A gyerekek ijesztgetése

Megint a saját gyerekkorommal fogok példálózni; amikor én kicsi voltam, teljesen elfogadott dolog volt mindenféle ostobasággal ijesztgetni a gyerekeket. Széles a skálája azoknak a fantáziaalakoknak, akiktől félniük kellett az akkori kicsiknek: a mi tájegységünk gyerekeit Mókárral ijesztgették (vajon ki lehetett az a Mókár…?), mást a zsákos emberrel (aki beleteszi a rossz gyerekeket a zsákjába és ki tudja, hova viszi őket), megint mást meg a rézfa..ú bagollyal, aki orvul benéz az ablakon.

Az óvodában azt hazudták nekünk, hogy aki nem jól viselkedik, azt visszaküldik a bölcsődébe (én is rettegtem, pedig nem is voltam bölcsis, ergo, nem is tudtak volna hova VISSZAküldeni), az iskolában meg azzal ijesztgettek, hogy aki nem fogad szót, azt a pedellus bezárja a szemétégető melletti sötét kamrába.

Szegény (gyermektelen) nagynéném is élen járt a rokongyerekek ijesztgetésben: képes volt velem elhitetni egy hivatal várótermében, hogy ha még egyszer felállok (mért is ne állhatna fel egy kisgyerek a hosszú várakozás közben…?) és járkálok, a mellettünk ülő bácsi elver engem a görbebotjával. Az említett idős embernek kikerekedett a szeme, és kikérte magának, hogy ilyen hülyeséggel traktáljon engem nagynéném vele kapcsolatban. Nénikém se volt rest replikázni, és egy irdatlan nagy veszekedés lett a dologból – s lám, úgy megijedtem, hogy még járkálni is elfelejtettem!

Más gyerek sokéves fóbiáját pedig valószínűleg az alapozta meg, hogy a hozzátartozói, mikor észrevették, hogy ő elindult egy kutya felé, rárivalltak: “vigyázz, megharap, aztán kaphatod majd a veszettség elleni oltásokat, amik nagyon fájnak!” – az állatokkal kapcsolatos felelős viselkedést valóban meg kell tanítani a gyerekeknek, de hogy a legbarátságosabb kutyától is így elijesszék, szinte egy életre…

Elmúltak már ezek az idők, gondolná az ember, és a mai felnőtteknek más az eszköztára, de nem, a gyerekek ijesztgetése napjainkban is előfordul.

Ismerős anyukától hallottam, hogy egy osztályban valaki kitörte mások ceruzáinak hegyét. A tanító nem találta meg a tettest, ezért kihirdette, hogy ki fogja hívni a rendőröket, akik mindenkit kivallatnak, a ceruzahegy-törő bűnöst pedig el fogják vinni magukkal. Az osztályfőnök boldogan újságolta a szülőin, hogy ettől fogva megszűntek a ceruzahegy-törések, a szülők meg dicsérték a pedagógust. Éljen, megszűnt a ceruzarongálás, ellenben nyertek 23 (vagy hány) rémült gyereket – ezek közül egy különösen megijedhetett (és a szülei valószínűleg azóta is tanakodnak, hogy mi lelhette, hogy mostanában ilyen szorongó). Valóban nem lett volna más mód a rongálások megszüntetésére? Tényleg nem volt a tanítónak más ötlete, csak a rendőrségi vallatás meglebegtetése?

“Ha nem fejezed be a hisztit, itt hagylak, és kereshetsz magadnak másik anyukát!” – a kisgyerek meg el is hiszi, amit a szülő mond, és innentől rettegésben él, hogy vajon nem csak hiszti esetén hagyódik-e ott valahol, hanem esetleg máskor is…? És hogyan kell másik anyukát keresni…? A gyerek legjobban a szeretett szülő elvesztésétől tart, ezért ezzel fenyegetni különösen meggondolatlan dolog. A szülő már rég elfelejti az ijesztgetése szövegét, de meglehet, hogy a gyerek nem, és a meggondolatlan kijelentés még hosszú ideig fejtheti ki áldatlan hatását.

 

Be kell vallanom, mi is voltunk már olyan kétségbeesett helyzetben, hogy nem volt más ötletünk a gyerek szabályozására, csak az ijesztgetés. Nem vagyunk erre büszkék, de mentségünkre szóljon, hogy fiatalok, tapasztalatlanok és kétségbeesettek voltunk. Most, érettebb fejjel, természetesen már más módszereink is vannak. De hiába, ha közben rokonaink még mindig hódolnak a régi szokásnak! Elmondtuk tehát a kicsinek, hogy zsákos ember nem létezik, de semmit nem használt a gyerek nyugtatgatása, ezért jó ideig feszültségoldó meséket kellett neki esténként mondanom, amikor megpróbálja ugyan elvinni őt a zsákos ember, de ügyességének és bátorságának köszönhetően kiszabadul, sőt, még a zsákban raboskodó más gyerekeket (főleg szép kislányokat) is kiszabadít.

Szegény gyerekeknek elég félelmük van maguktól is (tűz üt ki, meghalnak a szülei, elvész a nagy tömegben, rossz jegyet kap, megtudják, hogy ő ette meg a maradék csokit), ugyan miért tetézi ezt még a szülő? Csak a saját gondjait szaporítja, hisz “ismeretlen eredetű” szorongással is küzd ezután a gyereke.

Nálunk a gyerekeknek – akárhány évesek is – szabad bejönni a szülői ágyba, ha félnek (természetesen a nagyok egyre ritkábban fanyalodnak erre)!

Az csak természetes, hogy nem kell egyedül maradniuk a félelmeikkel (bármilyen természetűek legyenek is azok), és ha megnyugtatja őket a mi közelségünk, akkor nem tagadjuk meg ezt tőlük! Ha rosszat álmodtam, még nekem, egy felnőttnek is jól esik befészkelnem magam egy szeretett személy (a férjem) karjába, és rosszul esne, ha el lennék ettől tiltva – ezért nem is kérdés, hogy a gyerekektől se tagadjuk meg ezt az apróságot.

Mi nem ijesztgetjük a gyerekeket, és most már kellően okosak is ahhoz, hogy amúgy se vegyék be az ilyen ostobaságokat. Reméljük, egyéb félelmekből meg egyre kevesebb lesz nekik!