2014.10.27. – Ügyünk véget ért (?)

Többen ismeritek kisfiunk kálváriáját. (Bejegyzés itt).

Azért összefoglalom a lényeget: egy szakértői bizottság szörnyű véleményt állított ki a fiunkról 2012 őszén. Diszgráfiás, diszkalkuliás, diszlexia gyanús és nagyon gyenge értelmi képességű („anyuka, örüljenek, ha az általános iskolát el tudja majd végezni a gyerek”). Ez a hír letaglózott minket; éjszakákon át gondolkodtunk, hogy mi legyen a gyerekkel.

Az első megrendülésből feléledve elhatároztuk, hogy nem hisszük el, hogy a kisfiunk ennyire súlyos állapotban van, és küzdeni fogunk érte. Elkezdtek gyűlni a különböző szakvélemények és orvosi leletek; kivizsgálást kértünk számtalan helyen, kórházban is feküdt, nézte radiológus, neurológus és ortopéd szakember. Több különféle fejlesztésre is járt, amikkel kapcsolatban átestünk a ló túlsó oldalára: bizony, volt olyan időszakunk, mikor minden nap kellett valahová mennie, ám egy idő után beláttuk, hogy ez nagyon fárasztó mindannyiunk számára (de főleg neki).

Ennek az időszaknak nagy eseménye volt az, hogy kivettük az iskolából, és magántanuló lett. Régi iskolánkban igen megörültek, mikor elhoztuk onnan, fellélegezhettek, hogy „egy papírossal kevesebb van” az intézményben. (Olyan megbélyegző ez a „papíros” elnevezés; mintha azt mondanák, hogy a „nyomorékok”, vagy a „zabigyerekek”). Mivel ebben az iskolában hangsúlyozottan megkülönböztetett szellemiség uralkodott, különösen fájó volt, hogy mind az igazgató, mind az osztályfőnök eleve lemondtak a gyerekről, meg se próbáltak rajta (és családunkon) segíteni, sőt igen csúnyán viselkedtek, mikor megmondták, hogy „soha nem lesz belőle normális gyerek”. Később azt is hallottuk (reménykedtünk benne, hogy csak rágalom), hogy a szülők kérték a tanítót,  ne ültesse a gyereküket a mi kisfiunk mellé, mert „valami baj van” vele. Ha a bőrszíne miatt rekesztenek ki egy gyereket, az ellen a szülők felléphetnek megfelelő hatóságoknál, de hol kereshettünk volna mi elégtételt…?

Mindenesetre az ebben az iskolában tapasztalt eljárás és szellemiség hozzájárult ahhoz, hogy árnyaltabb legyen a képünk egy bizonyos, több ezer éves intézménnyel kapcsolatban. Hálásan köszönjük ezt nekik!

Szóval a gyerek itthon maradt, és az első magánvizsgánk kimagaslóan jó eredményeket hozott. Kisfiunk életében először szembesült azzal, hogy milyen érzés ötösöket kapni. Ezért meg a befogadó iskolának vagyunk hálásak.

Eltelt egy év is a letaglózó szakvélemény óta, de még mindig nem jutottunk el a másodfokú fórumra, és volt a kezünkben egy megfellebbezett, el nem fogadott, így érvényre/jogerőre nem emelkedett elsőfokú határozat. Vagyis a gyerek jogilag lógott a levegőben, hisz volt is papírja, meg nem is. Minket ez nem zavart, de kellemetlen volt a befogadó iskolának. Rengeteg energiánk ment arra, hogy hivatalos helyről pecsétes papírunk legyen arról, hogy az elsőfokú szakvélemény nem érvényes.

Hosszú hónapok teltek el úgy, hogy semmi, de semmi előrehaladás nem történt az ügyünkben. Egyéb dolgaink jól álltak, a sok fejlesztést abbahagytuk; helyettük lett olyan elfoglaltságunk, amit a gyerek örömmel végzett, de azt se minden nap csinálta, így nagy nyugalom köszöntött be az életünkben.

Ebbe az idillbe szólt bele egy napon a telefon; egy kormánytisztviselő érdeklődött, hogy miért nem vittük a gyereket a második felülvizsgálatra sem, és hogy lezárhatja-e az ügyet azzal, hogy automatikusan az elsőfokú határozat lép érvénybe (ami szerint a fiunk nagyon buta)?

(A jobb megértés végett: a területi szakértői bizottságokkal lehet a szülőnek egyet nem érteni, ebben az esetben a Budapesten lévő ELTE GYOSZI nevű intézmény a felülvizsgáló csúcsszerv, az ország minden részéből hozzájuk irányítják a gyerekeket. Két időpont adható, ha egyiken sem jelenik meg a szülő a gyerekkel, akkor befejeződik az eljárás.)

Szóval mi is kaptunk két időpontot (ez első nem felelt meg, mert a fiunk épp akkor kéthetes táborban volt), ám a másodikról nem kaptunk értesítést, persze nem is jelentünk meg a vizsgálaton, így a GYOSZI automatikusan lezártnak tekintette az ügyünket. A jóindulatú kormánytisztviselő erre utasította a GYOSZI-t, hogy vagy bizonyítsák be a postakönyvükkel, hogy megkaptuk az értesítést, vagy adjanak soron kívül egy új időpontot.

Alig akartuk elhinni, hogy több, mint másfél év elteltével (!) el is jutunk oda, ahová pár hét alatt kellett volna eljutnunk: a felülvizsgálatra!

Izgultunk, mert éreztük, hogy nagy a tét. Orvosi vizsgálat volt az első napon, pszichológiai és pedagógiai felmérés a másodikon.

Az eredmény minden képzeletünket felülmúlta: az elsőfokú szakértői vizsgálatot hibáktól hemzsegőnek és szakmailag megalapozatlannak mondták ki! A gyerek otthon tanítását és magántanulói státuszban tartását kifejezetten előírták (azóta is sok otthonoktató szülő irigykedik ránk, hogy ilyen bombabiztos és támadhatatlan hivatalos papírunk van az OO-ról)! El kell még dicsekednem azzal, hogy a szakértő megdicsért minket, amiért ilyen céltudatosan harcoltunk a gyerekért és jó érzékkel tudtuk, hogy mi neki a legideálisabb!

Boldogságunk és megkönnyebbülésünk leírhatatlan volt!

És hogy mi baja is van a fiunknak?

A tudomány jelenlegi állása szerint enyhe idegrendszeri sérülése miatt bizonyos finom és nagymozgásai (írása is) nehezítettek. Ezért a papírért szenvedtünk olyan sokat!

Hivatalokban szerzett tapasztalatinkról írtunk már egy összefoglalót, ezt meleg szívvel ajánlom minden szülőtársamnak, többen jelezték az olvasók közül, hogy kézzel fogható segítség volt nekik saját ügyükben.

Elgondolkodtunk azon, hogy mi lett volna a fiunkkal, ha nem kerül ki a rendszerből, hanem továbbra is szenved, és nap mint nap azzal szembesül, hogy ő nem olyan „okos” mint a többiek. Biztosak vagyunk abban, hogy ha iskolában marad, már megbuktatták volna, azt meg a felülvizsgáló szakértő állította, hogy gyógyszeres kezelésre szorult volna a szorongásai miatt (és így igaza lett volna az első szakértőnek, és tényleg alig tudta volna elvégezni az általános iskolát).

Lusta, hülye, rossz, ostoba…

Azon is elmélkedtünk, hogy vajon hány meg hány gyerek lehet az országban, akiket szintén félrediagnosztizálnak (vagy problémáikat nem is merik fel), és perifériára szorulva, buta és rossz gyereknek bélyegezve kínlódják végig az iskolai éveket…? Akiknek az egész életük kisiklik egy-egy ilyen szakmai tévedés vagy mulasztás miatt…?

Hány olyan gyerek van, akiket –jobb híján – kezelhetetlennek minősítenek, holott átlagon felüli intelligenciával rendelkeznek, csak az iskola nem képes lekötni az energiáikat? (Jó, ha az eszünkbe véssük, hogy nem csak az átlag (átlag?) alatt teljesítő gyerekekkel, hanem a tehetségekkel sem tudnak mit kezdeni a legtöbb iskolában!)