A fecsegőkről…

Barátnőmmel elég sűrűn beszélgetek a fb-on. Szívesen meghallgatom, mert érdekel, hogy mi történt velük a legutóbbi beszélgetésünk óta, és ő alaposan tudósít is: mi van a szomszédaikkal, hogyan alakul gyermeke  szerelmi élete, milyen sorsa van a testvérének, vagy most épp hol dolgozik a férje.

Ez így rendben is lenne, csak épp nem kölcsönös az érdeklődés: másfél év alatt egyszer sem kérdezte meg, hogy mi hogy vagyunk. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert másfél éve állt be egy változás az életünkben, és elhatároztam, hogy ha ő nem kérdez rá, hogy “és veled mi van?” akkor nem hozom elő a saját életünk történéseit.

Nos… jó ideig nem kellett magamról mesélnem – pedig közben kis híján feje tetejére állt az életünk.

Másik ismerősöm szintén szeret mesélni: képben vagyok a sógora nehezen követhető ingatlanvásárlási ügyeiben, és mostohaapja bonyolult családi leszármazását illetően is.

Ismerősöm aranyos: nem terhel azzal, hogy magamról kell bármit is mondanom, nem fárad el a szám a beszédben, ha vele találkozom.

Más eset, mikor nemcsak, hogy nem érdeklem a beszélgetőpartnereimet, de még ráadásul ismeretlenül öntenek rám óriási információmennyiséget.

Harmadik, tényleg nagyon távoli ismerősömet én hívtam fel egyszer telefonon, hogy elkérjem egy közös barátunk telefonszámát. Ez a beszélgetés aztán nagyon tényleg durva volt: mikor rájött, hogy ki vagyok, és mi a blogom neve (olvassa az írásaimat), lelkendezve mondta, hogy mi rokonlelkek vagyunk, és ezt bizonyítandó,  a bonyodalmas válásának és útkeresésének története után elmesélte a lánya válását is, majd azt, hogy pár éve elvégzett egy népi kismesterség tanfolyamot, és azt is, hogy jelenlegi házát és annak környékét hogyan szeretné átalakíttatni. Megtudtam, hogy ma milyen színű szoknyát vett fel, és azt, hogy a szomszéd milyen állatokat tart.

Nemcsak fejfájást kaptam a sok érdektelen információtól, de el is fogyott a telefonomról az egyenleg.

Néha nem hiszek a fülemnek, és azt hiszem, megromlott a hallásom, mert más magyarázatot nem találok arra, hogy a frissen megismert beszélgetőtársam a meddőségi vagy házassági problémáinak legintimebb részleteibe avat be, esetleg már fél órája  próbálja megértetni velem (eredménytelenül), hogy melyik gyerekének milyen bonyolult tanulási problémája van – aztán persze rájövök, hogy a hiba a beszélgetőpartnerben van, nem bennem.

Az is előfordul (nem is ritkán), hogy vadidegenek zúdítanak rám a a buszon a végállomásig tartó monológot.

Lassacskán be kellett látnom, hogy óriási balek vagyok. Elhatároztam, hogy véget vetek lelki szemetesládai mivoltomnak, és nem engedek teret/megálljt parancsolok az energiavámpíroknak, magukat előtérbe helyező barátoknak, és kényszeres beszélőknek.

Nem sürgetem, sőt halogatom a találkozást azzal, akinek csak arra kellek, hogy üljön mellette valaki, aki értőn hallgat, és okosan néz, esetleg néha – mikor szóhoz jut – mondjon az elhangzottakról néhány bölcs(nek szánt) tanácsot.

Kerülöm (megszakítom) a kapcsolatot azzal, aki úgy leszívja az energiámat, és úgy lefáraszt, hogy utána itthon alig tudja a férjem kimasszírozni a fejemből a hasogatást.

Bármilyen fájdalmas is, át kell értékelnem az olyan barátságot, ahol én nem számítok, csak ő.

Nem vagyok hajlandó anyagilag ráfizetni (csillagászati telefonszámlát csinálni) amiatt, hogy valakinek komoly pszichés problémái vannak.

A mai világban sok embernek vannak gondjai, sokan magányosak. Akinek nincs lehetősége szakembert felkeresni, az nyilván minden alkalmat megragad, hogy kiadja magából a felhalmozódott gondolatokat, feszültségeket. El kell döntenem, hogy akarok-e önkéntes terapeuta lenni.

Ha nem akarom ezt vállalni, akkor meg kell tanulnom NEM-et mondani, és leállítani a végtelen, se-füle se farka fecsegést.

Illetve nem kell ennek megálljt parancsolni, mert mindenki annyit beszél, amennyit akar, csak ne nekem kelljen hallgatnom és elszenvednem!

Reklámok

4 thoughts on “A fecsegőkről…

  1. Feldmár mondta egyszer, hogy neki azért fizetnek több tízezres órabért, hogy bölcsen hallgassa meg őket. Ennyi a terápia. Lehet, hogy csak egy számlát kéne benyújtanod és nem lenne többé anyagi problémátok 😈
    Bocsi. ☺

    • Én is gondolkodtam, hogy pénzt kérek ezért.
      Ráadásul én nemcsak bölcsen hallgatok, hanem igyekszem érdemben tanácsokat is adni.

  2. Egyetértek…Sem virtuálisan sem telefonon, sem személyesen nem szabad megtartani azokat az embereket, akik elszívják az energiáinkat. Más az a beszélgetés, ahol megtudod a másik problémáját, de érdekled is őt. Azzal a beszélgetéssel feltöltődsz, hisz a másik is ad magából azzal, hogy Rád figyel, meghallgat..

    • Örülök, hogy erre a következtetése jutottam én is.
      Kellett azért hozzá valamennyi idő, mert azért megvan az emberben az, hogy nem akar udvariatlan lenni – holott tudom, hogy ezeknek az eseteknek a többségében nem én voltam udvariatlan.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s