Összegzés. Újra itt

A múltkor az életet egy vonatúthoz hasonlítottam.

Felülünk a vonatra, és mellettünk az utastársak jönnek-mennek. Van olyan, aki addig utazik, ameddig mi, és van olyan, akivel csak egy megállót megyünk együtt, más csak bepillant a fülkébe megkérdezni, hogy van-e szabad hely.

Nos, az elmúlt időszak alatt mellőlem is tűntek el emberek, és jöttek újak – nem hiszek abban, hogy felnőttkorban már nem lehet életre szóló kapcsolatokat kialakítani.

Volt olyan az “eltűntek” közt, akit igazi barátnak se tartottam, csak inkább ismerősnek, és nem fáj az elvesztése, de olyan is, akit idősebb koromban is magam mellett szerettem volna tudni.

Történt velünk a közelmúltban valami olyan dolog, amit először sorscsapásként éltünk meg, de aztán rájöttünk, hogy nem véletlenül kaptuk azt, amit. Nem véletlenül, és nem haszontalanul: nagyon sokat tanultunk belőle, és most már kifejezetten örülünk, hogy akkor azt ránk mérte a sors.

Az ismerősök közül páran tudták, hogy nehéz időket élünk de egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan kérdezték meg: túl vagyunk-e már rajta. Nem tudom, ez engem minősít-e vagy a barátainkat…

Sok kapcsolatomat át kellett értékelnem. A Fb-on rengeteg ismerőst töröltem, és még fogok is. Törlésre kerülnek azok, akik évek óta nem írtak rám (még az én “hogy vagy?” kérdésemre se válaszoltak), illetve azok is, akik mindig rám zúdították a problémáikat, de azt sose kérdezték meg, hogy nekem van-e valami mondanivalóm. (Olyan “ismerősöm” is van, akivel ugyan nincs semmilyen kapcsolatom, de annyira szórakoztató olvasni az ostobábbnál ostobább posztjait, hogy a világért ki nem törölném.)

Velem személyesen is sok érdekes dolog történt, és az utóbbi időkben az lett a mottóm, hogy “Soha ne mondd, hogy soha!”.

Korábbi bizalmatlanságomat az idegenekkel kapcsolatban jelentősen sikerült leépíteni, és mertem hinni azoknak, akik azt mondták, hogy az emberek alapvetően jók (valóban azok).

Pár éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy délben vendégül lássak olyan embereket, akiknek létezéséről reggel még nem is tudtam – rendkívül kedvesek voltak, és szerencsére még közös nyelvet is találtunk. De az is előfordult velem, hogy szervezési hiba miatt éjszakai szállást kellett kérnem egy 2 napja ismert külföldi baráttól, és úgy aludtam a kanapéján, hogy a szálláshelyen én voltam az egyetlen magyar.

Rá kellett tehát jönnöm – mert az élet megmutatta – , hogy megéri sokkal nyitottabbnak lenni. Óriási felismerés, hogy a közös  anyanyelv nem feltétele annak, hogy komoly kapcsolat, barátság alakuljon ki valakivel! (Mellékes hozadék: igen, kiderült, hogy tűrhetően tudok kommunikálni angolul. Éljen!)

Változás még, hogy újrakezdtem a táncot, ami mindig is a szívem csücske volt. Lánykoromban imádtam táncolni, később meg azt gondoltam, hogy nem való az ugrabugrálás egy kisgyerekes anyának, és inkább nem is hallgattam zenét, csak hogy ne fájdítsam a tánc hiányával a szívemet. Ez óriási hiba volt, de mostanra szerencsére ki merem mondani, hogy az örömmel végzett szabadidős tevékenység (főleg a mozgás) rengeteg pozitív energiát ad, és mindenkinek kijár!

Elkezdtem zenét is tanulni. Zenetanárom egyben jó barátom is lett, akinek nagyon örülök. Óriási élmény volt, mikor életemben először tudtam kísérni az énekemet (ja, egy kis hangképzést is tanulok ám), csekély hallgatóságom szerint nagyon szép produkció volt!

Az öltözködésben is jobban fel merem magam vállalni. Valamelyik nap lányomat elcipeltem egy hatalmas outlet boltba, ahol gyönyörű etno blúzt turiztam ki, és mindenáron rá akartam tukmálni. A gyereknek nem tetszett, ezt meg is mondta (“szerintem ez borzasztó”), de legalább nevén nevezte a dolgot: “Anya, vedd meg magadnak, te úgyis egy hippi vagy, hozzád illik!” Ezen soha nem gondolkoztam, de rájöttem, hogy igaza van. Az utóbbi időben pedig szinte csak magamnak varrtam ruhákat (lányomnak már nem kell, ő megvarrja magának, ezért egyeztetnünk kell, hogy mikor ki ül a gép előtt ).

Elkezdtem dolgozni is. Nem állandóan végzem, és nem szokványos munkát, de nagyon örülök, neki, hogy épp a kreativitásomra és a kézügyességemre van szükség az alkotáshoz. A stúdióban is szereztem új barátokat.

Újonnan jött önmegvalósításomra jellemző, hogy megütötte  fülemet, amikor egyik reggel nagyfiam megkérdezte nagylányomat: “Te, anya ma énekelni megy, táncolni, vagy dolgozni?”

Talán ez a kapuzárási pánik, amikor rájövünk, hogy mennyi mindent nem csináltunk még az életben?

Meglehet. Tény, hogy most sokkal több időt fordítok magamra, mint azelőtt – megtehetem, hiszen legkisebb gyerekem is elég nagy ahhoz, hogy tudjon nélkülözni.

(Az a tervem, hogy újra rendszeresen írok a blogba.)

 

 

 

5 thoughts on “Összegzés. Újra itt

  1. Ügyes vagy Erzsi! Örülök,hogy folyatatod az írást. Mindig örömmel olvasom. Le a kalappal! Örülök, hogy túl vagytok rajta és végre tudsz magadra is időt fordítani!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s