Életünk egyik legnagyobb fordulópontja…

…az, hogy a férjem felmondott a munkahelyén, és úgy tervezzük, hogy nem is megy másik állásba.

Talán ostobaságnak tűnik, hogy egy háromgyerekes apa önként hagyja ott az állását, és maradjon otthon, de mondhatom, jól átfontolt és sokáig húzott döntés eredménye volt a felmondás.

Az én férjem nagyon sokat dolgozott ezen a munkahelyen. Egyszer egy barátnőm panaszolta, van olyan, hogy a párja este 8-kor még nincs otthon, mire én felkaptam a fejem: ennek én örülnék, hisz én este 9-10 körül szoktam felhívni a férjemet, hogy megkérdezzem, milyen napja lesz ma…

Olyan időszak is volt az életünkben, mikor az éjszakákat is a munkahelyén töltötte, és csak tiszta fehérneműért jött haza hajnalban, aztán ment is vissza.

Az én férjem szinte soha nem tudott egyhuzamban két hét szabadságot kivenni, legfeljebb csak egy hetet, de az is előfordult egyik nyáron, hogy 1 (egy) nap szabadságra engedték el, egy pénteki napra. Akkor gyorsan elutaztunk a Balatonra, így elmondhattuk, hogy péntek reggeltől vasárnap estig tartott a nyaralásunk (utazással együtt).

Hogy viselték ezt a gyerekek…?

Rosszul.  A nagyfiunk óvodájába évekig nem tette be a lábát a férjem, és az óvónők azt hitték, hogy elvált asszony vagyok. Az is előfordult akkoriban, hogy a gyerekek napokig nem látták az apjukat, mert ők már aludtak, mikor hazajárt.  Ezért nagyon szívbemarkoló élményem, hogy egy szombati reggelen, mikor a férjem a zuhanyozás után bejött a szobába, kisfiam felült az ágyon, és csodálkozva hívott be engem meg a nővérét: nézzétek már, itt van Apa!

Az én gyerekeimmel eddig csak nagyon ritkán tudott játszani hétköznap az édesapjuk. Megpróbáltuk ugyan, hogy egy labdával kiültünk a parkba egy olyan padra, ahonnan be lehetett látni a buszmegállót, és vártuk, vártuk a buszokat, hogy hátha ezzel jön Apa, de ha ezzel nem, akkor biztos majd a következővel… Közben a parkból a szerencsésebb apukák mind hazaszállingóztak a fiaikkal a focizásból, mi meg rendületlenül vártunk a padon, és csak akkor kullogtunk haza szomorúan, mikor besötétedett, és kezdtek előjönni a drogosok és az éjszakai élet más szereplői.

Az én férjemet akkor se engedték el a munkahelyéről, mikor a lányunk az intenzív osztályon feküdt egy baleset miatt. Én a szülőknek is kötelező orvosi köpenybe és maszkba öltözve kuporogtam a telefonommal a nekem fenntartott öltözőszekrényben (tilos volt az osztályról telefonálni), és könyörögtem a férjemnek, próbáljon eljönni, a gyerek ágyánál épp most tartanak konzíliumot – és a férjem azt zokogta a telefonba, hogy nem tud eljönni, mert egy fontos tárgyalása lesz, és nem hagyhatja cserben a kollégákat meg a céget.

Be kellett rendezkednünk arra, hogy a mi Apukánk keveset van velünk. Nekem szokásommá vált, hogy állandóan fényképezőgépet tartottam magamnál, és napközben, játszótéren, egyéb helyeken fényképeztem a gyerekeket, a férjem meg, mikor hazajött, automatikusan vette elő a gépet, hogy megtudja, hogy telt a napunk, és megnézze a gyerekeit – képekről. Volt olyan időszak, mikor úgy éreztem magam, mint egy elvált asszony, aki mellé időnként bebújik az ágyba egy férfi (aki nekem történetesen a férjem volt).

Irigykedve figyeltük az olyan családokat, ahol az apuka nem dolgozott, hanem otthon volt a feleségével, gyerekeivel. Az én férjem nem tehette meg ezt – többek között azért, mert neki (is) kellett megtermelni azt a nemzeti jövedelmet, amiből a nem dolgozó apukák családjának családi pótlékot, gyest, gyet-et, gyermekvédelmi támogatást, egészségügyi ellátást, kedvezményes utazást és egyéb ellátásokat fizetett az állam. A nem dolgozó apukák otthonlétének az volt az ára, hogy az én férjem (és még sokan mások) félholtra dolgozták magukat, és eltartották őket családostul.

Talán valaki megkérdezi, hogy ha ennyire rossz volt a munkahelye, miért nem váltott, és ment máshová dolgozni? Más férfi biztos azonnal felmondott volna, ha a munkahelyéről nem engedik el a beteg gyereke mellé a kórházba. Az én férjem szakterülete nagyon behatárolt, ezzel a tudással csak más, hasonlóan kizsigerelő munkaadóknál tudott volna elhelyezkedni. Nem akart cseberből vederbe kerülni. Sokáig kötötte az a hiedelem is, hogy “az igazi férfi rendesen eltartja a családját” – ami nem hiedelem végülis, hanem teljesen normális berendezkedés, de mostanra hittük el, hogy “rendes” munkahely nélkül is meg lehet élni. (Rendes munkahely volt egyébként az övé, ahol ilyen munkarend uralkodott, amiről az előbb beszámoltam…?)

Azzal, hogy végre szakítottunk a “rendes munkahely” korlátozó hiedelmével, csak igazodtunk ahhoz a formabontáshoz, amit eddig az otthonoktatással már megvalósítottunk – hiszen a gyerekeink meg nem járnak “rendes” iskolába. Bizonyára más érdekességek is fognak velünk történni mostanában.

Az utóbbi időben még ritkábban találkoztunk a férjemmel, de most, hogy újra kiegészül a családunk, megpróbáljuk majd bepótolni az elmúlt ínséges időszakot!

Férjem tehát “nem dolgozó apuka” lett, ami persze így nem igaz, hiszen most is dolgozik, csak olyan kreatív munkát végez, ami nagyobb örömmel tölti el, és talán a társadalomnak is nagyobb haszna van belőle.

A valóban nem dolgozó (és így adót sem fizető) apukák tehát megnyugodhatnak; továbbra is lesz, aki megtermeli nekik a szociális juttatásokat, és továbbra is lesznek olyan férfiak, akik eltartják a gyerekeiket – helyettük.

A most lezárult “dolgozós” időszakban kb. 1500 inget vasaltam ki.

Új élet, új kalandok

 

 

 

Reklámok

10 thoughts on “Életünk egyik legnagyobb fordulópontja…

  1. huuu! ez nagyon izgalmas… Kérlek mindenképp mesélj majd az “új” életetekről.
    Ez olyan mintha teljesen nulláról indulna, egy új család:)
    V

    • Azt nem ígérhetem, hogy minden nap írok, de azt igen, hogy be fogok számolni az új életünkről. Hogy milyen az, mikor az embernek a nap 24 órájában van férje, és a gyerekeknek ismét van apjuk! 🙂

  2. Hajrá! 😀
    Abban nem értek veled egyet, hogy teljes mértékben a férfi dolga a család eltartása, mert ez baromi nagy nyomást rak az emberre, ám felteszem rengeteg beszélgetés zajlott le közöttetek abban az időben, amikor zajlott a munkaviszony, és érezhető volt a negatív hozadéka (távollét, szívszaggató döntések merre szakadjak éppen viszonylatban).

    Mindig dühös leszek, ha olyan helyzetről olvasok, ahol a nehezen pótolható, fontos munkatárs ilyen bánásmódban részesül. Ilyenkor mondaná nagyanyám, más helyen a kutyával jobban bánnak. Még a bármekkora méretű fizetés sem pótolhatja azt a kiesett családi időt, azokat a lelki dilemmákat, amiket kiálltatok.
    Ahol akár a Munka Törvénykönyvében megírt szabadságkiadási szabályokat is szembeköpik, az rossz munkahely. Konkrétan bíróságra vihető vaskos ügy, és nem, nincs olyan kifogás, ami indokolhatná a pihenőidő elvételét, visszatartását, a lelkiismeretes dolgozó hozzáállásával való visszaélést.
    Egyszer elfogy a cérna. Nektek is elfogyott.

    Ha bepótolni nem is lehet az elmulasztott időt, kívánom, hogy innentől kezdve tényleg úgy alakuljon az életetek, ahol nem kell olyan lélekgyilkos kompromisszumokat kötnötök, mint korábban, és ahol mindenki megtalálja a számítását.

    • Igazakat írsz; a legsötétebb időkben én is azt mondtam, hogy ez a hely csak látszólag különbözik a rabszolgaságtól: itt légkondicionált irodában ül, és a széke kényelmes bőrfotel, és nem is áll mögötte egy rabszolgahajcsár a korbáccsal.. A valóságban meg nagyon is hasonlított arra a régi intézményre.
      Tudtuk, hogy szabálytalan a szabadságkiadás, de nem hiszem, hogy lett volna értelme keménykedni egy ekkora céggel.
      Abban is igazad van, hogy a család működésének terheiből a nő is kiveheti a részét; én eddig is igyekeztem, és remélem, a jövő még jobb lehetőségeket tartogat számomra is.
      Köszönjük a jókívánságokat, élvezzük az együttlétet, pl. azt, hogy hétköznap délelőtt együtt süttetjük magunkat egy játszótéren.

      • Kiragadom azt, amire a nagy cégek pont építeni szoktak: “…nem hiszem, hogy lett volna értelme keménykedni egy ekkora céggel.”

        Ez a felfogás az ő malmukra hajtja a vizet. Viszont, és ez a lényeges, azt egyedül a pert fontolgató károsított tudja felmérni, tényleg megéri-e jogi szakemberekkel találkozókra járni, egyeztetni, bírósági ülésekre menni, szóval időt, energiát, és nem ritkán anyagiakat ölni bele. Mert ha sikeres is a per, az évek járkálásából lesz az. Erről az oldalról teljesen megértem, ha valaki akkor sem viszi perre az ügyét, ha máskülönben a perelt cég méretétől függetlenül megnyerné.

      • Megkérdezhetem, hogy szakmabeli vagy-e (pl. munkajogász)?
        Szélmalomharcot vívtunk már, és vívunk most is, saját tapasztalatunk mondatja tehát azt, hogy nem könnyű az embernek az igazát kiharcolni.

  3. Gratulálok a döntésetekhez, és tiszta szívből kívánok nektek sok-sok közös élményt, nagy nevetéseket, sok játékot, önfeledt “apázást”! Tudom, miről beszélsz, mi is hasonlóan élünk, és én is bízom benne, hogy egyszer majd lesz elég erőnk meghozni azt a bizonyos döntést…
    Szeretettel ölellek benneteket.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s