A gyerekek korlátozása

Amikor én kisgyerek voltam, rengeteg korlátozást és utasítást intézett hozzám a környezetem: ne fütyülj járás közben, ne nevess olyan hülyén, ne vágj arcot, ne szaladj, ne vigyorogj, ne tartsd úgy magad, ne mondd azt, hogy …, tedd le a kezedből azt, ne igyál gyorsan, ne igyál hideg/meleg vizet, ülj le, állj fel, rendes kislány nem csinál ilyeneket, no és az elmaradhatatlan: köszönj szépen a bácsinak/néninek…

Jó magaviseletű, jó tanuló kislány voltam – ezt csak azért mondom, hogy valamelyest érthető lett volna az állandó kordában tartás, ha esetleg csavargok és bukdácsolok az iskolában, macskákat kínzok és gyújtok fel, vagy kilövöm csúzlival a szomszéd ablakát. Nem csináltam ilyeneket. (Bizonyára az is hozzájárult ehhez az állandó szólongatáshoz, hogy egyedüli gyerekként sok felnőtt vett körül, így mindenki az egyetlen nevelhető alanyt nevelte.)

uj-kep-1

Elhatároztam tehát, hogy ha én szülő leszek, nem fogok állandóan pampogni (meg is kapom most, hogy én mindent megengedek a gyerekeknek, és “el is vannak kanászodva”).

Egyszer egy speciális pedagógiai programú intézményben töltöttem el pár hetet (nem gondozottként, hanem megfigyelőként), és ott rögtön szemet szúrt, hogy a felnőttek kerülték – nemhogy a tiltást, de még a felszólító mondatok használatát is. Ez tetszett is, meg nem is. Tetszett, mert a rendetlenségre nem azt mondták, hogy “azonnal pakold el ezt a kupit!”, hanem azt kérdezték, hogy “ezzel fog itt történni valami?” – a gyerek nyilván a kérdésből is leszűrte, hogy ezzel neki teendője van.

Visszás és nevetséges volt viszont, hogy a felszólító mondatok megrögzött mellőzésével ez is elhangzott: “kérek egy bejövést az udvarról” – ráadásul az anyanyelvet is durván kitekerte.

uj-kep-6

Nekem sem az állandó tiltás és korlátozás, se a nyakatekert megfogalmazású irányítás, se a mindent megengedés nem tetszik!

Az én nevelési attitűdöm a konzervatívok számára túl szabadelvű, a szabadelvűek szerint pedig túl konzervatív. Én bizony mondok felszólító mondatokat a gyerekeknek – igaz, nem sokszor (anyám szerint szinte soha), de amikor mondom, azt nagyon nyomatékosan mondom. És sokszor fogalmazok meg kérést is. Viszont kényszerítem magam a hallgatásra olyan esetekben, amikor pusztán azért utasítgatnám a gyereket valamire, mert az nekem épp nem tetszik vagy épp idegesít.

Nem mondom tehát, hogy “ne vágj hülye arcot”, mert nekem aztán édes mindegy, hogy milyen képet vág, főleg ha elfordulok, és nem látom.

Azt se mondom, hogy “ne nevess olyan idétlenül”, mert nagyon szubjektív, hogy ki hogyan nevet; meglehet, hogy az én nevetésem is zavar valakit, de mivel én felnőtt vagyok, nekem nem illik ilyenért szólni.

Azt se mondom, hogy “vedd ki a zsebedből a kezed, ha velem beszélsz”. Egyrészt azért, mert amikor nadrágot vagy kabátot varrok nekik, rendszeresen elfelejtek rá zsebet tenni, másrészt meg azért, mert nem a katonaságnál vagyunk, ahol ilyen komoly hierarchia uralkodna. Tisztelegniük és jelenteniük sem kell előttem.

Szintén nem hallhatnak tőlem a gyerekek olyat, hogy “velem aztán nem beszélhetsz ilyen hangon”, mert nálunk eleve nem divat “olyan” hangon beszélni egymással.

Soha nem hagyta még el a számat olyan tiltás, hogy “amíg én élek, Te nem mész ki télen az utcára olyan ruhában, amiből kivan a derekad!” – de csak azért nem, mert a gyerekeknek van annyi eszük, hogy felöltöznek, ha hideg van.

uj-kep-7

Mielőtt tiltásra nyitnám ki a számat, meg szoktam gondolni, hogy melyik fél mit nyerhet és mit veszíthet.

Aki látott már önfeledten sarazó kisgyereket, az nem kételkedik abban, hogy a gyerek lecsutakolása és ruhájának kimosása elenyésző nyűg ahhoz az örömhöz képest, amit maga a tevékenység okozott neki. (Családunkban van olyan hölgytag, aki még a homokba se engedi beülni a kisgyereket a fertőzésveszély és a piszok miatt.)

A kisfiam által gyűjtött jég- és hógolyógyűjteményt is buzgón tároljuk bezacskózva a mélyhűtőben a fagyasztott borsó mellett. Elsőre ugyan azt mondtam volna, hogy dobd el a csudába őket, de aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy ugyan miért ne hozhatná haza és tehetné be a hűtőbbe a jeget…? Milyen kárunk keletkezik a hógolyótárolás miatt? És rá kellett jönnöm, hogy semmi ellenérv nincs, ellenben megspórolunk magunknak egy csomó ordítást, amit az okozott volna, hogy eldobatjuk vele a hógolyót, nem is beszélve az örömről, amit a hógolyótárolás jelent neki: a gyerek a Gömbikéket egyébként rendszeresen le szokta ellenőrizni.

Kisfiam az utóbbi időben szívesen fütyül; a buszon is. Némely nőrokonom biztos, hogy elhallgattatná (“mit szólnak hozzá az emberek?”), de én nem.  Először is azért, mert nagyon örülök neki, hogy teljesen tisztán fütyüli el a Funiculi funiculá-t. Persze meglehet hogy ennek az utasok nem örülnek annyira, de azt gondolom, hogy egy kisgyerek örömzenélését letörni nem tanácsos, ráadásul szerintem sokkal zavaróbb a mások fülhallgatójából jól hallhatóan kiszűrődő techno zene, vagy vadidegenek magán-telefonbeszélgetésének végigkísérése. Ha mégis úgy gondolom, hogy csináljunk mást is, akkor valami olyat kérdezek tőle, amiről tudom, hogy szívesen beszél, és máris abbamaradt a füttyszó.

uj-kep-4

Végszóként azt tudom mondani: az én célom, hogy a gyerekeinknek boldog, önfeledt, élményekkel teli gyermekkoruk legyen, ami sokszor piszokkal és sárral jár, sokszor hangos, sokszor fáj a talpam tőle (játékkatonákba való belelépés), idegesítő is tud lenni (mikor minden, de minden este el kell mesélnem, hogy az apukája alig ismerte meg a kisfiát, mikor megkapta a gyönyörű új kabátját)… de 20-30 év múlva ki fog már emlékezni a sok nyűgre…?

Ellenben a kellemes élmények megmaradnak!

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s