Sem külföldön, sem belföldön nem könnyű munkát találni. Általános jelenség, hogy jó, ha minden tizedik elküldött önéletrajzra érkezik válasz, igaz, a legtöbbször az is elutasító, de a korrekt cégek legalább megmondják, hogy mást választottak a munkára, és sok sikert kívánnak.
Már az is öröm tehát, ha az embernek válaszolnak, és eljut egy állásinterjúig, amit vagy egy fejvadász cég HR-ese, vagy maga a leendő munkaadó, esetleg a megbízottja folytat le.
A gyerekeim apja azért többször eljutott az online interjúig, amik általában nagyon jó hangulatban teltek, és inkább hasonlítottak egy kötetlen baráti beszélgetésre, mint állásinterjúkra. Többször terelődött a szó a leendő munkahelyi körülményekre, milyen ott az éghajlat, mennyit süt a nap, és olyan is volt, hogy egy (magyar) HR-essel katonatörténeteket meséltek egymásnak és a beszélgetőpartner a “hamarosan jelentkezünk” szöveggel búcsúzott el. Meg mertünk volna esküdni, hogy ez az állás meglesz, de aztán a cég eltűnt, mint szürke szamár a ködben, és csak megkeresésre írtak egy ímélt, hogy az állás már be van töltve – amit azért lehetett gondolni abból, hogy addig nem jelentkeztek.
A naivitást tehát le kell vetkezni, nincs olyan, hogy “szimpatikus voltam a felvételiztetőnek, már a zsebemben érzem a szerződést”.
A külföldi elhelyezkedéshez az angol nyelvtudás természetesen az alap.
Diplomáciai pályán (pl. az ENSZ-nél) legtöbbször elvárják a francia tudást is, esetleg a spanyolt, a Közel-Keleten pedig sokszor követelmény az arab.
Érdekes, de multicégeknél nem mindig feltétel a helyi nyelv ismerete, bár jelenthet előnyt (nem ritka egyébként, hogy a cégnél nem is dolgoznak helyi emberek, csakis külföldiek).
Fb-os munkakereső csoportokban többször botlottam olyan bejelentkezésekbe is, hogy “az anyanyelvem lengyel, a brit férjem/feleségem miatt beszélek angolul is, évekig éltünk Spanyolországban és Németországban is – tehát egyáltalán nem kirívó, hogy valaki 4-5 nyelvet is jól beszél; mondtam is a gyerekeknek, hogy húzzanak bele az olasz és a német tanulásába.
A legtöbb nemzetközi szervezet, nagyvállalat, egyéb cég kiemeli az elvei között, hogy fontos számukra a sokszínűség és védik, sőt, előnyben részesítik (!) a nemi és faji kisebbségeket és a hátránnyal élőket.
Önmagában dicséretes dolog, hogy jelentkezésre bátorítják a szülési szabadságról visszatérő anyákat, és nem utasítanak el valakit csak azért, mert hallássérült, kerekesszékben ül, mert nő, vagy olyan a bőrszíne és a nemi identitása, amilyen.
A jelentkezési lapokon egyébként nem volt olyan rubrika, hogy “szexuális irányultság”, tehát ezt nyilván a cover letterbe kellett volna beleírni, de hogy néz már ki, hogy a kísérőlevélben valaki beszél a motivációjáról, a hobbijairól, és mellesleg megemlíti a szexuális életét…?
Apropó, motivációs levél: volt olyan cég, aki azt mondta, hogy őt ez nem érdekli, úgyis mindenki összehazudik benne minden szépet és jót, bőven elég a vázlatos önéletrajz. Szerintem igazuk volt.
Nagyon rokonszenves volt egy kis dán brókercég, akik megírták, hogy a személyes interjún való megjelenés költségét természetesen ők fizetik, és – mivel feltételezik, hogy a pályázó – ha már ott van – szeretné megnézni Koppenhágát, a visszaút dátumát a jelentkező választhatja meg. Ez nagyon intelligens hozzáállás, hiszen nekik úgyis mindegy, hogy az oda- és a visszaút közt hány nap telik el, a szállást meg úgyse ők fizetik. Ők annyira korrektek voltak, hogy az önéletrajz elküldése után már másnap válaszoltak (“bocsánat, de nem téged keresünk”) – de legalább válaszoltak!
Volt egy német óriáscég, ami Kelet- és Közép-Európában akart terjeszkedni, ezért kifejezetten helyi nyelveket (és persze angolt) beszélő dolgozókat kerestek. Itt szerintem előnyben részesültek a határon túli magyarok, hiszen ők az anyanyelvükön kívül beszélik a többség nyelvét is, tehát a cég két legyet üt egy csapásra velük.
Már csak nevettünk azon a nyugat-európai székhelyű szervezeten, akik honlapjukon hangsúlyozták az esélyegyenlőséget és a sokszínűséget, de a férjem jelentkezését azzal utasították el, hogy “már így is elég nagy a diversity a cégen belül, nem akarunk többet”.
Már a járvány előtt is létezett a remote job, vagyis a távmunka, ami a járvány alatt átneveződött home office-szá. A vírusnak ennyi pozitív hozadéka biztos lett, hogy beigazolódott: az otthoni munkavégzés legalább olyan hatékony (ha nem hatékonyabb), mint a bejárós.
Sok cég mégis idegenkedik tőle, és a járványügyi szabályok lazulásával elkezdték követelni a dolgozóktól, hogy ismét látogassanak be az irodaházakba, mire a dolgozók részéről oylan nagy volt az ellenállás, hogy kénytelenek voltak a cégek engedményt tenni, és 2 (3) nap bejárást kérnek, a többi napon otthon lehet maradni. Az sem ritka, hogy a lazább helyeken a közvetlen kollégák már nem is ismerik egymást személyesen, csak szkájpon, messengeren, ímélben és egyéb módon tartják a kapcsolatot egymással – és így is működik a cég!
Ha tehát hatékony a munkavégzés otthonról, a számítógép mögül, felmerül a kérdés, hogy az a bizonyos számítógép, aminél dolgozik az ember, az lehet-e mondjuk egy másik országban, vagy egy másik földrészen…? Van olyan munkáltató, aki erre nemet mond, mert biztonsági kockázatot rejthet a cég számára a külföldről való bejelentkezés, de nagyon sok helyen már erre se adnak, és férjem kérdezősködésére (esetleg nem lehetne-e home office-ból végezni a munkát) nevetve válaszolták – természetesen szkájpon- , hogy még ha akarna se tudna bemenni a munkahelyre, mert irodájuk sincs, mindenki otthonról dolgozik, a világ különböző pontjairól.
És ezzel a hozzáállással kinyílik a világ, hisz az ember lehet alkalmazásban egy svájci cégnél úgy, hogy közben D-K Ázsiában tartózkodik, vagy európai nagyvárosok közt utazgat – csak legyen megfelelő sávszélességű internet.
Szerintem ez lesz a jövő, mert a cégek rá fognak jönni, hogy ez mennyire költséghatékony: nem kell irodaházat bérelni (legfeljebb csak pár helységet), a dolgozók bizonyos esetekben betegen is el tudják végezni a munkát (pl. eltört lábbal), és szinte bárkit tudnak így alkalmazni, a világ bármely tájáról.
Biztos vannak hátulütői is (pl. nem alakul ki személyes kapcsolat a kollégák között).
A munkákat egyébként nemcsak a férjem kereste, én is segítettem neki, nekem meg a nagyfiam segített. Általában tudtam, hogy melyik város hol van, és ha nem is tudtam volna, megnézhettem volna a térképen, de inkább fiamat kérdeztem meg, mert ő egyből geopolitikai elemzést is adott:
– Gyerekem, X város az hol van? Ott lőnek?
– Anya, az Y ország fővárosa, és lőni éppen nem lőnek, de veszélyes hely, mert sok a gyilkosság és az emberrablás.
Az elején nagyon nehezen ment nekem a netes keresés, de aztán jól belejöttem, pillanatok alatt megtaláltam az állásajánlatokat a cégek honlapján, bárhogy is voltak rejtjelezve.
Lett egy komoly adatbázisom, amit a munkakeresés közben készítettem “business” és “finance” témakörben (cégek, nemzetközi szervezetek honlapjainak álláskereső linkjei).
Aki szeretné, annak szívesen elküldöm.
almameter 