Az a szabály, hogy nincs szabály! – Hogyan lettem elég jó szülő?

Majdnem 20 éve lettem anya.

Mikor a lányomat pokrócba bugyolálva a karomba adták a szülőágyon (majd gyorsan el is vitték, és legközelebb csak reggel láttam őt), éreztem, hogy mostantól semmi nem lesz úgy, mint ezelőtt volt.

Ahogy hazahoztuk a babát a kórházból, ott nyüzsgött az egész család (már hazafelé menet az autóban is kivették a karomból a babát), hiszen ő volt az első unoka . Akik már szültek a jelenlévők közül (anyám, anyósom), még hangosabban osztogatták a tanácsokat, mint azok, akik soha nem szültek.

Emlékszem, a gyerek aludt a kiságyban, én meg elindultam felé, hogy felvegyem, megöleljem, beszívjam az illatát, érezzem a selymes bőrét, de rokonom erőteljesen rám szólt, hogy hagyjam a gyereket ott, ahol van, különben is “elkapatom”, ha sokat tartom karban.

Bár sokat segítettek is (pl. anyám ellátott minket két hétre való élelemmel), zavart a nyüzsgés, zavart, hogy mindenki az én tejcsatornámat bámulja. Azokat az első pillanatokat szerettem volna a férjemmel és a gyerekkel, szigorúan hármasban megélni. (Csak a legkisebb gyereknél sikerült elérni, hogy a család ne legyen ott a hazaérkezéskor.)Nagyon nehezen találtam tehát magamra, mint anya, mert mindenki (értsétek: MINDENKI) osztogatta nekem a tanácsot. Mikor nyáron kis sapkát adtam a gyerekre, akkor az alattunk lakó idős nő megszólt, hogy túlöltöztettem a babát, erre levettem róla, mire a közértben a pénztáros megkérdezte, hogy nem kéne-e egy kis sapka rá ebben a napsütésben.

Az is baj volt, hogy a gyerek sokat sírt – és abban mindenki egyetértett, hogy nem szabad ilyenkor felvenni. A védőnő volt a fő hangadó, aki azt mondta, hogy “ezek zsiványok, ezek hurcoltatják magukat” – sugallva azt, hogy nem szabad a kisgyereket túl gyakran karba venni. Erre nagyban helyeselt az épp nálunk dolgozó asztalos is, aki elmesélte, hogy “én se vettem fel a síró lányomat, mikor ekkora volt, igaz, hogy egy hétig ordított, de aztán nyugtom volt tőle”. (Mai eszemmel ezek mind durva elhanyagolásnak és / vagy gyermekbántalmazásnak minősülnek.)

Néha éreztem, hogy mit kéne tennem, de nehéz volt megvalósítani; pl. láttam egy aranyos, világoskék babakabátot a boltban, de rokonaim lekiabáltak, hogy “kislánynak kéééékeeeet?” – na, ekkor már a sarkamra álltam, és azt mondtam, hogy leszarom a szokást, ezt a kabátot akkor is megveszem.

Máskor én magam tartottam helytelennek a dolgot, amit az eszem/szívem diktált volna. Éreztem én legbelül, hogy nem kéne erőltetni a délutáni alvást; szegény gyerek egyszerűen olyan természet volt, hogy NEM bírt aludni napközben; én mégis altattam, de ez mindkettőnknek nehéz volt. Idővel persze abbahagytam nála ezt az altatási terrort.Volt olyan dolog is, amiben eleve biztos voltam, ezért ameddig csak tudtam, szoptattam a gyereket, és a kezdetektől fogva hordozókendőben hordoztam. 20 éve ez még nem volt ilyen megszokott látvány, és büszke vagyok, hogy sokan rajtam láttak először hordozókendőt.  Mondanom se kell, a hordozás végképp kiütötte a biztosítékot mindenkinél; nagymamám szégyellt velem végigmenni az utcán, anyámék igyekeztek lebeszélni róla, mert majd “elferdül a gyerek gerince emiatt a hülyeség miatt”.

Sajnos nem volt körülöttem olyan hiteles, tapasztalt személy, aki bölcsen terelgetett volna a háttérből, vagy akihez tanácsért fordulhattam volna. A tapasztalatot, a tudást azt nekem magamnak kellett összeszednem a saját káromon (és a kislányom kárán).

Idővel aztán, ahogy kiismertem a lányomat meg a fiaimat, kezdett megjönni a gyereknevelési rutinom, a bátorságom, a tudatosságom és az eszem.

Sikerült sok mindent elengedni; korlátozó, kártékony, felesleges dolgokat.A legtanulságosabb eset és a legnagyobb pofon az volt, mikor kislányom az állatkerti büfé előtt szívhez szólóan megkért egy idegen nőt, hogy vegyen neki X csokiszeletet. Ez nem azért volt, mert otthon éhezett, hanem azért, mert akkoriban nagyon odafigyeltem a tudatos és egészséges táplálkozásra, és bizonyos termékek tiltólistán voltak nálunk (édességet természetesen kaptak a gyerekek, de nagyon hitvány termékeket nem). Na, az észhez térített, és beláttam, hogy a teljes tiltás és a szigorúság sem célravezető, hiszen a gyerek csak annál jobban fog sóvárogni bizonyos ételek után. Itt tehát sokat változtam.

Abbahagytam aztán az etetés-terrort  (erről külön bejegyzés itt), és leszoktam arról is, hogy állandóan korlátozzam a gyerekeimet (ez az írás meg itt van). Rájöttem, hogy nem lehet minden második szavam (mondatom) az a gyereknek, hogy “ne csináld” ezt vagy azt. Nekem is unalmas volt, nemhogy neki!

Ahogy jobban megismertem a gyermeki természetet, arra is rájöttem, hogy mi az, ami reális elvárás tőlük, és mi az, ami nem. Azt például nem lehet elvárni egy gyerektől, hogy órákon át csendben és mozdulatlanul üljön (nekem is nagy erőfeszítés lenne) – bár kisfiam 6 éves korától végigüli az operákat, pedig amúgy mozgékony gyerek.

Azt is megfogalmaztam magamnak, hogy a gyereknevelés lényege nem az én kényelmem és örömem keresése, hanem a gyerekeké – én úgyis akkor örülök, ha ők örülnek. Így aztán mindig engedtem például a gyerekeket pocsolyázni és sarazni (akár játszótéren, akár a felázott földúton, akár mezítláb, akár gumicsizmában), még akkor is, ha utána a ruhájuk mosásakor eldugult a lefolyó a sok homoktól.Nem akartam minden fronton tökéletes lenni, leszoktam például a vasalásról, ami rengeteg időmet vette el, a felszabadult időt meg tudtam másra fordítani. Aztán olyan is volt,  hogy esténként a kézimalmommal őröltem a búzát, hogy másnap abból kenyeret süthessek a gyerekeknek – ezzel is felhagytam, bár nagyon finom kenyereket tudtam sütni.

Lazább lettem abban is, hogy – bár az a “szabály”, hogy minden este megmosdunk, engedtem lefeküdni mosdás nélkül a gyerekeket, ha egy-egy este későn értünk haza (no nem a Rám-szakadékból; az után persze meg kellett fürdeniük). Nekem is jól esik, ha egy nehéz nap után azonnal bezuhanhatok az ágyba.

Az is íratlan szabály, hogy a gyereknek 9-10-11 órára ágyban kell lennie, de nem dőlt össze a világ, amikor egy nyári táborban éjfélkor úgy mentem el a szállásra, hogy nem tudtam pontosan, hol van a kisfiam, csak hallottam a boldog gyerekcsapat hangját, hogy még mindig bandáznak a fák között. Nem volt ilyen szerencsés az a kisfiú, aki a dédnagymamájával (!) engedtek el a táborba, és a néni, mint egy szívós kopókutya, állandóan a gyerek nyomában járt (egyébként megértem, hogy féltette), és a fél tábornak megszakadt a szíve, mikor Mátékát 9 órakor ágyba parancsolta a néni, miközben a gyerekbanda akkor indult indiánosat játszani a csalitosba.Elvem tehát mostanra az lett: az a szabály, hogy nincsen szabály!

A bejegyzés végére kívánkozik még egy gondolat:

tudom, hogy van olyan, aki már az első gyereke születésekor (sőt, előtte is) vérprofi és tök jó fej szülő volt, és ő aztán nem engedte volna meg, hogy mindenki kéretlenül ossza neki az eszet, és ő nem botladozott volna ennyit ezen a rögös úton, mint én – de én csak egy gyarló asszony vagyok, akinek a bölcsességért (ha ez valóban bölcsesség) keményen meg kellett dolgozni.

És egy köszönetnyilvánítás: köszönöm a környezetemnek, hogy megmutatták, hogyan NE legyek anya, és köszönöm a gyerekeimnek, hogy megmutatták, hogyan legyek!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s