Szervusz, világ!

Bizonyára senkit nem lep meg az előző bejegyzések után, hogy ez az írás a világlátásról fog szólni.
Belevetettük magunkat az élmények gyűjtésébe, és kipróbáltuk, milyen élni Európa északi felén. Észtországról és egy kicsit Finnországról olvashattok most beszámolót.

Helsinki fiatalos, modern, nyüzsgő nagyváros, Tallinn hagyományosabb, de szintén nagyon szép.
Mindkét helyen igyekeztek megmenteni és hasznosítani az egykori iparnegyedeket, vagy új házakat építettek a régiek közé, és nagyon izgalmas városrészek születtek.
Tallinn (középkori neve: Reval) a Hansa szövetség tagja volt; az óváros teli van kereskedőházakkal, girbegurba utcákkal, bástyákkal, jómódú polgárok házaival és német templomokkal.

Észtország hol német, hol svéd, hol dán, hol orosz uralom alatt állt; legutóbb a Szovjetunió része volt, ezért most jelentős orosz kisebbség (30 %) él a területén. A szláv befolyás a városképen is nyomot hagyott, és nemcsak szovjet típusú lakótelepek formájában; ez az Alekszandr Nyevszkij székesegyház az óvárosban. Misén is voltunk itt, és minden orosztudásomat összeszedve tudtam illően köszönni az egyházfinak! Az orosz mise érdekes, mert itt nem ülnek a hívek, hanem állnak, sőt járkálnak szertartás közben – itt tehát nem lehetne elmondani, hogy “ül, mint Boris a misén”; helyette azt kéne mondnai, hogy “áll, mint Borisz a misén”.

A természet az itt is nagyon szép, de máshogy néz ki az erdő; zordabb. Ez bizony már a tajga övezet!
Megvizsgáltunk több tőzegmoha lápot is, azt pedig meglepődve láttuk, hogy némelyik helyi erdőben van közvilágítás – valószínűleg azért, mert telente olyan későn kel fel a nap, és olyan hamar le is megy, hogy a kirándulókat mindenképpen ott érné a sötét.

Nagyon tetszik az északi építészet, a sok szép színes faház. Szívesen ötvözik is a modern stílusjegyeket a hagyománnyossal.

A helyi botanikus kertben lakó állatokat nagyon elkényeztetik a látogatók. A cinkék kettesével-hármasával szálltak a kezünkre, a mókusok se voltak szívbajosak, és kézből vették el a csemegét. Előkerült egy vadkacsa is.

Tallinn lenyűgöző a tenger felől: a modern felhőkarcolók és az óváros középkori tornyai, épületei együtt nagyon szép látványt nyújtanak!

A gyerekeket a kikötő, a tenger és a hajó/kompkirándulások nyűgözték le a legjobban. A séták a tengerparton (jó idő esetén bemerészkedés a tengerbe, nagyon bátraknak: fürdés), a kikötőben való csellengés, a komphajók kirakodásának bámulása és a sirályok etetése mindennapos programok lettek.

Rendhagyó tanévnyitót is tartottunk a tengerparton jó pár sirály és egy medúza társaságában, ami nem engedte magát lefényképezni.

Az észtek visszafogott emberek, nem szívesen elegyednek beszédbe idegenekkel – és akkor finoman fejeztem ki magam.
Van egy helyi mondás: egy oroszt megkérni arra, hogy hallgasson el, legalább akkora udvariatlanság, mint egy észtet megkérni arra, hogy beszéljen.
Ez a bölcsesség jól szemlélteti a két nép habitusát: az oroszok szívesen beszélnek (hangosan) közterületen, megélik az érzelmeiket, az észtek viszont hallgatagok még akkor is, ha társaságban vannak.
Ezért az embernek – kis túlzással – az az érzése, hogy az észtek mind némák vagy csak oroszul beszélnek (az észt egyébként a finn nyelvjárása).
A fentiek miatt inkább külföldiekkel barátkoztunk össze; fiam egy bangladesi fiúval az apartmanházból, de jóban lettünk egy bűbájos dán nagycsaláddal is.
Ugyan tudtuk, hogy a gyerek gagyog agolul, de mégis kellemesen meglepődtünk, mikor azt hallottuk, hogy mind a bangladesi, mind a dán barátjával folyékonyan beszélget!
De az se okozott neki gondot, hogy az egyik játszótéren a helyi fiúkból katonacsapatot szervezzen – úgy, hogy se észtül, se oroszul nem beszél – még.
Azért sikerült összebarátkozni a helyi lakossággal is: az Ancient Bonfire Night nevű ünnepségen megismerkedtünk egy kedves orosz-észt párral, és az ő barátaikkal. A fiatalembernek ugyanaz volt a keresztneve, mint a férjemnek, és mikor ez kiderült, még nagyobb barátok lettünk.
Az ünnep éjszakáján máglyákat gyújtanak a tengerparton, hogy a tengerbe veszett hajósok szellemei tudják, hogy merre van a part, és legalábbb holtan kitaláljanak a vízből.

Az éghajlat is más, mint Közép-Európában. A legszembetűnőbb különbség, hogy nyáron alig megy le a nap (ezért vastag sötétítőfüggönyök vannak az ablakokon), télen viszont alig jön fel. A nyár később köszönt be és hamarabb véget ér (május végén került le a télikabát, és augusztus végén már megint felillett), és persze hűvösebb is. Szerintem az észteknek nincs is nyári szandáljuk, vagy ha van (van azért nekik), nem használják ki. Igen megütköztünk azon az ázsiai fiatal lányon, akit szeptemberben télikabátban (ez nem volt meglepő) és mezítláb, csupán egy flip-flop papucsban (ez viszont furcsa volt) láttunk az utcán!
Júliusban volt azért nagyon meleg is (35 fok), de ez extrém kánikulának számított. Egyébként sokat esik az eső.

Szólnom kell még a gasztronóimáról is.
Lévén tengerparti ország, rengeteg halat és rákot meg polipot esznek. Én agitáltam a gyerekeket, hogy kóstuljuk meg ezeket, de idegenkedtek tőlük (eleve nem szeretik a halat). Ezért nekem kellett eljárni vásárolni, mert az élelmiszereken csak észtül és oroszul voltak feliratok, és mivel én tudok a legjobban oroszul, meg kellett fejtenem, hogy az adott étel milyen állatból lehet – ha elsőre nem láttunk rajta tapadókorongot, és így nem tudtuk rögtön meghatározni, hogy polip-e.
Nagyon hiányzott a klasszikus kenyér, mert a boltokban szinte csak négyzet alakú, előre csomagolt, édeskés szendvicskenyeret lehetett kapni, és már nagyon untuk. Egy helyi magyar aztán adott egy tuti tippet, hogy a városban van egy pék, aki “igazi” kenyeret süt! A gyerekek úgy megörültek neki, hogy magában ették!
Nagyon finomak viszont a lekvárok és gyümölcslevek (főleg a vörösáfonya), amiket a helyi erdőkben bőven termő bogyós gyümölcsökből készítenek!

A végére egy kis színes történet:
egy majdnem tengerparti kis falu büféjének a teraszán falatoztunk óriás méretű hamburgereket, amikor ránk köszönt egy hölgy magyarul. Pár kedves szó után tovább is ment, de a gyerekek nagy nevetésben törtek ki, mert épp odafele menet ecseteltem nekik, hogy az ember nem tud olyan messzire utazni, hogy ne találkozna magyarokkal.
A sors hamar igazolt engem!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s