Írtam már, hogy a feleslegessé vált holminkat netes csoportokban adtam el. Sok érdekes vevővel hozott össze a sors; ezekből az élményekből szedtem össze egy csokorra valót.
1., Pedagógiai szakkönyveket vett tőlem egy nő.
Előre utalt, másnap kora reggel a lányom elvitte a csomagot, hogy délben feladja egy automatában. A vevő rám ír délelőtt 10 óra körül, és panaszolja, hogy milyen etikátlan a magatartásom, mert nem értesítettem a csomag hollétéről, és ne merészeljem őt becsapni, mert kiírja a csoportba, hogy csaló vagyok.
Nézek, mint Frici a moziban, mondom neki, hogy reggel elvitte magával a gyerekem, akkor óhajtottam értesíteni, mikor a csomagja fel lett adva, azt mégse mondhattam, hogy “a könyv a fél 8-as távolsági buszon zötyög”.
A vevő keresztkérdéseket tesz fel a lányom napirendjével kapcsolatban, bele akar zavarni a vélt hazugságaimba, közben az anyjával is csetel párhuzamosan, és az egyik üzenetet, amit anyunak szánt, véletlenül nekem küldi el (“kíváncsi vagyok, erre mit fog válaszolni?” – mármint én mit válaszolok).
Hosszú üzenetekben oktat ki az erkölcsről, és ismét megfenyeget, hogy megy a rendőrségre a feljelentéssel, ha nem küldöm el neki egy órán belül a feladási bizonylatot.
Telefonálok a lányomnak, hogy ne adja fel a csomagot, és visszautaljuk a pénzt ennek a szerencsétlennek, de mire elérem a gyereket, a csomag sajnos már az automatában van.
Este elküldöm neki az automata bizonylatát a feladásról, aztán tiltom.
Érettségi előtt álló fiatal lányról volt szó, aki szerencsére nem az én gyerekem, így nem az én feladatom megtanítani neki, hogy ez az agresszív, paranoid, arrogáns stílus nem nyerő az életben.
Úgyis megtanulja majd a főiskolán, a magánéletben vagy egy munkahelyen, hogy merre hány méter.
2., Fiatal férfi akar tőlem könyveket venni.
Hetente egyeztetünk, hogy mi kell neki (mivel kiderült, hogy kisgyerekes apa, megpróbálok rátukmálni néhány gyerekjátékot is).
Kiderül, hogy érdekli néhány szerepjátékos kártyánk is, kéri, hogy küldjek róluk fényképet.
Lekicsinyli őket: ezek gyakori lapok, 1 forintért szokták megvenni darabját, de inkább ingyen adják a kiegészítő könyvek mellé.
Én: Rendben, akkor ne vedd meg.
Ő: (egy hét múlva) Akkor megegyeztünk a kártyapaklival kapcsolatban? Ideadod őket 1 Ft/darabért?
Én: Azt mondtad, hogy értéktelen vacakok, odaadtam a kisfiamnak játszani.
Ő: Én megveszem őket, igaz, hogy nem érnek semmit, de kötődöm hozzájuk lelkileg, mert megvoltak kiskoromban, de anyám mindet kidobta.
Itt már sejtjük, hogy néhány értékes darab is van a gyűjteményünkben, és nem vesztegetjük el a paklit fillérekért. A férfi erősködik, hogy nem érnek semmit, de ő olyan bolond és nagylelkű, hogy mégis megvenné.
Mikor mégsem adom el, bepöccen, és elkezdi felhánytorgatni, hogy figyeli a tevékenységemet a csoportban (nocsak…) és látta, hogy a múltkor is túláraztam valamit, és vegyem tudomásul, hogy az X könyvet senki nem fogja így megvenni. Mondom neki, hogy azt már rég eladtam, és kilépek a beszélgetésből.
Ő folytatja a hisztit, magánban kezd el írogatni. Tiltom.
Azért azt megmondhatta volna, hogy melyik volt az a ritka és értékes lap.
3., Nagyfiam rám hagyta a folyamatban lévő eladásait, és nekem kell személyesen találkoznom az egyik vevőjével, akiről kiderül, hogy szenvedélyes gyűjtő és kereskedő; kérdezget, hogy milyen cuccai vannak még a gyereknek. Felcsillan a szeme, valóságos transzba kerül, mikor sorolom, hogy mije van, amitől meg akar válni.
Ezután rendszeresen hívogat a fickó telefonon, és esténként a Fb-on írogat, hogy mikor jöhet fel hozzánk szétnézni.
Már csak az hiányzik, hogy ez a hiéna itt szaglásszon!
Udvariasan mondom neki:
– Nagyon szimpatikus ember vagy, de mégsen szeretnélek beengedni az otthonunkba.
Ő: Mér’? Nekem párom van és egy gyerekem, nem akartam tőled szexet.
Én: Nem is az esetleges szex miatt mondom, én arra nem is gondoltam. (Te igen…?)
Ő: Akkor miért ne mehetnék fel hozzád?
Én a költözést hozom fel, nem akarom, hogy vendégként botorkálnia kelljen a dobozok közt.
Alig tudok megszabadulni tőle.
Este könyörgök a fiamnak videócseten, hogy szabadítson meg ettől a fickótól!
A gyerek lerendezi, a férfi egyre ritkábban ír vagy hív telefonon.
4., Ritka és értékes, szűz állapotban lévő 30 éves könyvgyűjteményt hirdettem meg egy katonai csoportban.
Épp hogy lenyomtam az Entert, már jött is az első érdeklődő:
– Szia, ez megvan még???
– 10 másodperce tettem fel. Igen, megvan még.
Mond egy árat, én keveslem, majd türelmet kérek tőle, ugyanis e beszélgetés alatt még 5 üzenetet kaptam.
Az elkövetkezendő napokban 143-at. Elkezdenek egymásra licitálni a vevők, már Excel táblát kell vezetnem arról, hogy ki mennyit ígért.
Kaotikus napok következnek, életemben nem voltam még ilyen népszerű a férfiak között. Ostromolnak éjjel-nappal.
Legtöbbjük megérti, hogy sok az érdeklődő, nem tudok azonnal válaszolni, sokan kiszállnak a licitből, de még mindig marad a kemény mag, akik közül páran elkezdenek követelőzni.
-Hányadik vagyok??? – kérdezi az egyikük.
Megmondom neki, hogy vannak, akik nála többet ígértek, tehát a táblázatom szerint a nyolcadik a sorban.
Kiderül, hogy ő időrendben kérdezte, hogy ki volt az első, aki írt nekem? Reméli, hogy ő volt az, mert szerinte a legelső érdeklődőé az áru. Szerintem meg azé, akinek odaadom, vagyis aki a legtöbbet adja érte.
Más vevő azt kifogásolja, hogy sokra tartom a könyveket, hiszen a hátlapjára 28,50 Ft van írva (80-as évek). Mivel már nincs a fillér forgalomban, lehet, hogy olyan gavallér lenne, hogy 29 (esetleg 30) forintot is megadna érte?
A kiszálló érdeklődők egyike ellát egy jótanáccsal: vigyázzak nagyon, mert bizonyára írni fog nekem a szubkultúra hírhedt cápája, T. Alfréd is, a dörzsölt gyűjtő. Úgy is lett; Alfréd a két utolsó licitáló között van. Végül nem az övé lesz a gyűjtemény, hanem azé a fiatalemberé, aki naponta rám írt és felajánlotta, hogy a lakásajtóig jön a könyvekért, hogy nekem ne kelljen cipekednem – mellesleg fejedelmi árajánlatot tett.
Fellélegzek, ahogy elkerülnek tőlem a könyvek, írhatom a még most is be-beeső érdeklődőknek, hogy már tárgytalan a dolog.
Így el kellett küldenem T. Alfrédot is, aki azt hitte, hogy csak az árat akarom felverni, mikor megmondtam neki, hogy mennyit kínált a vetélytársa. Ő tehát nemet mondott, majd várta, hogy pár nap múlva visszakuncsorogjak hozzá a gyűjteménnyel, és mikor ez nem történt meg, ő maga kérdezett rá:
– Na, mi van a holmival?
– Hát eladtam a másik fiúnak, de ezt mondtam is neked.
– Azt hittem blöfföltél az árral kapcsolatban.
– Igazat mondtam.
5., Mesekönyveket hirdetek egy szülői csoportban. Valaki csak egyet szeretne megvenni, 1500 forintért. Természetesen annak is örülök, kérem, utaljon nekem, írja meg a címét, és postára adom (kis könyv, a posta elviszi olcsón, levélként). Neki nem jó a posta, ő személyesen szeretné átvenni, a szomszéd megyében lakik, de találkozzunk valahol félúton.
Nem szeretnék pénzéhesnek tűnni, de most úgy vagyok, mint Linda Evangelista, a híres fotómodell, aki azt mondta, hogy 10 ezer dollárnál kevesebbért az ágyból se kel ki reggel; én meg 1500 forintért nem fogok másfél órát (oda-vissza 3-at) utazni.
A vevő erre megsértődik, bizalmatlan, hogy képzelem, hogy 1500 forintot csak úgy elutal a számlámra?! Különben is, nem írtam ki a hirdetésben, hogy nincs személyes átadás.
Tévedett, kiírtam. Akkor azon rugózik, hogy félreérthető volt a szöveg.
A könyv marad nálam és kilépek a beszélgetésből.
6., Fiam egyik vevője, egy idősödő gavallér, a csomag átadása után meg akart hívni egy kávéra és egy kis beszélgetésre.
almameter 