2014.10.27. – Ügyünk véget ért (?)

Többen ismeritek kisfiunk kálváriáját. (Bejegyzés itt).

Azért összefoglalom a lényeget: egy szakértői bizottság szörnyű véleményt állított ki a fiunkról 2012 őszén. Diszgráfiás, diszkalkuliás, diszlexia gyanús és nagyon gyenge értelmi képességű („anyuka, örüljenek, ha az általános iskolát el tudja majd végezni a gyerek”). Ez a hír letaglózott minket; éjszakákon át gondolkodtunk, hogy mi legyen a gyerekkel.

Az első megrendülésből feléledve elhatároztuk, hogy nem hisszük el, hogy a kisfiunk ennyire súlyos állapotban van, és küzdeni fogunk érte. Elkezdtek gyűlni a különböző szakvélemények és orvosi leletek; kivizsgálást kértünk számtalan helyen, kórházban is feküdt, nézte radiológus, neurológus és ortopéd szakember. Több különféle fejlesztésre is járt, amikkel kapcsolatban átestünk a ló túlsó oldalára: bizony, volt olyan időszakunk, mikor minden nap kellett valahová mennie, ám egy idő után beláttuk, hogy ez nagyon fárasztó mindannyiunk számára (de főleg neki).

Ennek az időszaknak nagy eseménye volt az, hogy kivettük az iskolából, és magántanuló lett. Régi iskolánkban igen megörültek, mikor elhoztuk onnan, fellélegezhettek, hogy „egy papírossal kevesebb van” az intézményben. (Olyan megbélyegző ez a „papíros” elnevezés; mintha azt mondanák, hogy a „nyomorékok”, vagy a „zabigyerekek”). Mivel ebben az iskolában hangsúlyozottan megkülönböztetett szellemiség uralkodott, különösen fájó volt, hogy mind az igazgató, mind az osztályfőnök eleve lemondtak a gyerekről, meg se próbáltak rajta (és családunkon) segíteni, sőt igen csúnyán viselkedtek, mikor megmondták, hogy „soha nem lesz belőle normális gyerek”. Később azt is hallottuk (reménykedtünk benne, hogy csak rágalom), hogy a szülők kérték a tanítót,  ne ültesse a gyereküket a mi kisfiunk mellé, mert „valami baj van” vele. Ha a bőrszíne miatt rekesztenek ki egy gyereket, az ellen a szülők felléphetnek megfelelő hatóságoknál, de hol kereshettünk volna mi elégtételt…?

Mindenesetre az ebben az iskolában tapasztalt eljárás és szellemiség hozzájárult ahhoz, hogy árnyaltabb legyen a képünk egy bizonyos, több ezer éves intézménnyel kapcsolatban. Hálásan köszönjük ezt nekik!

Szóval a gyerek itthon maradt, és az első magánvizsgánk kimagaslóan jó eredményeket hozott. Kisfiunk életében először szembesült azzal, hogy milyen érzés ötösöket kapni. Ezért meg a befogadó iskolának vagyunk hálásak.

Eltelt egy év is a letaglózó szakvélemény óta, de még mindig nem jutottunk el a másodfokú fórumra, és volt a kezünkben egy megfellebbezett, el nem fogadott, így érvényre/jogerőre nem emelkedett elsőfokú határozat. Vagyis a gyerek jogilag lógott a levegőben, hisz volt is papírja, meg nem is. Minket ez nem zavart, de kellemetlen volt a befogadó iskolának. Rengeteg energiánk ment arra, hogy hivatalos helyről pecsétes papírunk legyen arról, hogy az elsőfokú szakvélemény nem érvényes.

Hosszú hónapok teltek el úgy, hogy semmi, de semmi előrehaladás nem történt az ügyünkben. Egyéb dolgaink jól álltak, a sok fejlesztést abbahagytuk; helyettük lett olyan elfoglaltságunk, amit a gyerek örömmel végzett, de azt se minden nap csinálta, így nagy nyugalom köszöntött be az életünkben.

Ebbe az idillbe szólt bele egy napon a telefon; egy kormánytisztviselő érdeklődött, hogy miért nem vittük a gyereket a második felülvizsgálatra sem, és hogy lezárhatja-e az ügyet azzal, hogy automatikusan az elsőfokú határozat lép érvénybe (ami szerint a fiunk nagyon buta)?

(A jobb megértés végett: a területi szakértői bizottságokkal lehet a szülőnek egyet nem érteni, ebben az esetben a Budapesten lévő ELTE GYOSZI nevű intézmény a felülvizsgáló csúcsszerv, az ország minden részéből hozzájuk irányítják a gyerekeket. Két időpont adható, ha egyiken sem jelenik meg a szülő a gyerekkel, akkor befejeződik az eljárás.)

Szóval mi is kaptunk két időpontot (ez első nem felelt meg, mert a fiunk épp akkor kéthetes táborban volt), ám a másodikról nem kaptunk értesítést, persze nem is jelentünk meg a vizsgálaton, így a GYOSZI automatikusan lezártnak tekintette az ügyünket. A jóindulatú kormánytisztviselő erre utasította a GYOSZI-t, hogy vagy bizonyítsák be a postakönyvükkel, hogy megkaptuk az értesítést, vagy adjanak soron kívül egy új időpontot.

Alig akartuk elhinni, hogy több, mint másfél év elteltével (!) el is jutunk oda, ahová pár hét alatt kellett volna eljutnunk: a felülvizsgálatra!

Izgultunk, mert éreztük, hogy nagy a tét. Orvosi vizsgálat volt az első napon, pszichológiai és pedagógiai felmérés a másodikon.

Az eredmény minden képzeletünket felülmúlta: az elsőfokú szakértői vizsgálatot hibáktól hemzsegőnek és szakmailag megalapozatlannak mondták ki! A gyerek otthon tanítását és magántanulói státuszban tartását kifejezetten előírták (azóta is sok otthonoktató szülő irigykedik ránk, hogy ilyen bombabiztos és támadhatatlan hivatalos papírunk van az OO-ról)! El kell még dicsekednem azzal, hogy a szakértő megdicsért minket, amiért ilyen céltudatosan harcoltunk a gyerekért és jó érzékkel tudtuk, hogy mi neki a legideálisabb!

Boldogságunk és megkönnyebbülésünk leírhatatlan volt!

És hogy mi baja is van a fiunknak?

A tudomány jelenlegi állása szerint enyhe idegrendszeri sérülése miatt bizonyos finom és nagymozgásai (írása is) nehezítettek. Ezért a papírért szenvedtünk olyan sokat!

Hivatalokban szerzett tapasztalatinkról írtunk már egy összefoglalót, ezt meleg szívvel ajánlom minden szülőtársamnak, többen jelezték az olvasók közül, hogy kézzel fogható segítség volt nekik saját ügyükben.

Elgondolkodtunk azon, hogy mi lett volna a fiunkkal, ha nem kerül ki a rendszerből, hanem továbbra is szenved, és nap mint nap azzal szembesül, hogy ő nem olyan „okos” mint a többiek. Biztosak vagyunk abban, hogy ha iskolában marad, már megbuktatták volna, azt meg a felülvizsgáló szakértő állította, hogy gyógyszeres kezelésre szorult volna a szorongásai miatt (és így igaza lett volna az első szakértőnek, és tényleg alig tudta volna elvégezni az általános iskolát).

Lusta, buta, rossz, ostoba...

Lusta, hülye, rossz, ostoba…

Azon is elmélkedtünk, hogy vajon hány meg hány gyerek lehet az országban, akiket szintén félrediagnosztizálnak (vagy problémáikat nem is merik fel), és perifériára szorulva, buta és rossz gyereknek bélyegezve kínlódják végig az iskolai éveket…? Akiknek az egész életük kisiklik egy-egy ilyen szakmai tévedés vagy mulasztás miatt…?

Hány olyan gyerek van, akiket –jobb híján – kezelhetetlennek minősítenek, holott átlagon felüli intelligenciával rendelkeznek, csak az iskola nem képes lekötni az energiáikat? (Jó, ha az eszünkbe véssük, hogy nem csak az átlag (átlag?) alatt teljesítő gyerekekkel, hanem a tehetségekkel sem tudnak mit kezdeni a legtöbb iskolában!)

Reklámok

45 thoughts on “2014.10.27. – Ügyünk véget ért (?)

  1. Örülök, hogy véget ért a kálvária, mármint a papirozás része. A többit úgyis folyamatosan csináljátok!((()))

  2. hát éz nagyon jó. amúgy attól tartok, a mi fiúnkkal sem tudnának mit kezdeni egy iskolában. csak mi nem próbáltuk ki. minden nap hálás vagyok érte hogy itthon taníthatom. sok erőt nektek tovább.

    • Mai eszemmel már eleve nem adnám be iskolába, de akkor még nem voltam ilyen jól tájékozott, mint most. Sebaj, megfizettük a tanulópénzt, és örülök, hogy eljutottunk az otthonoktatásig!

  3. Örülök, hogy vegre pont került a kálvária végére. 🙂 es tenyleg kincset érhet egy ilyen papir, amiben előírják az otthonoktatast. 🙂

  4. “Hány olyan gyerek van, akiket –jobb híján – kezelhetetlennek minősítenek, holott átlagon felüli intelligenciával rendelkeznek, csak az iskola nem képes lekötni az energiáikat? ”
    Az én fiam is ilyen. A tanítónéni szerint elképesztően okos, de a hátsó padban a helye, mert “nyüzsög””, mert szanaszét van a holmija, mert, mert, mert….Mindennap beírás, boszipecsét, közben 100% minden feladatlap amit kitölt, de “anyuka, nézze, összagyűrte, telefirkálta, maszatos, vés, radíroz…” és eddig nem verekedett, most már igen. De nem is csodálkozom, a gyerekek érzik, hogy a tanítók nem fogadják el, hát akkor ők miért is… Egyedül ül, (mert a szülők tiltakoznak) utálja az egészet, szünettől-szünetig számolja a perceket. a
    De amikor a tanítónéni azt mondta, h “anyuka, tudja ugye? Hiszen ugyanazt a gyereket viszi haza” elgondolkodtam. Ugyanis NEM azt a gyereket viszem haza, hanem egy bújós, nevető, egyedi kispasi jön velem haza, aki imád úszni, táncolni, mesét hallgatni, aki a harmadikos tesója matek háziját simán megírja vacsora előtt elsős létére, és verset ír a nagymama szülinapjára. 🙂 De ez nem fontos, ezt a suliban nem tudják, nem is érdekli őket.
    és nem tudom mit csináljak, nem tudom hova vigyem, hogy ne menjen tönkre, hogy ne ő álljon a célkeresztebe…

  5. Kedves Almameter,
    E bejegyzésed kapcsán keveredtem ide, és megkönnyeztem a történetedet, és őszintén örülök, hogy a “vége” happy end lett.
    Két meglátásom lenne. A kálvária véget ért ugyan, de a Ti utatok még “csak” épp, hogy elkezdődött, s ez a történet hamarosan már csak egy mérföldkő lesz, amihez sok további fog kapcsolódni. A másik a legutóbbi kommented nyomán merült fel bennem. Nem szerencséd, szerencsétek volt, hanem megfelelően jártatok el, s ami tapasztalatod esetleg hiányzott a hivatalos eljárásokban történő eredményes igényérvényesítéshez, azt most a sors egy emberséges tisztviselővel kisegítette. Ennek így kellett történnie.
    Haladjatok bátran és magabiztosan tovább. … és ne a szerencsébe bízz, hanem Magadban, Magatokban. A sikert pedig tessék akként, a személyes sikeredként értékelni és nem átpasszolni a szerencsének. 🙂
    Kitartást és további sok sikert kívánok Nektek. 🙂 ❤

    • Köszönöm biztató szavaidat.
      Az talán a bejegyzésből is kitűnt, hogy harcunk hosszú volt és fáradságos. Rengeteg energiánk ment el hivatalos levelek írásával, az internet böngészgetésével, sorstárs szülőkkel való beszélgetéssel, sírással, kétségbeeséssel, az esélyek latolgatásával…
      Ebben valóban a mi erőfeszítéseink vannak benn, de az, hogy a felülvizsgálaton egy emberséges és korrekt orvost fogtunk ki, az mégiscsak szerencse, hisz – bár szeretném azt hinni, hogy a gyógypedagógia fellegvárában minden szakember emberséges és korrekt – ugyanúgy ráakadhattunk volna egy olyan szakértőre, mint az, aki legelőször vizsgálta meg a gyereket.

      • Teljesen igazad van. Mégis arra biztatnálak, hogy az emberséges és korrekt eljárást ne a szerencse számlájára írd, mert ez lenne a természetes és magától értetődő, és ennek az ellenkezője a deviáns. Csak ügyesen és okosan tovább 🙂

      • Sajnos a tapasztalat tanított meg arra, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az ember jó szakember kezébe kerül – legyen szó akár szülészorvosról, gázszerelőről, vagy gyógypedagógiai szakértőről, pedig a természetes nem ez kellene, hogy legyen!

  6. ez a “nagyon buta lenne” azért bántó. A tanulásban akadályozott gyerekek nem “nagyon buták”. Azt hiszem, kicsit a saját előítéleteid is árnyalják ezt a történetet. Nem?
    A gyereknek nyilván jobb, és ha problémája van a finommotorikájával vagy a nagymozgásaival, nyilván arra is megtaláljátok a megfelelő fejlesztéseket.

    • Azt, hogy a fiunk “nagyon buta lenne”, nem mi használtuk a gyerekre, hanem az iskola és a szakértői bizottság. Mi azért tisztában vagyunk a saját gyermekünk képességeivel.
      (Sajnálom, ha a kifogásolt mondat idézet volta nem volt egyértelmű.)

      • Kedves “almameter”!
        Nagyon megrázott a történet. Három lányom és két unokám van. Annyi a gondolat most a fejemben, hogy előfordulhat némi zavarosság a hozzáfűzni valómban 🙂 Ezért bocsi. Az első, és talán legfontosabb: SNI ??? Minden szakmait félretéve, érzésem szerint MINDEN GYEREKNEK szüksége van a “sajátos nevelés”-re. Minden lurkó egyedi és más mint a többi. Ott látom a hibát ( többek között), hogy a pedagógus ezer dolog miatt nem ér rá megismerni a “munkaanyagot”, aztán ha sejti is hogy mit kéne tenni, azt már nem biztos hogy tudja ( elnézést mindenkitől) hogy hogyan kellene azt tennie. Idő semmire, az osztálylétszám ( hála a magasságos oktatásügynek) a normális háromszorosa, jó ha tudja a gyerekek nevét. Pedig a gyermek, aki SNI-s, CSAK eltér a ‘normálistól’ Normális? Ki állapítja meg, mi a normális? Minek alapján? Talán érzékenyebb mint az átlag, ezért tán félénkebb is. Talán csak megijedt a hangos és “hatáozott” hivatalnoktól ( pedagógus, nevelési tanácsadó munkatársa, stb.) Talán csak elhitették vele, hogy ő bizony más, mint a többiek, és akkor tuti, csak rosszabb lehet!!!! Szó mi szó, szívből gratulálok a kitartásukhoz, a szemléletükhöz, miszerint a legfontosabb a gyerek volt, és nem a fenekedő bürökrácia ( ami szerintem csak elkendőzése annak, hogy a rengeteg ilyen olyan § között senkinek halvány gőze, hogy mit kell tennie, ha nem a szabályos “négyszöggel” találkozik!)
        Kívánom Önöknek és gyermekeiknek, hogy a szerető családi légkör mindig megmaradjon, a fásultság fogalma távolmaradjon, és a kitartásuk győzelmet hozzon a bürökratákon! Kiegyensúlyozott csemete a jutalom a kitartásukért, aki hálás lesz minden percért. Isten Önökkel. Mária

      • Kedves Mária, köszönöm dicsérő szavait, nagyon jól esett.
        Valóban, minden gyereknek kijárna az egyénre szabott bánásmód, ez a családon belül tud megvalósulni a legjobban. Talán ezért is van, hogy az otthonoktató mozgalomnak egyre több híve van. Ébredeznek a szülők, egyre kritikusabban szemlélik az oktatásügyben (is) végbemenő változásokat, és a válaszuk a gyerek iskolából való kiemelése. Nálunk nagyon bevált!!

  7. Kepzeld a hugomek is el kezdtek szenvedni a kozepso lanyukkal, mert a rendszer nem neki valo. En latom, es o is latja, hogy a gyerek okos, ugyes, de idegileg nem birja az allando nyomast. Nagyon remelem, hogy hamar valtoztatnak ok is, melott a rendszer tonkreteszi a gyerkeket. Mar meseltem neki rolatok, de ezt a bejegyzest kulon elkuldom neki. Szuper csalad vagytok!
    En sosem bantam meg, hogy otthon tanitok. Sok faradsag, de meghozza a gyumolcset. Orommel olvasom iromanyaidat. puszi nektek.

  8. Mi is jártunk az ELTE-n (a legfelső, országos szervnél), mert a helyi Szakértői Bizottság el akarta venni SNI-s gyermekünktől a magántanulói státuszt a szakorvosi javaslat ellenére, és fellebbeztünk. Szerencsére akkor mi is egy nagyon emberséges szakértőt fogtunk ki (nevet nem merek kiírni). Maradhatott továbbra is magántanuló, de az SNI-t nem vették le róla, hogy szabad kezet kapjunk a magántanulói státusz kérelmezésében. Ugyan ezekkel a problémákkal küzd a 10 éves gyermekem, mint a Ti fiatok, motoros zavarok, enyhe idegrendszeri zavar, és szorongás. Az iskolától heti 10 tanóra felkészítést kap, mert a Szakértői papír előírja a magántanulóságot. Nálatok akkor levették az SNI-t? Vagy rajta van a papíron? Mert akkor jár az iskolától a heti 10 tanóra + 3 óra fejlesztő foglalkozás.
    Jó lenne privátban is beszélni…

  9. Hogyan tudnánk felvenni a kapcsolatot privátban?
    Nagyon hasonló az esetünk, tanácsot szeretnék kérni.

  10. 38 évet dolgoztam óvónőként(tanítói diplomával is). Végig kísértem pályám során több ezer gyermeknek a sorsát, felnőtté válását. Tapasztalatom: nem szabad beskatulyázni a gyerekeket. Nem biztos hogy a jó tanulókból lesznek a boldog felnőttek. A szülő ismeri legjobban a gyermekét, őt nem lehet becsapni. Érzelmileg stabil család vegye körül, ez “fejleszt” a legjobban. A legfontosabb:boldog emberré nevelje! (kevés agymosással!!

  11. Gratulálok nektek, hogy mindennel szembemenve, kivívtátok azt ,ami a fiatoknak a legjobb és a jó eredményekkel bizonyítottat
    ok is! Nagyon példamutató a teljesítményetek! Csak így tovább!

  12. Jaj, de jó olvasni néha az igazság győzelméről!!! Véletlen keveredtem ide, de úgy tűnik, pont ez kellett nekem ma 🙂 Nektek meg gratulálok a kitartásotokhoz! Szegény öcsém is pont ilyen volt… általánosban még átengedték a beteg anyánkra való tekintettel, de kilencedikben 8 tantárgyból bukott… és képtelen volt akár egyetlen középiskolai osztályt is elvégezni (nyilván behozhatatlan hátrányai voltak) Szerencsére az is happy-end lett, és kiváló lakatos szakember vált belőle apám szárnyai alatt… (nem a hivatalos oktatásnak köszönhetően)

  13. Azért, hogy ne csak szülői oldalról láthassák az emberek, én egy ilyen Sajátos nevelésü igényű személy vagyok. Hát az általános iskolában nekem sem josoltak sokkal több jót mint az itt olvasottak, talán annyi szerencsém volt, hogy egyetemi és főiskolai hallgatók is taníthattak náluk, így a tényleges tanárainknak sokkal alapossabb felkészültséggel kellet rendelkezni, de az osztályomban én voltam az egyetlen igy nehezebb is volt. Nem emlékszem olyan évre ahol nem kegyelemmel vagy pótvizsgával mentem volna át 1-4-ig. Még 5-6 is igy telt. Én szerencsés lehettem a diszlexia és diszgráfia akkor került be az emelt támogatási körbe, igy nem volt velle annyi visszaélés mint manapság. Mikor már olyan ginmáziumba kerültem ahol speciálisan ezekre a problémákra épülten oktattak az addigi 2.3-as átlagom hirtelen lett 4.6. Különös. Sajnos ma Magyarországon ilyen kis létszámban müködő osztályos iskolából összesen 2-van, legjobb tudásom szerint. Gyógytornász diplomám csak a szakdolgozat hiánya miatt nincs meg, holott 200-an keztünk és végül 46-an jutottak el az államvizsgáig. Köztük én is. Jelenleg távokatáson a közgazadasági diplomámat megszerzésén fáradozom és nem tartom magam kevesebbek azért, mert nem tudok 200 olalt elolvasin egy óra alatt, vagy mert egy elsősnek is jobb a helyesírása mint nekem. Nem tudom hogy az, hogy kivették a gyermeket az iskolából, az helyes vagy nem. Nem is tisztem eldönteni. Szerintem a kérdés inkább az a gyermek hogyan éli meg ezt. Erre a kérdésre meg csak, maga fog tudni válaszolni évek mulva, én szerencsés voltam, remélem ő is annak modhatja magát ebből a szempontból majd egy nap. Amihez igazán szívből gratulánli tudok; az a Magyar Állami Bürokrácián való kínkeserves út végigjárása. Ahhoz minden tiszeletem a tiétek, mert ebből a szempontból szerencsés hogy olyan szülei vannak akik törödnek vele és a legjobbat akarják neki.
    Köszönöm hogy végigolvastátok.

    • Kedves Enikő, köszönöm, hogy ezt leírtad.
      Igaz, majd az élet fogja bebizonyítani, hogy jól döntöttünk-e, de én úgy sejtem, hogy igen.
      Ezt alátámasztja az is, hogy a gyerek önértékelése és becsvágya szárnyakat kapott. Amíg iskolába járt és a butagyerek státuszban vergődött, semmi nem érdekelte: ha kettest kapott (és bizony sokszor kapott kettest) csak legyintett, hogy ez jobb, mint az egyes.
      Mióta magántanuló, azóta megtáltosodott!!!
      Rákapott a siker ízére, sütkérezik az okosgyerek szerepében, és igazi kudarcnak tartja, ha matekból csak 94 %-ot ír.
      Azt hiszem, már csak ezért megérte kivenni az iskolából!

  14. Sziasztok,
    Az esetetek elég nagy párhuzamot mutat a miénkkel, ami gondolom legfőképp az egészet kiváltó idegrendszeri károsodás miatt van. Ennek a problémának az a rákfenéje, hogy előítélettel (tuti a hülye szülő miatt ilyen a gyerek), megszokással, vagy tájékozatlansággal párosulva szinte garantált a félrekezelés/félreértelmezés legyen szó akár óvónéniről, akár szakorvosról.
    Hatalmas különbség van a között, ha egy gyermek “szimplán” csak rossz, vagy egy adott stresszhelyzetet rosszul kezel a problémája miatt, mondjuk az oviban. Méghozzá azért, mert a kezelésük is más. Információ, tapasztalat, türelem, és SZAKÉRTELEM kell ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben ne rontson az ember, hanem helyén kezelje a dolgot/gyermeket. Ez sokszor még nekünk szülőknek is nehéz, így megértem hogy nem egyszerű, de azért még nem az a helyes módszer, hogy biztos a szülő miatt ilyen a gyerek, akinek amúgy semmi baja nem lenne, de most már le van írva. A szülő is, a gyerek is, és a vélemény is. 🙂

    Esetünkben az a helyzet, hogy az iskolaérettségi vizsgálaton a 6 éveseknek való teszten (5 évesen) 99%-ot ért el ami a beszédértést, szókincset és ehhez kötődő intelligencia és tanulás alapú felmérésen alapult. Ezzel szemben a finommotorikus készségei (rajz pl) kb értékelhetetlenek voltak egy 6 éveshez képest.

    Sok beszélgetés alkalmával elmondtam már, hogy ezzel a kombinációval pont az a gond, hogy a gyermek kiemelkedő értelmi (és EQ) szintje miatt a még erősebben tisztában van a felé érkező ingerekkel (ovis társak, óvónéni, stb), és emiatt sokkal erősebb a válasz reakció is. Ha ehhez még hozzávesszük a szülők (amúgy teljesen érthető) féltését, érzelmi túlpörgöttségét, kész is egy okos, kedves, művelt, de néha deviáns, stresszes szituációban másféle nevelést kívánó gyermek. Amihez egy átlagos tanárnak/óvónéninek se ideje a többi gyermek mellett, se képzettsége, se tudása nincs. Mát bocsánat.

    Na mindegy, csakannyit szerettem volna mondani, hogy szeretnélek titeket megerősíteni abban, hogy a legtöbbet már megtettétek érte. Kiálltatok mellette, és nem hagytátok, hogy az általatok tapasztaltak megállítsanak. Örülök amikor ilyet látok, mert ez engem is megerősít. Kitartást, és így tovább! 🙂

    • Köszönöm a te hozzászólásodat is!
      Nekem is megerősítés ám a ti történetetek, ahogy többen is leírjátok, hogy így jártatok, mint mi, szóval nekem is nagyon jól esik, hogy visszajeleztek, köszönöm még egyszer!
      A Te gyermekednek is sok sikert kívánok!

  15. :’) A lélegzetem többször elakadt míg a történetet olvastam és a percek előrehaladtával a legkülönbözőbb érzelmeket éltem meg. Köztük egy volt, ami mindvégig kitartott (és szeretnék most csak erre koncentrálni), a csodálat, hogy vannak ilyen tudatos és kitartó szülők, akik hallgatnak a belső hangjukra és a legnagyobb árral szemben sem adják fel. Minden elismerésem! De tényleg! Szerencsés vagyok, mert életem során sok (mostanában egyre több) kitartó és tudatos szülővel ismerkedtem meg, de közülük is… Nem tudom, talán Benneteket illet a mindeneket felülmúló titulus. Le a kalappal előttetek! Köszönöm az erőt és a hitet, amit adtatok a kitartásotokkal, és azzal, hogy mindezt megosztottátok a nagyközönséggel! A történetetek ismét példázza, hogy minden gyerek tudja hova szülessen, maximum a szülők (ennél sokkal egyszerűbb kihívások esetén is!) futamodnak meg…

    Áldás kísérje a családotok útját és a kisfiatokat őrző szemek!

    • Kedves Orsi, zavarba hozol, nem hiszem, hogy mi olyan kiemelkedőek lennénk, szerintem bárki más is megtesz ennyit a gyerekéért.
      De azért köszönöm kedves szavaidat.

  16. Kedves Almamáter!

    Jómagam csak most olvastam a kálváriátokat. Szeretnék gratulálni vagy nem is tudom milyen szavakkal tudnám kifejezni azt a fajta tiszteletet, amit érzek irántatok, mint szülők irant.

    Elég sok idő eltelt. Majd egy év. Hogy van a Kicsi? Hogy vagytok Ti, szülők?

    Szeretnék nektek egy felajánlást tenni. Amit vagy elfogadtok vagy nem. Ez a Ti dolgotok.
    Nekem van egy gyönyörűséges magyar vizslám, Philip. Philip épp kiképzés előtt áll, mint munkakutya, mint terápiás kutya egyaránt. Ezért jómagam arra gondoltam, ha ti is beleegyeztek, hogy nagyon szívesen foglalkoznék a kicsivel egy hivatásos kutya tréner társaságában. Részleteket természetesen személyesen megbeszelnenk, amennyiben szeretnétek egy ilyet kipróbálni. Inkább gondoltam egy játékos, fejlesztő foglalkozásra, mint sem kőkemény tanulásra. 🙂 🙂 Inkább szabadidős tevékenységként képzeljétek ezt el. Nektek csak azt kell eldonteni, hogy látjátok e hasznát egy ilyen foglalkozasnak.?!
    Természetesen, minden anyagi vonzata ennek a dolognak igenleges válasz esetén engem terhel.

    Most itt egyebeket nem írnék le, részleteket szerintem személyesen könnyebb megbeszelni.

    Itt az email címem, ha gondoljátok elsőkörben itt tudunk kommunikálni:

    novbee@gmail.com

    Tisztelettel:
    Takács Norbert

  17. Gratulálok. 🙂 Nekem talán kicsit nagyobb volt a szerencsém? vagy nem tudom.. A fiam ( SNI, autisztikus tünetekkel – na jó ez nincs benne a szakértői papírokba, de látom ) Azon kívül hogy én vettem észre, hogy valami gond van, az óvónők akkor szimplán elutasítottak hogy csak késői fejlődés ( örökbe fogadott 3 évesen ) Egy szakmai óvoda végül is segített ( le a kalappal előttük ) Első osztályban elküldtek a Vadaskertbe. Ritalint kapott az akkor 7 éves kb. 18 kilós gyerekem, napi másfél szemet. Felelőtlen módon amikor láttam hogy mit “ér” nála, leállítottam a drogot.
    Az IQ-ja az értelmi fogyatékosság határát súrolja. Ez a fiú azóta 23 éves. Elvégezte a 8 osztályt hagyományos iskolában, igaz 25 fős osztályban, és soha nem bukott meg. Ez a fiú azóta leérettségizett, jobban mint néhány osztálytársa, egy 36 fős erős gimnáziumban. Ez a fiú azóta kempó vb ezüstérmes 🙂 sok -sok érem tulajdonosa. Két éves OKJ-s iskolát végzett. Sajnos kevés vele a kapcsolatom, mert ő az apjával maradt a válás után ( nagykorú volt már akkor, az érettségiig nem hagytam magára ) Ti nagyon sokat tettetek a fiatokért, és nemcsak érte, hanem a testvéreiért is. Mert ha ő biztonságban van, abban érzi magát, akkor a többiekkel is minden rendben. Zsóka

  18. Le a kalappal elottetek! Gratulalok nektek! Csak igy tovabb. Nekunk egy kis Turette-es manonk van. Nem egyszeru. Miert ilyen ez a vilag? Tanarok, orvosok, hivatalnokok…. elkeserito

    • De szomorú, hogy ilyen sokan írtok hasonló esetekről…
      Azt hiszem, ilyen bejegyzést rajtam kívül még sokan írhattak volna!
      Minden jót kívánok az egész családotoknak!

  19. Kedves Erzsi!
    Döbbenettel olvastam soraidat. Gratulálok a kitartásotokhoz és erőtökhöz és hogy tudtatok a megérzéseitekre hallgatni. Remélem innentől már nem gördítenek elétek akadályokat.
    Kisfiam is kilóg az oviból, mert nem tudják lekötni, ezért ő próbálja felhívni magára a figyelmet. Persze elküldtek fejlesztésre, mi magán fejlesztő tornára járunk, ahol mindig megdicsérik és jól is érzi magát . Most kutakodom, hogy hova lehetne vinni a kisfiamat, ahol jól érzi magát és elfogadják és foglalkoznak vele (Waldorf tetszik,csak nem tudom megoldani h délben elhozzam). Egyébként már bölcsiben azt mondták, hogy nagyon okos. Még nem tudom, hogy segítőszándékkal állnak hozzánk az oviban vagy teher nekik a kisfiam, mert nem pont úgy viselkedik mint a többiek.

    • Köszönjük az együttérzésedet!
      Kívánom, hogy a kisfiadnak olyan helyet találj, ahol jól érzi magát, és a többiek is szeretik!

  20. Kedves almameter/Erzsi! (- ha ismeretlenül szólíthatlak így)
    A 7 éves kisfiammal mi is túl vagyunk egy Nev. Tanácsadós körön, ami – remélhetőleg – itt véget is ér. Nekem az okoz nehézséget, hogy mivel magyarázzam meg neki, hogy ide-oda megyünk, beszélgetnek vele idegenek, kérdezgetik… Nem titkolózunk vele, igyekszünk őszintén megfogalmazni mindent, de azért mégis úgy, hogy ne azt érezze: vele probléma van.
    Nálatok hogy fogadta mindezt a kisfiad?
    (És csatlakozva a korábbi észrevételekre: minden édesanya nevében köszönjük az írásodat!)
    Kata

    • Kedves Kata!
      Nehezet kérdezel, mert erre nekem sincs biztos válaszom. Mi is mindig megmondtuk neki, hogy újabb helyre visszük (a végén már nagyon elege volt belőle, nem is csodálom, igaza volt). Hazudni nem szabad, de ebben egyetértünk.
      A mi esetünkben az történt, hogy az iskolában elhitették a gyerekkel, hogy ő hülye, és ezt a hitét csak tetézték a különböző vizsgálatok. De komolyan mondom: az osztálytanító azt mondta neki, hogy kedves X, lásd be, hogy te nem vagy ide elég jó…
      És a kálváriánk során olyan bénult állapotban voltunk, hogy nem is tudtunk azzal foglalkozni, hogy a gyerek mit gondol saját magáról. Ezt nagyon sajnálom. Na de miután itthon maradt, és mindannyian fellélegeztünk…!
      Akkor már sokat dolgoztunk az önbizalma megerősítésén, és ahogy sorban jöttek a jobbnál-jobb eredmények (vizsgákon), a gyerek teljesen másként nézett saját magára.

  21. Irigylésre méltó a kitartásotok és a küzdeni akarásotok. Ez a nyamvadt időhúzás meg mindenhol megy, és csak rontanak mindig a helyzeten! De legalább már van EGY olyan gyerek aki a legjobb helyen van. Bárcsak több ilyen gyermek lenne azok közül akiknek tényleg ilyen gondoskodó odafigyelésre van szüksége!

    • Anikó, hidd el, sok gyerek van azért jó helyen, én az otthonoktató családok közül többeket ismerek, akik az iskolában szintén csak szenvedtek volna! De azért köszönjük a szavaidat!

    • Köszönöm, igen, jól vagyunk.
      A blogban folyamatosan beszámolok az otthonoktató létünkről (is), itt le szoktam írni a legújabb fejleményeket; mostanában például azt, hogy családunkban újabb gyerek lép az otthonoktatás útjára.
      Reméltük is, hogy sokan olvassák a történetünket és a tapasztalatainkról szóló összefoglalót; nagy örömmel tölt el, hogy mások okultak a mi esetünkből.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s