Amikor nem akar enni a gyerek

Fiatal szülőként ezer dologtól rettegtem: leesik a baba az ágyról, lázas lesz, agyonnyomom, megfázítom, babakocsistól ottfelejtem a buszon, no és a legnevetségesebb: éhen hal.

Megvolt az okom az éhenhalástól való félelemre, mert a lányom (egyben első gyerekem) nagyon rossz evő volt.

Az anyatejes táplálás idején nem volt gond, de áttérve a szilárd táplálkozásra, megsűrűsödtek a gondjaink: a gyerek nem akart enni!

Pedig a szakkönyvek pontosan leírták, hogy az olyan korú babáknak miből mennyit kell enniük – kár, hogy a gyerek nem olvasott szakirodalmat.

Ahogy közeledett az ebéd ideje, már szorult össze a gyomrom, idegesen próbáltam a babába beletukmálni az ételt, végül mindketten sírtunk. Nem ment a dolog.

Gondjaimat csak szaporította, hogy a család állandóan csak kritizált:

  • meg kéne tömnöm erőszakkal a babát

  • el kéne vinnem orvoshoz, hogy adjanak neki valami gyógyszert (mire…??)

  • biztos olyan szarul főzök, hogy nem ízlik neki az étel

  • nagymamám még azt is megtette, hogy egyszer rám telefonált, és elmondta, hogy a szomszédasszonyának az unokájának az ismerősének azt tanácsolta valaki, hogy szagos mügéből (vagy mi a francból) kell a babának teát főzni, aztán még a vasszeget is megeszi

És az egész megkoronázása:

  • én rontottam el a gyereket, azért olyan rossz evő, mert hordoztam “abba a hülye batyuba e'” (hordozókendőben)

Máig nem felejtjük el a férjemmel azt az esetet, mikor anyám (férjem emlékei szerint az ő anyjával történt) odajött hozzánk, hogy “Gyere, kisbogaram, Mama főzött neked valami finomat, majd én megetetlek” – és közben jelentőségtejesen nézett ránk, hogy figyeljük, hogyan is kell gyereket etetni. Mi előzékenyen odaengedtük a tapasztalt szakembert, és kisomfordáltunk a konyhából, hogy büntetlenül tudjunk kárörvendeni. A konyha kisablaka előtt kuksolva hallgattuk, ahogy a bemutató-etetés elmaradt, mert a gyerek a nagymamának még annyira se volt hajlandó enni, mint nekem, a szakember pedig megtépázott idegekkel jött elő, és kijelentette, hogy “ezt a gyereket el kell vinni orvoshoz”.

Nem a gyereknek volt szüksége orvosra, hanem nekem – egy értelmes ember tanácsára.

Beszélgettem ugyanis valakivel, aki azt mondta, írjam fel, hogy a gyerek mi mindent eszik meg egy nap.

És akkor rájöttem, hogy megevett két túró rudit, egy almát, egy joghurtot, ivott egy pohár kakaót, elrágcsált egy fél csirkecombot, stb, szóval kiderült, hogy a gyerek azért vitt be tápanyagot. Az éhenhalástól egyébként se kellett volna tartanom, hiszen a baba jó kedélyű volt és energikus, szemmel láthatóan testileg is és lelkileg is rendben volt.

Aztán valahogy megjött az eszem, és sikerült abbahagynom az etetés-terrorizmust.

Egyszerűen úgy voltam vele, hogy nem etetem a gyereket; eszik, amit eszik, ráhagyom. És belegondoltam abba is, hogy vajon nekem milyen érzés lenne, ha naponta erőszakkal próbálnának belém tukmálni olyan ételt, amit nem szeretek, esetleg akkor, mikor nem vagyok éhes.

A mi étkezésünk során megkínáltuk a kicsit is; ha kért belőle evett, ha nem kért, nem kellett ennie.

Napközben is sokat kínálgattam, de soha nem erőltettem, és ahogy nagyobb lett, már ki is szolgálta magát: kivette a hűtőből a sonkát, vagy elvett egy barackot, pogácsát, lekváros kiflit az asztalról.

És lássatok csodát: rendbe jött a  dolog, ahogy nekem is sikerült elengednem a görcsösséget. A gyerek elkezdett rendesen enni, bár tény, hogy kisétkű volt (most is az).

Soha többet nem volt problémánk az etetéssel.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s