Családi ház – átok vagy áldás?

A 70-es, 80-as években sok család kezdett házépítésbe (amit Kádár-kockának neveztek, ha egyszintes volt). Egyrészt presztízsberuházások voltak ezek – meg kellett mutatni a helyi közösségnek, hogy mekkora házat képesek felhúzni; másrészt a szülők arra gondoltak, hogy ha a gyerekeik felnőnek, és családot alapítanak, a HÁZ felső szintjén fognak lakni. Aztán a legtöbb ilyen ház mára vagy üresen áll, vagy az idős (netán özvegy) szülők éldegélnek benne gyerekek és unokák nélkül – merthogy közben óriásit változott a világ, és az utódok nagy része nem a HÁZban képzelte el a további életét.

Egy távoli rokonunk története:

Irénke és a férje friss házasokként, szülői segítséggel óriási házat építettek. A tervük nekik is az volt, hogy ide születnek a gyerekeik, akik itt sokasodnak tovább. Mindebből annyi valósult meg, hogy lett egy fiuk, aki családot alapított, de eszében se volt a külvárosi, addigra lerobbant állapotú családi házba költözni (személyes ellentétek is közrejátszottak ebben). Irénke közben megözvegyült, és egyedül tengette napjait a gigantikus, anyagilag egyre nehezebben fenntartható, tönkrement házban, amiben ráadásul rengeteg holmit halmozott fel (elhunyt szerettei ingóságai, videókazetta gyűjtemény, régi újságok évfolyamai, ipari mennyiségű csecsebecse). Reménykedett ugyan, hogy valamelyik unoka nála képzeli el majd felnőtt életét, de valójában ő se gondolta komolyan, hogy a külföldi egyetemek felé kacsingató gyerekek vele akarnak majd élni.

Irénke tehát tovább ápolgatja az emlékeket a halálra ítélt házban, mindeközben retteg az egyedülléttől (egyik éjszaka betörtek hozzá), a fájós lábával nehezen mászik fel a lépcsőn az emeletre, és összeszorított fogakkal fizeti a horribilis rezsiszámlákat. Vajon belátja-e, hogy elhibázott ötlet volt minden pénzüket beleölni az építkezésbe? Talán jobb lett volna egy könnyebben megközelíthető, könnyebben fenntartható, könnyebben rendben tartható lakást venni. Az is hiba volt, hogy az akkor még meg sem született gyerekük helyett is ők döntöttek – ugyan honnan gondolták, hogy a gyerek majd úgy és ott akar élni, ahogy ők azt elképzelték?

Tegyük fel, hogy a fiatalok megöröklik a HÁZat, de nem akarnak ott élni, mert időközben odaépült egy autópálya, elszlömösödött a vidék, szennyezett lett a környezet, lakhatatlan az ingatlan. Szívesen eladnák, de érzelmileg erős szálak kötik őket hozzá: “ezt a bokrot anyu akkor ültette, mikor én születtem”, “erről a fáról mama mennyei finom körtét szedett és főzött belőle lekvárt”, “oda, a kert végébe temettük szegény Buksit, mikor elütötte az autó”. És egyáltalán: a HÁZ minden téglájához a szülei (nagyszülei) verejtéke tapad, hiszen puszta kezükkel építették fel.

Talán lakhatóvá lehetne tenni a házat, de nemcsak a kiürítése (lomtalanítás) lenne gigantikus munka, hanem maga a felújítás is belekerülne egy lakás árába.

Ha nem érzelgős ember valaki, nyugodt szívvel válik meg a háztól és a telektől Buksi csontjaival együtt, ha érzelgős, akkor hagyományőrzésből „beleül” a HÁZba, vagyis megtartja, de nem lakik ott – és esetleg már van olyan idős, hogy ő is elkezdjen reménykedni abban, amiben a szülei, vagyis hogy valamelyik gyereke majd be fog költözni a HÁZba. A HÁZ tehát lakatlan, és elkezd teljesen lerobbanni; tolvajok járnak be a kertbe leszedni a gazban még termő fák gyümölcsét, ellopják a pince vasajtaját, magától beszakad a tető, kitörik az ablak, a megmozgósodott cserép miatt beázik a felső szint.

Nincs értelme a halogatásnak!

Ha valaki eldöntötte, hogy nem fog a HÁZban élni, akkor váljon meg tőle, bármennyire is az őseire emlékezteti ott minden zug!

A nagy ház gúzsba köt, és nem ereszt. Teher a nagy ház. Teher annak, aki jelenleg ott él, és teher azoknak, akik majdan megöröklik, hiszen rengeteg munka elé néznek, mire egyáltalán pénzzé tudják tenni az ingatlant – már ha  lakni nem akarják.

Gondolhatnánk, hogy a szülők nemzedéke mindezekből levonta a megfelelő következtetéseket, és a 80-as évek többgenerációs – ház építési láza nem ível fel még egyszer. De nagyon úgy néz ki, hogy napjainkban is rengeteg nagycsaládos ház épül, olykor kormányzati segítséggel. 3-4 totyogóval persze ildomos a nagy élettér, de ahogy a gyerekek nagyja kollégista lesz, máris kezd túl nagy lenni a ház; mikor kirepülnek (és ez hamarabb eljön, mint gondolnánk), akkor meg egyenesen túl nagy. A mai kor fiatal felnőttjei vagy kamaszai még mobilabbak, mint a mi nemzedékünk volt, ezért talán még kevésbé akarnak a szülői ház tetőterében élni családostul.

Igaz, megjelent a mama-hotel jelenség, amikor a fiatalok egyre kevésbé akarnak a saját lábukra állni, inkább élvezik a szülői ház adta lehetőségeket, de mégis azt gondolom, a (vidéki) Magyarország egyik legjellegzetesebb képe ma a 70-es években épült sátortetős kockaház, amiben idős házaspár vagy özvegy lakik.

Ha én most lennék fiatal házas, a világért sem építenék nagy házat, talán bérelnék egyet arra az időre, míg a gyerekek kicsik, aztán mikor elkezdenek kirepülni, kisebbre cserélném, vagy akkor vennék egy saját ingatlant. Mert arra bizony nem tartanék fenn egy nagy házat, hogy legyen hely, ha a gyerekek az unokákkal néhanapján meglátogatnak.
No és… amilyen ütemben nő a kivándorlás, lehet, hogy érdemesebb lenne akkor inkább Londonban vagy Münchenben ingatlant venni az unokák miatt.

Mert nem szeretnék úgy járni, mint Irénke rokonunk.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s