Régebben negyedévenként készítettem összefoglalót a mindennapjainkról, de abbahagytam. Most mégis csinálok egy visszatekintést a 2021-es évre, mert olyan eseménydús volt, és olyan sok változást hozott.
2021-ben tehát felpörgött az életünk.
Többször írtam itt a blogon arról, hogy elkezdtem komolyan lomtalanítani, és hogy ez mekkora sikerélményt adott és hogy milyen felszabadító élmény. Kidobtam, elajándékoztam, eladtam a holmink egy részét, de még mindig jóval több cuccunk van, mint kéne. Kezdem magamévá tenni a minimalista elveket. Bár még az elején vagyok a folyamatnak, látom, hogy ez több, mint egy divatos trend, emögött komoly filozófia és életszemlélet is van – nálam legalábbis.
Tavaly megint költöztünk. Ezt is nagy előrelépésnek tartom, mert már nem éreztük ott jól magunkat, és kezdtünk belesüppedni a langyos semmittevésbe. A költözés végre a családtagjaimban is elhozta a változást, őket is sokkolta a sok kacat, amiket át kellett hurcolni a következő lakásba. Lányom ki is jelentette, hogy soha nem lesz nagy háza és sok holmija, bármennyi pénze is lesz.
A gyerekeim apja új munkát kapott, ezúttal egy észak-európai regionális banknál, és elvitte magával nagyfiunkat is. A két férfi előkészítette a terepet, szállást kerestek, majd mi is utánuk mentünk. Írtam már észak-európai kalandjainkról, ezt most nem részletezem.
A kint tartózkodást meg kellett szakítanunk és haza kellett utaznunk anyósom állapotának rosszabbra fordulása miatt, aki sajnos az év vége felé meg is halt. Mindannyiunknak nagy trauma és fájdalom volt a haldoklót végigkísérni ezen az úton. Eddig nem szembesültünk a halállal ilyen közelről. Ez a legszomorúbb pontja 2021-nek. De minden rosszban van valami jó: a haláleset összehozott minket az unokanővéreinkkel, és nagyon örülünk az egymásra találásnak!
Nekem többféle munkám is volt tavaly; bejárósak is, de legjobban azt szerettem, amit otthonról lehetett végezni. 8 előtt 10 perccel odaültem a gép elé neglizsében, és bejelentkeztem a rendszerbe. Szerettem, hogy nem kellett hosszú órákat utazással töltenem; az eggyel azelőtti munkahelyre reggel 6-kor indultam el, hogy 8-ra beérjek.
Tavaly majdnem nagyon pórul jártam egy jelentéktelennek induló sérülés miatt. Mire észbe kaptunk, komoly gyógyszerezésre volt szükségem, de hála Istennek, meggyógyultam. Szegény anyám minden reggel sírva hívott fel, hogy megvagyok-e még.
A múlt évben már elmondhattam, hogy felnőtt gyerekeim vannak (így, többes számban!), hisz nagykorú lett a nagyobbik fiam is. Őt a skandináv-balti tartózkodás és a munka még felnőttebbé tette, és hogy az érettségről papírja is legyen, magánban leérettségizett. Tallinnban akarta letenni az első vizsgáját, de a hazautazás miatt ez egy budapesti vizsgaközpontban történt meg. Mi még jobban izgultunk, mint ő, de nagyon ügyesen elintézett mindent, és a kisujjából kirázta az első tudományterület tudnivalóit; társadalomtudomány témában eleve nagy volt az olvasottsága. Akkreditált, angol nyelvű, nemzetközi érettségiről van szó, amivel egyetemre tud jelentkezni.
Nagyon rugalmas ez a rendszer: ha a gyerek (illetve felnőtt) nem elégedett az eredménnyel (vagy esetleg nem érte el a szükséges minimumot), újra próbálkozhat. Azt is ő dönti el, hogy melyik tárgyból mikor megy vizsgázni, tehát az idejét és erőforrásait maga osztja be. A jutúbon rengeteg videó van, amik segítenek felkészülni, matematikából pédául több tanár is megold próbateszteket.
A lányom nagyon jó évet zárt az orvosi egyetemen; nem tudjuk pontosan, hányadik lett a tanulmányi rangsorban, de a legjobb 10 %-ban van, az biztos. Belerázódott a vizsgázásba is, egyre rutinosabb és egyre kisebb stressz árán teljesíti a féléveket. Dolgozott kórházban, ahol hivatalosan “ápolástan gyakorlaton lévő orvostanhallgató” volt a beosztása; a betegek természetesen nővérkének illetve kislánynak szólították, egy demens bácsi pedig Andikának hívta, mert csak az unokája neve jutott eszébe, hiába mondta a bácsi lánya, hogy “Papa, Andika 39 éves, ez a kislány neki a lánya lehetne”.
A kisfiam végleg eljegyezte magát a tánccal – mondjuk nem csoda, mert rendszeresen vittem magammal táncolni. Imádja és jó hatással is van rá (egy ideig nélkülöznie kell a magyar táncházakat sajnos).
Örömteli esemény volt még, hogy nagymamám betöltötte a 90. életévét.
Kulturális életet is éltünk:
A halálesetet kivéve eredményes és aktív volt a 2021-es év – több eseményről most nem is számolok be helyhiány miatt.
Ja, majdnem elfelejtettem magamról is feltenni egy képet. A gyerekek vetették fel, hogy mutassam meg magam a blogon.
almameter 