Egy férfi és egy nő (Un homme et une femme, 1969)
Az Oscar-díjas alkotás külön karriert befutott betétdalát régóta ismertem és sokat dúdoltam, de magát a filmet csak egy hete láttam először.
Egy és 3/4 órás a mű, amiben mindössze annyi történik, hogy egy sármos férfi összejön egy csinos nővel – nem hangzik túl izgalmasan. Kevés szereplő, viszonylag kevés esemény, néhol már nyomasztóan sivár a hangulat is, ellenben olyan a film, mintha minden kockáját fotóművész fényképezte volna – mélyen megérintett. Talán azért is éreztem magamhoz közel, mert a film szerint van olyan kitartó és türelmes férfi, aki jobban tudja, hogy mit akar a partnernője, mint maga a hölgy.
A francia filmhez sokat tett hozzá a magyar szinkron (bár franciául nem láttam, ez igaz): Béres Ilona és Mécs Károly csak a hangjukkal is nagyot alkottak. Mivel szervesen kapcsolódik a szövegük a film mondanivalójához, a filmben szereplő betétdalokat is magyarították (az egyik énekes Szécsi Pál volt).
A rendező 20 év múlva leforgatta a szereplőkkel a folytatást; azt a filmet is megnéztem, de közel se volt olyan megkapó hangulata, mint az első résznek.
Római vakáció (Roman holiday, 1953)
Gyerekkoromban láttam, de csak arra emlékeztem a belőle, hogy van benne egy vicces tömegverekedés, aminek során valakinek széttörnek a fején egy gitárt. Gondoltam, nevetek egyet rajta felnőtt fejjel is, de csalódnom kellett, mert rájöttem, hogy ez nem mulatságos, hanem egy végtelenül szomorú film.
Egy fiktív ország trónörökösnője elszökik a kötelezettségei elől, és álruhában csap egy görbe napot: megmerítkezik Róma szépségeiben és az élet örömeiben. A nap végén döntenie kell, hogy a szabadságot választja-e a fess riporter oldalán, vagy a kötelezettséget, és folytatja a szigorú etikett által szabályozott életét.
Az utolsó jelenet, ahogy a díszteremben a hercegnő utoljára rápillant a férfire, és elköszön tőle… abban a tekintetben minden benne van – mélyen belém égett Audrey Hepburn alakítása (kapott is érte Oscar-díjat).
Veszedelmes viszonyok (Dangerous Liaisons, 1988)
Megrendítő, drámai film olyan emberekről, akik szívesen játszanak mások érzéseivel – aztán ők maguk is rajtavesztenek. Intrika, szerelem, árulás, erőszak, manipuláció, megcsalás; mindez barokk környezetben, csodás jelmezekkel, helyszínekkel és zenével maradandó élmény volt számomra.
John Malkovich Valmont vikomt szerepében egyszerre volt gátlástalanul visszataszító és ellenállhatatlanul vonzó – ő a “szép csúnya férfi” kategória nálam.
Lolita (1997)
Egy híres regény szépen (már-már giccsesen) kivitelezett filmváltozata.
Hiába a remekül megidézett 40-es évek Amerikája, a szép képi világ, az idilli hangulat, a remek filmzene, valahogy az egészben benne rejlett a tragikus végkifejlet és a keserédes hangulat.
A főszereplők egyszerre bűnösök és némileg áldozatok is.
Jeremy Irons olyan remekül játszik (az ő szemszögéből látjuk az eseményeket), hogy majdnem elkezdtem vele szimpatizálni, és majdnem elfelejtettem, hogy egy gátlástalan számító, aki azért veszi feleségül a Melanie Griffith által alakított nőt, hogy megkaparintsa bájos kamaszlányát, majd az anya hirtelen halála után az első útja a gyerektáborba vezet, és a friss árvával elkezdi róni Amerika országútjait; látszólag mint apa és lánya, valójában mint szeretők.
Ennek ellenére nem lehet nem sajnálni a szerelmes férfit, aki annyira imádja a nőt, hogy a csúfos elhagyás után, más gyerekével várandósan is elfogadná, és élné vele az életét tovább.
Bűnös a drámaíró is, aki kamaszlánykákat filmez szexuális aktus közben a villájában, és kiéhezett kopókutyaként követi az újabb áldozatát, ugyanakkor némi sajnálatot lehet érezni iránta a csúfos haláláért, hiszen semmi mást nem csinált, mint a gyilkosa: megkívánta Lolitát – neki mégis meg kellett halnia emiatt, a vetélytárs meg élhetett.
Hiába érezzük romlottnak és talán számítónak is a lányt, aki egy prostituált rutinjával csábítgatja az apja/nagyapja korabeli férfiakat, mégis egyértelműen ő az áldozat ebben a történetben. Kamaszként nem kéjenc férfiak szexjátékává kellett volna válnia, még ha ő ezt – látszólag élvezte is. Az ő sorsa is tragikusan teljesedett be.
A film simán lehetne egy szomorúan végződő szerelmi történet is, ha a női főszereplő nem csak 14 éves lenne; de ettől marad a nézőben valami undorító érzet.
Szent Péter esernyője (1958)
Theodore Roosevelt, amerikai elnök nagy rajongója volt a regénynek, amit a felesége adott a kezébe (természetesen angol fordításban). Mikor a politikus Magyarországra látogatott, ragaszkodott hozzá, hogy mutassák be az akkor már nagybeteg írónak; személyesen szeretett volna gratulálni a munkásságához.
Szerintem is ez a regény Mikszáth egyik legjobb műve (a másik a Prakovszky, a siket kovács), és a belőle készült film méltó a regényhez.
Nézzétek meg!
Rómeó és Júlia (Romeo and Juliet, 1968)
Nagyon szeretem Franco Zeffirelli (a rendező) és Nino Rota (a zeneszerző), no és Shakespeare munkásságát.
Annyira bele tudom magam élni a történetbe, hogy ahányszor megnézem, mindig elkezdek reménykedni, hogy a küldönc ne kerülje el Rómeót, és a szerelmesek mégis élhessenek együtt, boldogan… de eddig még mindig tragikus lett a mű vége.
A történethez, a zenéhez, a jó alakításokhoz (külön érdekesség, hogy a kiskorú karaktereket kiskorú színészek játszották), az igényes díszletekhez és jelmezekhez megint csak méltó volt a kiváló magyar szinkron, kiemelkedő például Kern András Mercutio-monológja.
Ha valaki tudni akarja, milyen lehetett a reneszánsz életérzés, talán nem jár messzi a valóságtól, ha ebből a filmből véli megismerni.
Hátsó ablak (Rear Window, 1954)
Gyerekkoromban nagy kultusza volt Alfred Hitchcocknak; a rendező neve egyet jelentett a tömény izgalommal. Aztán megnéztem vagy 4 filmet is a rendezőtől, de vontatottnak, ósdinak találtam őket, és egy cseppet se izgultam rajtuk; egyedül a Hátsó ablak című film volt az, amit élvezettel néztem ennyi év után is.
A film egy fotóriporterről szól, aki lábtörés miatt kénytelen heteket gipszben tölteni, és unalmában elkezdi fürkészni a szomszédok ablakait; a kutakodás során gyanús lesz neki az egyik házbéli lakó; úgy sejti, hogy a férfi megölte a feleségét – mindezt apró jelekből rakta össze.
Nem kis munkájába kerül meggyőzni a környezetét, hogy higgyenek neki, és segítsenek felgöngyölíteni az ügyet.
És mikor a megfigyelt szomszéd rájön, hogy kutakodnak utána, akkor válik igazán izgalmassá a történet.
A bejegyzés írásakor vettem észre, hogy két, említett filmben is élnek bakfisok nemi életet.
Mindig meg kell említeni, hogy gyereket nem szabad bevonni szexuális cselekménybe (még akkor se, ha testileg fejlett), hiszen nem érett még rá lelkileg.
De míg a Lolitát undorítónak érezzük és mélyen elítéljük amiatt, hogy idősödő férfiak közösülnek a csinos lánnyal, a Rómeó és Júliát megkönnyezzük, és drukkolunk a párnak, hogy kerüljék el a tragikus véget (pedig a férfi részéről fellángoló szerelem a Lolitában is van).
Nyilván a 16 éves Rómeó inkább illik Júliához, mint a két idős férfi Lolitához, de ha azt mondjuk, hogy egy gyereklány nem érett még a szexre, akkor ez az állítás fennáll, bármennyi idős is a partner.
A különbség ott lehet, hogy Lolita partnerei idős férfiak voltak, akik kihasználták az apátlan gyereklányt, Júlia partnere viszont egy hozzá hasonló tapasztalatlan fiatal, aki a lánnyal együtt fedezi fel a szexualitást és a szerelmet.
Megjegyzem egyébként, hogy Georgia államban az 1920-as években 14 év volt a szexuális belegyezési korhatár (1880-ban Delaware-ban 7 év), tehát lehetett olyan állam, ahol Lolitával viszonyt fenntartani nem is számított bűncselekménynek.
Legközelebb a kortárs magyar filmek közül válogatom ki a kedvenceimet.
almameter 