Életünk első igazi lomtalanítása

Panaszkodtam már itt a blogban, hogy nagy gyűjtögetők vagyunk, akik még egy cetlit is fájó szívvel dobnak ki, mert hátha jó lesz még valamire, vagy mert érzelmek fűződnek hozzá.

Mivel végre rászántuk magunkat a költözésre, és az életmódváltásra, kénytelenek voltunk felszámolni lakásnak nevezett raktárunkat. Rákényszerültünk az alapos lomtalanításra – szinte először közös életünkben.

Ruhák: egy részüket elajándékoztuk (lányunk egy barátnőnknek adta oda a kinőtt ruháit). Azok a darabok, amik kinyúltak, kilyukadtak, kifakultak, azok kíméletlenül mentek a rongyszőnyegbe – ahogy eddig is. Egy-egy darab láttán megkérdeztem magamtól: fogom én ezt valaha is használni? – és ha az volt a válasz hogy “nem”, akkor máris jött ki a szekrényből, és ment az elajándékozandó holmik közé.

Érdekes, de a gyerekek is örököltek tőlem pár ruhadarabot, főleg olyanokat, amik arra vártak, hogy majd belefogyok, de volt egy férfipulóverem is; nem is tudom, miért vettem meg annakidején – ezt nagyfiam kapta. Ez a fiam akkora, hogy tőle meg én örököltem cipőt! Szóval bizonyos darabok esetében csak a tulajdonosi viszonyok alakultak át.

Gyerekruhák: egy ideig úgy voltam vele, hogy nem tartogatom a becsesebb és jobb minőségű holmikat, de most, hogy látom, hogy az én gyerekeim is használják az én egykori ruháimat (kisfiam a kötött mellényeimet hordja, lányom meg minden cuccomat), mégis raktározok az unokáknak. Az olyan holmikat, amikről feltehető, hogy később már nem lesznek hordhatók, azokat elajándékozom. Egyszer jó minőségű gyerekruhát adtam egy szegénynek mondott családnak, de elég kelletlenek voltak, szinte még nekem kellett megköszönnöm, hogy elvitték az adományomat – no, ilyet többé nem csinálunk, az kap ajándékot, aki örül neki.

Játékok: az évek folyamán rengeteg gyerekjáték halmozódott fel nálunk. Sok olyan ajándékot kaptak a gyerekek, amiket csak azért vett meg az ajándékozó (főleg a nagymama), hogy ne jöjjön üres kézzel, és már az adományozáskor se voltak se szépek, se hasznosak. Olyan holmik is voltak szép számmal, amikkel játszottak ugyan a gyerekek, de olyan hamar tönkrementek, hogy utóbb már csak kegyeletből raktároztuk a darabjaikat – most ezek szemétbe kerültek. Anyósomnak szokása, hogy húsvétra x. gyártó csokikollekcióját ajándékozza nagyon igényes nyuszifej-formájú kistáskában. Az évek alatt sok nyuszifejű szütyőnk lett, amikkel nem tudtunk mit kezdeni, mert tárolásra alkalmatlanok, és egyébként is ciki (mit csináljon egy 14 éves fiú vele…?). Ha nem tudom ezeket elajándékozni (egy kétéves talán még örül neki), sajnos ezek is mennek a kukába, mert nem tartom őket tovább (pedig biztos nagyon drágák voltak).

Szuvenírek: rokonaink egy olyan helyen nyaraltak, ahol egy tojáspatkoló mester működött, és mindannyian kaptunk ajándékba egy-egy patkolt tojást. Most ne térjünk ki arra, hogy ennek mi haszna (szerintem semmi – azonkívül, hogy a mesternek javul a finommotorikája), de hogy gondolják, hogy egy kisgyerekes családnak ilyen becses holmit adnak? Az első tojás már akkor összetört, mikor a rokonok odaadták a kisfiamnak játszani…

Könyvek: valamikor nagyon olcsó volt Magyarországon a könyv, és az emberek szobadísznek vették. Én is összevásároltam egy csomót, olyanokat is, amik nem érdekeltek, akkor azt hittem, hogy minél több, annál jobb. Most kénytelen vagyok a könyveinket is szelektálni, és azokat, amiket már kiolvastam, és nem tetszettek, vagy tetszett ugyan, de biztos, hogy többet nem fogom elolvasni…, ezek a könyvek egy dobozba kerülnek, amit beszállítok majd a könyvtárba adomány gyanánt. Barátoknak is tartok börzét, kinek mi tetszik meg, vigye.

Tejfogas doboz: a gyerekek ragaszkodtak annakidején a kihullott fogaikhoz, én meg állandóan attól féltem, hogy a nyakamba borul az egész a könyvespolcról. Az egykori tulajdonosokat már nem érdekli ez a doboz, így végre örömmel dobom ezt is ki.

Gyerekrajzok: ahol sok gyerek van, ott sok aranyos rajz is keletkezik. Kitaláltunk rá egy jó megoldást: beszkenneljük őket, és így megmaradnak nekünk emléknek, helyet viszont nem foglalnak.

Mindenféle régi holmik, kacatok: egykori kedvenc bögrém, gyerekkori levelezésem a barátnőkkel, első és legszeretettebb munkahelyem telefonkönyve, benne a kedves kollégák nevével, a nyuszifarok, amit a férjem lőtt legénykorában nekem a búcsúban… A törött tárgyakat kíméletlenül kidobom, a telefonkönyvet pedig a férjem beszkennelte, akárcsak a levelezésemet. Valószínűleg soha nem fogok beleolvasni ezekbe a csacska írásokba, de megnyugtat a tudat, hogy ha akarnám, olvashatnám őket.

Amikor rászántuk magunkat a költözésre,  jó pár holmit bedobozoltunk előre, és beraktuk őket a pincébe. Csupa nélkülözhetetlen, fontos dolog volt – ez onnan is látható, hogy azóta is ott vannak a pincében, és nem volt rájuk szükségünk. Újabban feltámadt minimalizmusom pedig azt mondatja velem, hogyha eddig nem volt rájuk szükség, akkor valószínűleg ezután se lesz.

Következő lakhelyünkre tehát jóval kevesebb holmit viszünk magunkkal.

Azért ettől még messzi vagyunk, mert szeretjük magunkat körülvenni a kedves tárgyainkkal

Meg kell mondanom, jó érzés egy ilyen lomtalanításon túlesni, jó ézés kevesebb csomaggal tovább menni az úton; sajnálatot csak egy kis ideig éreztem a holmik iránt, utána jött a könnyebbség, hogy megszabadultunk a sok nemszeretem dologtól.

Eszembe jutottak George Carlin szavai:

“Their stuff is shit, your shit is stuff.” – “Az ő cuccuk sz.r, a te sz.rod cucc.”

 

Reklámok

7 thoughts on “Életünk első igazi lomtalanítása

  1. Mindig olyan megnyugtató tud lenni egy ilyen selejtezés, nagyon nehéz, de felemelő folyamat.
    Megelégeltem annak kitalálását is, mit kinek adjunk tovább, ki fogja értékelni, stb, és újabban egyszerűen bevisszük egy adományboltba, ott biztos minden egyes ruha, játék, könyv meg dísztárgy megtalálja új gazdáját, ők is boldogok, mi is boldogok, mindenki boldog 😀

    • Én kezdő minimalista vagyok, az adománybolt még nem jutott eszembe, ezért minden egyes tárgynak én magam kerestem eddig az új gazdáját. De köszönöm a tippet.

  2. Nálunk is hasonló a helyzet, annyival bonyolítva, hogy a férjem az imádja a zsúfoltságot én meg zsigerből gyűlölöm. Én ellennék egész életemben egy olyan szobában, ami a bejegyzésed végén van: fényes, tágas és csak a szükséges dolgokkal rendelkezik. A férjem ezzel ellentétben, ahogy meglát egy üres területet máris berendezi. Szörnyű. Így a hosszú évek alatt már egyre inkább nyomaszt, már jeleztem is neki, úgyhogy valamin változtatunk (kiköltöztetem a nyárilakba minden lomjával együtt 😀 ).

    Különben csomót lehet spórolni magunknak azzal, hogy gondolkozunk váráslás közben: tényleg szükséges, mire lesz jó, meddig lesz jó, miért is kell, van-e már ilyen, kell-e még (ha igen, miért?), kinek kell, hol fogom tárolni? Én ezekkel a kérdésekkel megyek el már egy ideje, nagyon hasznos.

    • Újabban, mióta ezek a változások elindultak bennünk, mi is megkérdezzük: biztos, hoyg nekünk szükségünk van erre a dologra? És ha az a válasz, hogy nincs rá szükség, akkor nem vesszük meg, bármennyire is alkalmi vétel, vagy bármennyire is szép.
      Ez nekem könnyebben megy a férjem a gyakorlottabb impulzusvásárló, és vele elég nehéz a kacatokat is étnézni (bár most ez sikerült).
      Nálatok nem okoz konfliktusokat, hogy ennyire eltérő a szeméyliségetek? (Férjed gyűjtöget, Te minimalista vagy.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s