India

Régóta kötődtünk az indiai kultúrához.
Nekem mindig is tetszett a látványvilág, az építészet, a zene, a viseletek, a táncok; apa szerette a politikai-történelmi hátteret, és mindannyiunkat érdekelt a mitológia, a szellemi kultúra (én most nézem a Mahabharata látványos, filmes feldolgozását, hetente 2-3 részt).

Még erősebb lett a kapocs, mikor a nagyfiam elkezdett dolgozni India budapesti nagykövetségén.

Egy fogadáson a Mezőgazdasági Múzeumban, a Nemzetközi Köles Napon (előtérben a nagykövet, háttérben bordó nyakkenőben a fiam), és itthon, abban a díszruhában, amit az ünnepnapokon kellett viselnie (ez nagyon tetszett neki, meg is kapta ajándékba)

A követségen egy színes, egzotikus világba csöppent. Megszokta a diplomaták által beszélt angolt, megismerte közelebbről a szokásokat, az ételeket; jóban lett a kollégákkal és az indiai kultúra magyar szerelmeseivel.
Hol telefonos ügyfélszolgálatosként dolgozott, hol konzuli munkatársként (vízumokat adott ki), vagy kulturális asszisztensként (jótékonysági vásáron édességet árult, rendezvényeken felelt a technikáért) de könyvelő és mindenes is volt (bármilyen ügyet intézett; néha a követségi autó vitte a bankba vagy a gázszolgáltatóhoz).

Az Országházban egy Indiából érkező csoportot kísért

Mikor egy indiai állampolgárt súlyos baleset ért Budapesten, a fiam kísérte el a beteglátogató konzult a kórházba, tolmácsként.
Emlékezetes eset volt, amikor a háború kitörésekor több ezer Ukrajnában tanuló, hirtelenjében evakuált indiai diákot kellett Budapestre szállítani, etetni, elszállásolni és esetleg orvosi ellátást szerezni nekik (Delhiből naponta 4 különgép jött Budapestre, hogy hazavigyék a fiatalokat).

A kollégákkal az első indiai űrhajós utazását figyelik élőben, a másik képen egy nemzeti ünnepen a követség kertjében

Sokszor mi is részt vettünk az ünnepségeken, koncerteken, egyéb rendezvényeken.
Fiam bemutatott minket a főnökeinek is, mindenki nagyon kedves volt velünk (nemhiába, diplomaták…), és láttam, hogy tényleg központi helyen áll náluk a család – még az alkalmazott családja is.
Nagy büszkeség volt látni, hogy kisebbik fiam is feltalálja magát: kezet fog a hivatalnokokkal és fesztelenül beszélget velük!

Különösen meghitt és vidám volt a Holi ünnep (mikor színes porral kenik össze egymást az emberek): az egyik diplomata érdekes dolgokat mesélt az ünnep eredetéről, a szokásokról, az indiai közösség tagjai is sztorizgattak, szamoszát ettünk, aztán mi is összekentük egymást; ebben élen járt a fiam, senkit nem hagyott ki (kár, hogy beporzásból nem lehet megélni; ha fizetnének érte, gazdag ember lehetne belőle, esetleg elmehetne méhecskének).
A gyerek kedvéért porosan jöttünk haza; este tömény zöld vizet mostam ki a hajamból.

Itt egy indiai kislány születésnapján vagyunk, a baba ugyan nem sokat érzékelt az ünnepből, de legalább a felnőttek jól érezték magukatt:

A gasztronómiával többször kapcsolatba kerültünk; nekem nem lesz a kedvencem az indiai konyha, túl csípősnek találom. Ha eljutok Indiába, nehezen fogok ennivalót találni magamnak.
(Az állófogadásos képen a két fiam közt a háttérben az egykori irodavezető áll, egy nagyon bölcs öregúr).

Szeretett a fiam ott dolgozni, sajnálta is, mikor eljött, de az élet megy tovább, ő most továbbtanul.
A kapcsolatot tartja a kollégákkal, néha visszajár a követségre.
Nagyon büszkék vagyunk a fiunkra, hogy helyt állt ezen a helyen is (egy rövidke munkaviszonya Észtországban is volt). Sokat javult az angoltudása, magabiztosabb, talpraesettebb lett, hiszen sokféle váratlan helyzetben kellett egyedül is helytállnia. Belelátott a diplomácia világába is, és jobban megismerte az indiai emberek habitusát, kultúráját.

Remélem, hogy Indiával való viszonyunk itt nem állt meg, és a közeljövőben személyesen is eljutunk ebbe szép, ellentmondásos országba!