Gondolatok és történetek a játszóterekről

Mivel már 16 éve járok játszóterekre, összegyűjtöttem valamennyi tapasztalatot, főleg az ott uralkodó szokásokról és a szülőtípuskoról.

Nekem a játszótéren a legzavaróbb az, ha állandóan gyerekfegyelmezést kell hallgatnom: vigyázz, leesel, ne szaladj, ne igyál gyorsan, ne ülj le, ne állj fel. Ennek az ellentéte az olyan hozzátartozó, aki mindent ráhagy a gyerekére, és azt se bánja, ha csemetéje köveket hajigál a gyerekekkel teli homokozóba, vagy a lengedező hinták közt császkál – ez is tud zavaró lenni.

Olyan szülő is van, aki a játszótéren “kifelé” él, nekem legalábbis néha az a benyomásom,  hogy a gyerekének lenyomott szöveg már-már kampánybeszédnek is beillene – már ha rendeznének töléketes anya világbajnokságokat. Ilyesmire gondolok: “Édes kicsi kincsecském, tudod, hogy nemsokára mennünk kell, mert jön haza apuci, és még vacsorát is kell főznünk. Mit főzöcskézzünk? Biopizzát, vagy csicseriborsós felfújtat? Azt készítjük el, amelyiket jobban szereted. Vacsora után pedig bebújunk az ágyba, és mesélem tovább Dóriegér kalandjait (Dóri a gyerek neve).” Mindez a normál beszédhangjánál egy terccel magasabban mondja el, és közben sütit süt a kicsivel, megkóstolja a homokfagyit, és énekel hintázás közben. Nem, nem baj, ha valaki meleg ételt ad vacsorára, meg az se, ha saját kitalálású mesét mond, az is nagyon jó, ha szívesen játszik a gyerekkel. Csak ahogy ez a szülő mondja….

Egyszer együtt játszottunk egy olyan családdal, ahol szemmel láthatóan nemrég született meg a trónörökös, és őt elkísérte egész udvartartása (szülők és két nagyszülő). A férfiak filmezték a totyogó kisgyereket, a nők pedig törölgették, fertőtlenítették a kezét lépten-nyomon, vagy a cumisüveget tartották neki. Én is voltam elsőgyerekes anya, én is rajongtam a gyerekemért, de azt hiszem, ilyen túlzásokba nem estem soha. Anyósom valószínűleg esett volna… de mi nem engedtük.

Ha már a nagymamáknál tartunk, van olyan nagymama (de anya is), aki terül-terülj asztalkámat varázsol a játszótérre. Nyilván megetethetik-megitathatják a gyereket, de azt a habzsidőzsit, amit némelyek rendeznek a játszótéren, elég otromba dolognak tartom. Az ilyen jóltartott gyerekeket ugyanis csorgó nyállal nézik a többiek, akiknek szülei nem gondolták, hogy háromfogásos ebéddel kéne készülniük a délutáni játszásra.

Némelyek a játszótereken túlszeretik a más gyerekét, azaz udvariasságból a másiknak kedveznek, a sajátjukkal szemben. Egy ideig én is így voltam, és ez általában abban nyilvánult meg, hogy ha valaki kinézte magának a mi cuccainkat, rá akartam venni szegény lányomat, hogy azonnal adja oda. Ezzel akkor hagytam fel, mikor egyszer kapott a lányom egy nagy zöld lapátot, és mikor lepakoltunk a homokozó szélén, mindenki ráuszult. Én meg mondtam a gyereknek, hogy hagyja, hagy cincálják szét a holmiját. És akkor megláttam szegény gyerek sírásra görbülő száját, és rájöttem, hogy tegnap este óta várta, hogy játszahasson a lapátjával, és nehogy már ettől megfosszam, és rá akarjam venni, hogy önként engedje át a tulajdonát másoknak (és még el is várom, hogy jó képet vágjon hozzá)… Úgyhogy szépen visszakértem a gyerekektől a játékot, és mondtam nekik, hogy várjanak egy kicsit a kölcsönzéssel.

Komoly konflliktus szokott lenni abból, ha valamelyik szülő megengedi a gyerekének,  hogy vizet vigyen be a homokba nyáron (legtöbbször erre enegedélyt se kérnek a gyerekek). Nálunk legtöbbször még most is van váltóruha (pedig fiunk már nem kicsi), így neki majdnem mindig szabad saraznia. De előfordult már, hogy egy anya leszidta az én fiamat, mert elkezdte a pancsolást, és az ő gyerekei természetesen bekapcsolódtak a játékába, így a tiszta ruhájuknak annyi volt.

És még néhány érdekesség, ami játszótereken esett meg velünk:

Nyáron történt, hogy az egyik anyuka felé egy darázs röpült a homokozó szélén. Rettegve kezdett el csapkodni és kiabálni: daráááááázs! daráááázs! A kisfiam lecövekelve bámulta, és onnantól kezdve tökéletesen visszaadta ugyanezt a vislekedést, (de még a hanghordozást is), ha darazsat látott. A férjem ezen tisztára kiakadt, és alig vártuk, hogy a gyerek elfelejtse ezt a rossz mintát.

A játszótéren sokszor össze-vissza keverednek a játékok, ezért a rutinos anyukák ráírják a gyerek nevét a játékokra. Az egyik anya elpakolta a kisfiam kedvenc vödrét is hazafele indulás közben. Lányom ezt észrevette, és odaszaladt, hogy visszakérje, de a felnőtt nem adta oda. A gyerek eltökélten védte a tulajdonunkat, mire az anya mondta, hogy az nem a mienk, hanem az övé (ez akár igaz is lehetett, mert előfordulnak a homokban egyforma játékok). Végül nekünk lett igazunk: az én fiam neve volt beleírva. Elég kellemetlen volt.

A mi környékünkön élt egy olyan család, akik megszállott akrobaták voltak (talán valami cirkuszdinasztia tagjai), és mikor az apuka eljött a játszóra a kicsikkel, elkezdődött a produkció, ami abból állt, hogy dobálta a gyerekeket, meg mindenféle mutatványokat gyakorltatott velük. A gyerekek nagyon ügyesek voltak egyébként, ahányszor láttam őket, egyszer se estek le. Én már csak laza vagyok, de ezektől a produkcióktól azért a hajam égnek állt.

Egyszer a fiaim elvittek a játszóra egy nem tucatáru játékpuskát.  Oda is sereglettek köréjük a többiek, és ők kölcsönadták nekik. Aztán mikor indultunk haza, kérték a puskát attól, akinél legutóbb volt, de ő nem adta vissza. Én is kértem a fiútól, aztán az anyja is, de a kisgyerek konokul mondogatta, hogy ez az övé, és el is indult vele egy másik irányba. Tanácstalanul álldogáltam, mert úgy éreztem, ennek a tisztázása nem az én feladatom. Az anyja rimánkodott neki, aztán megkérdezte tőlem, hogy nem maradhatna-e náluk a játék. Erre határzottan nemet mondtam, és nyomatékosan kértem vissza a puskát. Vádló pillantások közepette kaptuk meg (az anya kicsavarta a fia kezéből), és még jó sokáig hallottuk a kisfiú bömbölését.

A kisfiam együtt játszott egy fiúval, és közben beszélgettek velem (én ott napoztam a mászóka szélén). Közben odajött egy nagymama az unokájával, aki kiborított a gumiszőnyegre a hátizsákjából 10-12 kisautót. Gyerekem frissen szerzett barátja nézte egy darabig, aztán gondolt egyet, odarohant a kupachoz, felmarkolt belőlük annyit, amennyi csak elfért a kezében, és felszaladt a mászókára. A károsult és mamája elképedtek, aztán a hölgy lentről próbálta érvényesíteni a jogaikat: nem adtuk oda a kisautókat, azonnal add vissza! A “tolvaj” erre ledobta az autókat, és visszakullogott. A köztünk meglévő korábbi viszonyra való tekintettel szelíden mondtam neki, hogy nem ez a legjobb módja a dolognak, hanem az, hogy odamegy, megszólítja őket, esetleg köszön, és megkérdezi, hogy kaphat-e kölcsön néhány kisautót – szemmel láthatóan ezt eddig nem tudta. Mikor az idős hölgy, és unokája  indulóban voltak, észrevették, hogy egy híja van az autóknak. A nagymama azonnal elindult vörös fejjel a “tolvaj” fiú felé, szigorúan követelte az “eldugott” játékot. Kezdett kellemetlen lenni a dolog, de szerencsére megoldódott a rejtély: ott lapult a hiányzó autó az unoka földre dobott sapkája alatt.

A lányommal fordult elő pár éve, hogy hintázás közben egy vérmes nagymama felszólította, hogy adja át a helyet az ő kisebb unokájának. Szerencsére ott volt a férjem, aki azt mondta a néninek, hogy a lányunknak ugyanannyi joga van ott hintázni (még ha nagyobbacska is), ezért csak később fog kiszállni a hintából, mi is kivártuk a sorunkat (nem babahintáól volt szó). (Egyébként érdekes, hogy a nagyobb gyerekek jelenléte néha nemkívánatos a játszótereken, van ahol “kinézik” őket, pedig a nagyok is szerethetnek hintázni vagy mászni.)

Egy olyan játszótéren játszottunk, ahol egy idegen iskolás csoport is jelen volt. Lányom felmászott a mászóka tetejére, az egyik tanárnő pedig leparancsolta onnan. A gyerek erre azt mondta, hogy ő itt az édesanyájával van, aki megengedi, hogy felmásszon a tetőre is, úgyhogy nem jött le. Megértem a tanárnőt is: nehéz megmagyarázni a saját gyerekeinek, hogy másnak szabad felmászni a tetőre, nekik meg nem – de azért az se járja, hogy vadidegenként az én gyerekemnek parancsolgasson és korlátozza őt.

Egy ismerősöm lányai egy kis időre rám voltak bízva a játszótéren. A gyerekei jól eljátszottak az enyémekkel, aztán megkérdezték tőlem, hogy levehetik-e a cipőjüket (mindenki mezítláb volt), és én igent mondtam, nekik. Hiba volt: visszaérkező barátnőm nagyon megneheztelt rám emiatt, mert ő úgy találta, hogy nem volt a mezítlábazáshoz jó idő. Hiába kértem bocsánatot, a barátságunk véget ért emiatt.

Jó pár éve a Balatonon nyaraltunk, ahol svédasztalos reggeli volt. Nem tudom honnan szerezték be a joghurtot, de különösen szép, színes pohárban adták, én meg sajnáltam kidobni, és elmosogattam pár darabot, gondolván, hogy jó lesz majd a gyerekeknek a játszótéren.  Ki is vittük, és rögtönöztem nekik valami várat a homokban, közben meséltem, hogy melyik bástyának mi a neve, hol laknak a védők, és hol próbálkozik leggyakrabban az ellenség a betöréssel. Ahogy felnéztem, azt láttam, hogy nemcsak a saját gyerekeim gyűltek körém, hanem a többiek is. Érdeklődve várták a folytatást, kénytelen voltam tovább mesélni. Ráadásként láttuk másnap reggel, hogy több szülő is a joghurtosdobozokat mosogatja az étterem melletti csapnál.

Egy szó mint száz, mi nemsokára kinövünk a játszóterezésből. Kisfiam ugyan még szívesen időzik ilyen helyeken, de olyan nagy, hogy nem kell minden mozdulatát figyelnem, tudok mellette olvasni, vagy testvérei jóvoltából nem is mindig nekem kell őt elkísérnem.

Szép volt, jó volt, de most már új kihívások következnek.

 

 

Reklámok

2 thoughts on “Gondolatok és történetek a játszóterekről

  1. Érdekes összefoglaló. Mi 12 éve játszóterezünk, de nem gyűlt össze ennyi furcsa? rossz? tapasztalatom. Vagy nem néztem ennyire kritikus szemmel az anyukákat/nagymamákat…

    • Nekem ezek a tapasztalatok nem tűntek furcsának, rossznak; érdekesnek inkább. És én szeretem megfigyelni az embereket, talán azért van több ilyen élményem.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s