A lakásszégyenítés

Van most egy mozgalom a világban, aminek az a célja, hogy a divatmagazinok ne közvetítsenek a szépségről hamis képet a nőknek, és ezáltal ne rombolják le az önbecsülésüket. Ennek jegyében néhány sztár smink nélkül fényképezteti magát, hogy a többi nők lássák: még ők sem tökéletesek. A divatmagazinokat is kötelezik arra, hogy a fotóiknál jelezzék, ha digitálisan módosított képről van szó (és így mindjárt megvan a magyarázat arra, hogy a modellnek hogy a fenébe lehetett olyan hosszú lába és nyaka, mint egy zsiráfnak – foltok nélkül persze). A divatban tehát elindult a visszatérés a normalitáshoz. (Ha jól tudom, testszégyenítésnek nevezik azt a trendet, amikor a divat irányítói megpróbálják elhitetni a hétköznapi emberekkel, hogy szégyenteljes a kinézetük.)

Amiről most írni szeretnék, az egy olyan terület, ahol még mindig hamis kép közvetítődik.

A lakberendezési magazinokban tökéletes otthonokat mutogatnak. Olyanokat, ahol minden kis csetresznek megvan a jól megkomponált helye, ahol még azt is a lakberendező mondta meg, hogy milyen színű legyen a polcra kitett könyvek gerince.

Számomra ez a miliő amilyen szép, olyan mesterkélt és hamis: ezekben az otthonokban soha nincsenek épp levett pólók, elöl hagyott zoknik (netán alsógatyák), bögrék, favonatok és legódarabkák; itt mindig minden el van mosogatva, soha nem poros a könyvespolc, soha nem csöppen a konyhakőre kakaó, a szőnyeg rojtjai párhuzamosan állnak, az ajtó nincs megvetemedve, a falról sem pereg a festék, és még a lefolyó sincs eldugulva (bár ez a képekről nem látszik) – egyszóval nekem hiányoznak a család mindennapi életének jelei.

Biztos vannak ilyen tökéletes lakások is (ahogy vannak zsiráfnyakú nők is), de a legtöbb család otthona nem ilyen – a mienk legalábbis nem.

Mi nem vagyunk rendmániásak. Valószínűleg eleve olyan a személyiségünk, hogy egy kisebbfokú káosz nem zavar egyikünket sem. Nálunk előfordul, hogy az asztalon ottmaradt a gyerek előző napi festménye, amit nem fejezett be. A reggeli maradéka sincs mindig elpakolva, mert hátha valaki később megeszi. Páratlan zoknikat is szoktam találni a kanapé alatt, és nem mindig mosogatok el evés után. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha volt is bennem, valami pedantéria, az úgy tűnt el, ahogy a gyerekek sorban megérkeztek; egyszerűen el kellett engednem a gondolatot, hogy mindig minden tökéletes legyen az otthonunkban.

Barátnőm mesélte, hogy mikor a lánya újszülött volt, és ő két szoptatás között elnyűtten ingázott a babaruha-halmok, meg a mosogató között, meglátott egy újságot, aminek a címlapján híres művésznőnk mosolygott, aki szintén akkoriban szült. A tökéletesen sminkelt celebet elegáns otthonában fényképezték, ami olyan szépen nézett ki, hogy a babás cikk után valószínűleg egy lakberendezési riportot is készítettek vele.

Barátnőm okos nő, és kigyulladt nála a lámpa (“Vigyázz, csalás!”), de abban a helyzetben mégiscsak összemérte magát a hírességgel: belenézett a tükörbe, és látta a karikákat a szeme alatt, aztán meg végignézett a lakásukon, és összehasonlította celebnő lakásával. Tudta ugyan, hogy a művésznő lakása nem azért néz ki olyan jól, mert a tulajdonosnő természetfeletti képességekkel rendelkezik, és tud a  24 órából 30-at csinálni, vagy esetleg képes élni alvás nélkül… hanem azért, mert a szakember megmondta neki, hogy hova mit tegyen, a bejárónő meg ezt a rendezett állapotot fenn is tudja tartani! No és a celeb mottója (“Amióta a kislányom megszületett, mindig süt a nap!”) mögött is valószínűleg megbújt néhány átvirrasztott éjszaka.

Aki tehát kisebbrendűségi érzéstől szenved, mert az ő otthona soha nem úgy néz ki, mint azok a lakások, amiket  a lakberendezési magazinokban mutogatnak – ne tegye! A kép hamis; az általunk irigyelt mintaotthonok vagy nem is léteznek (direkt a cikk kedvéért rendezték), vagy ha léteznek, a makulátlan tisztaság és a rend a személyzet keze munkáját dicséri. Persze olyan is van, hogy a tulajdonos tartja karban az otthonát, de az ilyen szorgalmas házigazdák nyilván nem irigykednek, hiszen az ő lakásuk legalább olyan szép és rendezett, mint a mintaotthonok.

Szerintem nem szégyen, ha az ember éli a mindennapi életét, aminek látható jelei is vannak! Nem mindenki érzi jól magát olyan környezeteben, ahol minden élére van állítva. Eszembe jut egyik egyetemi vizsgám egy professzor rendetlen dolgozószobájában. A tudós asztalán szerteszét hevertek  jegyzetek, indexek, külföldről kapott levelek; a könyvespolcokon lévő könyveket már-már katalogizálni kellett volna, annyi volt belőlük szerteszét. De a házigazda szemmel láthatóan kiismerte magát a káoszban, és volt is valami sajátos báj ebben a rendetlenségben.

Ki-ki éljen olyan körülmények között, amik közt jól érzi magát! Akiben pedig bizonyítási kényszer van, az még véletlenül se vegyen a kezébe lakberendezési magazint – és ne engedjen teret a lakásszégyenítésnek (a testszégyenítés mintájára alkottam ezt a szót)!

 

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s