Amikor gyermektelen emberek mondják meg, hogy én milyen rossz szülő vagyok

Több olyan barátunk is van, akinek nincs gyereke. Ez mindannyiuknál tudatos döntés eredménye.

Mindennapjainkban ők nem vesznek részt; nem tudják, hogy pontosan hogy élünk. Nem virrasztottak a gyerekeink mellett, mikot betegek voltak, nem mostak utánuk lehányt ágyneműt, nem tanítgatták őket beszélni, nem rögtönöztek nekik esti mesét, nem képviselték az érdekeiket különböző fórumokon, nem tanultak velük együtt, nem gondolkoztak a jövőjükön, nem állítottak össze számukra tanmenetet, és nem dolgoztak értük napestig, hogy jobb életszínvonalat tudjanak nekik nyújtani – no és persze nem lelték bennük örömüket úgy, mint mi.

Barátaink szókimondóak: ami a szívükön, az a szájukon.

Természetesen nem baj a vélemény kimondása, ők ennél azonban kissé tovább is mennek: minket minősítenek – főleg a gyerekeink előtt. Természetesen sokszor kapunk rossz minősítést tőlük, jobban mondva mi még nem tudtunk olyat csinálni, hogy az megfeleljen kritikusainknak.

Barátaink gyermekszeretetének nincs tétje: a felelősség és a mindennapi munka nem az övék, ha bármi elromlik, senki nem őket fogja hibáztatni – ők csak minősítik azt a szeletét a valóságnak, amit néhanapján meglátnak életünkből.

Bizonyára más szülők is kapnak ilyen okosságokat és kritikákat, és mi, szülők jól tudjuk, hogy könnyű a más farkával verni a csalánt, meg könnyű a pálya széléről bekiabálni a játékosoknak.

De azért nem durva,  hogy valaki, aki soha nem szült (ergo: nem is szoptathatott) beledumált abba, hogy hogyan szoptassam a gyerekemet, majd egy évvel később megszakérti, hogy a gyerekem már kinőtt a hordozókendőből, ezért azt el kell, hogy adjam…?

És az, aki még soha nem tartott kisgyereket a karjában, leszólítja a 4 éves gyerekemet a saját otthonunkban, hogy ne fecsegjen már annyit, mert az őt idegesíti?

Vagy elmegy a szüleimhez, és ebéd közben elmondja anyámnak, hogy szerinte én mekkora hülye vagyok…

Valószínűleg most mindenki azt mondja magában, hogy “…én aztán nem hagytam volna megtörténni ezeket a dolgokat, páros lábbal rúgtam volna ki az ilyen barátot”. De nézzünk csak magunkba! Biztos, hogy mindig meg tudjuk magunkat védeni környezetünk mérgező tagjaitól?

Biztos, hogy olyan könnyű megmondani a mérgezőnek, hogy ne mérgezzen?

Mi van, ha évtizedes barátságról van szó, és ő az egyetlen ismerős a múltból, sok közös emlékkel? Mi van, ha rá van szorulva az ember a mérgező ismerős fizikai-gyakorlati segítségére? Mi van, ha a mérgező nem is barát, hanem egy nehéz természetű közeli rokon, akivel nem lehet csak egyszerűen megszakítani a kapcsolatot, és még megkérni sem lehet, hogy fogja vissza magát, mert óriási hisztit csap?

Meddig kell eltűrnünk mások szeszélyeit, csupán a békesség kedvéért?

Eszembe jut egy régi ismerősöm, aki mesélte, hogy egyszer nagyon összeveszett mérgező rokonaival, és rájuk zúdította az évek alatt felgyülemlett, mindig lenyelt sérelmeit. Igaz, akkor óriási volt a feszültség, de ő lepődött meg a legjobba, hogy eztán rendejött a vérnyomása.

Nálam is eljött ez a pillanat, és jelentem, jól haladok (igaz, belőlem nem ilyen nagy dózisban tört elő a dolog): sikerül az érdekérvényesítés, sikerül kikérnem magamnak és a gyerekemnek a sértegetéseket, és már tudok határozott “nem”-et  mondani (például arra, hogy a gyerekek tölthetik-e a barátoknál a szentestét)!

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s