találtunk a magas fűben. Volt egy tanyai fiú, akinek őzikéje volt (a fiú apja kombájnos volt, és hazavitte a sérült állatot, akinek a lábát sebezte meg a gép), őt is felkerestük az őze miatt – nagyon irigykedtünk a házi kedvence miatt, mert nekünk csak kutyáink és macskáink voltak. Csavargásaink közben a határban nőtt gyümölcsfákról laktunk jól. Olyan is volt, hogy a hosszúra nyúlt biciklizésre nem vittünk innivalót, ezért nagyon megörültünk, mikor a határban egy aratóbrigádot találtunk, és megkínáltattuk magunkat a lajtoskocsiból.

uj-kep-1

Fürödtünk a csatorna kristálytiszta vizében, vagy kavicsokat dobáltunk a csatornák összefolyásánál keletkezett tavacskába (kacsázásnak hívtuk azt az ügyességi játékot, mikor a lapos kavicsot úgy kellett a vízbe dobni, hogy minél többször felpattanjon a víztükörről). Mászkáltunk a nádasban is (elképzelhető, hogy utána hogy nézett ki a bőrünk). Vagy csak heverésztünk a víz partján és néztük a halakat meg a békákat, esetleg megpróbáltuk rávenni valamelyik kíséretünkben lévő kutyát, hogy menjen be fürödni.

uj-kep-6

Kis túlzással a környék összes fáját megmásztuk, volt úgy, hogy órákat ücsörögtünk egy-egy fa tetején. Máskor meg üzenetet írtunk egy papírra, amit aztán palackba tettünk, és bedobtuk a folyóba (valószínűleg nem találták meg az üzenetünket, legalábbis soha senki nem írt nekünk a megadott címre).

Télen a befagyott holtág jegén csúszkáltunk; talán mondanom se kell, hogy anyáinktól soha nem kaptunk dicséretet, mikor ez kiderült.

Fiaim is szeretik az árteret járni

Fiaim is szeretik az árteret járni

Sokat barangoltunk az ártéri erdőben is, néha egészen a folyóig lementünk. Egy-egy árvíz után jó süppedékes volt a talaj, elég sarasak lettünk a túrák után, szegény nagymamám rengetegszer takarította a cipőmet, ruhámat.

Akkor még nem tudtam, hogy valaha létezett az ún. Vadvízország, azaz a folyók szabályozása és a mocsarak lecsapolása előtti paradicsomi állapot. A gyermekkoromban meglévő viszonyok nyilván már csak szegényes maradványai voltak az egykori vízi-világnak, de így is mélyen megérintett a természet szépsége!

Noha egész nap úton voltunk szüleinknek soha nem kellett  minket félteniük.

Igaz, egyszer előfordult, hogy olyan területre tévedtünk, ahol épp vadászatot tartottak – tiszta szerencse, hogy se minket, se a velünk lévő kutyánkat nem lőtték le; anyám kis híján infarktust kapott, mikor megtudta, hogy hol jártunk. Este, már otthon a ház előtt, szomorúan néztük a hazatérő vadászok UAZ-ainak platójáról fürtökben lógó, elejtett nyulakat és fácánokat; úgy éreztük, minket károsítottak meg.

uj-kep-2

Nemcsak a természetben találtunk rengeteg érdekes játékot, hanem a civilizáció környékén is: elvileg tilos volt, de mi sokszor mászkáltunk szalmakazlakon és le is ugráltunk róluk.

Az is előfordult, hogy a határban tett portyánkról valamelyik este hazatérő traktor vagy lovaskocsis hozott haza (ezek a munkások helyi lakosokként mind ismerőseink voltak).

Valamiért nagyon szerettünk az aratók közelében lebzselni; máig is szemem előtt vannak a munkásnadrágban, félmeztelenül búzát lapátoló inas férfiak, akiknek izzadt, napégette bőrükre vastagon rátapadt a por és az ocsú.

A hosszú nyári napok végén gyakran kaptunk a tehenészektől egy-egy bögre hűtött tejet; míg élek, nem felejtem el, milyen jól esett!

uj-kep-7

Egyik ősszel tatám a házunk mögé húzatott három óriási kivágott nyárfát, hogy a télen összevagdossa tüzelőnek. Mi ezeken a fákon hónapokig játszottunk (amíg el nem fogytak)! Legtöbbször lakatlan szigetet képzeltünk a fákba, mi meg voltunk a hajótöröttek.

Ha befogtak minket valami munkára, azt is játéknak fogtuk fel: örömmel szedtünk tököt a disznóknak, amit baltával vagy késsel szívesen fel is hasogattunk. Azt se bántuk, ha el kellett mennünk a nyulaknak herét vágni (megkaptuk a sarlót hozzá!), vagy gödröt kellett ásnunk és vízzel feltöltenünk a kiskacsáknak, hogy tudjanak pancsolni.

Nekünk nem kellett mesterséges mászófal, kalandpálya, speciális mozgásfejlesztés, ilyen-olyan torna: minden adott volt közvetlen környezetünkben. Famászás, biciklizés, jégen csúszkálás közben soha nem viseltünk védőfelszerelést. Sisakot csak a motorosokon láttunk, a lábszár és karvédőt hírből se ismertük. Tetanuszt se kaptunk soha, pedig mindig teli voltunk sebesüléssel.

A mostani világ másmilyen, új kihívásokkal, új veszélyekkel.

Ki

Kisfiam is nagy pancsoló és tóparton-járó

 

 

 

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s