Egyik otthonoktatós találkozón nekem jutott a feladat, hogy erről a témáról beszéljek. Ejtettem már szót arról, hogy mi a család és baráti kör véleménye az otthonoktatásról, tehát a bejegyzés törzsét már olvashattátok, de van benne néhány újabb gondolat, ezért talán érdemes lesz mindenkinek újra megnéznie.
Az ismerősök és ismeretlenek közül sokan értetlenül állnak az előtt, hogy a gyerekünk nem jár iskolába, hanem magántanuló, mert sokan még mindig nem tudnak elszakadni attól az axiómától, hogy a gyereknek iskolában a helye.
Ez nem csoda, hiszen nem sok reklámot kap ez az oktatási forma, és ha valaki hallott is már a magántanulói státuszról, csak élsportoló vagy beteg gyerekek esetében.
Micsoda? Ez a gyerek nem jár iskolába??
Most összegyűjtöttem néhány kérdést, amit az ismerősök szoktak nekünk szegezni; ezek között vannak tömény rosszindulatú megjegyzések, de akadnak őszinte érdeklődésről árulkodó észrevételek is.
Amikor tehát valaki meghallja, hogy a fiunk magántanuló, az első reakciója ez: „.. na de mi lesz a szocializációval?” Aki ismeri ezt a szót, az ki is mondja, akinek nem elég nagy a szókincse, az körülírja: nem hiányoznak-e neki a gyerekek, és lát-e más gyerekeket?
Van olyan, aki nyíltan nekem is szegezi az észrevételét: ejnye, nem kéne ezt a szegény gyereket a szoknyád mellett tartani (az otthonoktatott gyerek állandó jelzőt kap: „szegény”, tehát sajnálatra méltó)! Akkor bezzeg senki nem sajnálta (rajtunk kívül), mikor reggel 6-kor ki kellett verni az ágyból, ketten támogattuk az ajtó felé, és még a buszon is aludt az iskolába menet, ráadásul mindenféle pszichoszomatikus tüneteket produkált (most is sok pihenésre van szüksége)!
Újabban – ha megkérdezik, hogy “nademileszaszocializációval”, akkor azt szoktam mondani: szocializáció? Én is attól félek…
(A közelmúlt két döbbenetes híre ugyanarról a napról: egy tizenéves fiú az iskola emeletéről a mélybe vetette magát, mert nem bírta elviselni egy intézményen belül garázdálkodó banda terrorját; a másik hír pedig arról szólt, hogy egy fiú csupán diákcsínyből műanyag zsákot húzott egy társa fejére, és a zsákot az áldozat nyakánál összeszorította – a szerencsétlen az utolsó pillanatban ki tudta szabadítani magát.)
További aggályok, észrevételek, amik el szoktak hangzani:
– a gyerek el fogja veszíteni a kapcsolatát a külvilággal
Valamiért azt gondolják, hogy az OO miatt elszigetelődnek a családok, pedig nem így van; sőt, mi még új ismerősöket is szereztünk az otthonoktatás kapcsán. Mozgékonyak vagyunk, sokat járunk el otthonról, még ha akarnánk, sem tudnánk elszigetelni a gyerekeket a társadalomtól.
– nehezen fog menni a tanulás, mert a kicsi mindig zavarni fog
A kistestvér valóban otthon van, de nem úgy gondolok rá, mint zavaró tényezőre – bár a barátoknak jó alkalom ez arra, hogy célozgassanak rá: ideje lenne már oviba adni a 4 évest…
A kicsi nem zavar, mert legtöbbször eljátszik mellettünk, míg mi tanulunk. Ha mégis ránk figyel, akkor általában szeretne ő is részt venni a tanulásban: ilyenkor adok neki is feladatot, amit boldogan “megold”, azt ki is szoktam „javítani”.
Sokszor fordul elő, hogy érdeklődéssel figyeli a tanulásunkat, például nagyon szeret verset memorizálni, megesik, hogy verstanuláskor a kicsi segít ki bennünket, ha elakadunk! Hogy milyen sokszor ránk figyel, szókincséből is leszűröm: dagadószó, méhlepényes emlős, anyámtyúkja, Hajdúság, feljelentő mondat.
Ha végképp nem tudunk tőle haladni az anyaggal (ami nagyon ritkán fordul elő), akkor összepakoljuk és játszunk. A tanulás megvár!
– hogy mersz belekezdeni tanítói diploma nélkül? A tanítók 3 évig tanulják a szakmát, mire beengedik őket a gyerekek közé! A vakbelét se fogod otthon kivenni. Vagy igen?
Megoperálni nyilván nem fogom, de a gyerekkel való tanulásra, ismereteinek bővítésére úgy tekintek, hogy az az anyai szerep természetes velejárója. Az ANYAnyelvet is én tanítottam meg neki (és azon kívül még rengeteg mást is), ennek meghosszabbítása, hogy most meg az egyenletmegoldást vagy a szófajok csoportosítását tanulja meg tőlem. Ha tudtam neki mondókákat, énekeket és rengeteg mást tanítani, valamint válaszoltam sok-sok kérdésére, (pl. miért hullanak le ősszel a levelek), miért ne tudnám elmagyarázni azt is, hogy mi a különbség a síkság és a fennsík között?????
– azt hiszed, hogy te jobban meg tudod tanítani az anyagot, mint egy tanító?
Remélem, nem tűnök nagyképűnek, de a gyerek bizonyítványa (és az általános tudásszintje) azt mutatja, hogy én itthon jobb eredményeket értem el vele, mint a tanítók az iskolában.
– képes vagy te megérteni az alsós tananyagot?
Eleinte én is kételkedtem saját pedagógiai képességeimben, de úgy döntöttem, hogy a kételkedést meghagyom a barátoknak, ismerősöknek, az én feladatom pedig az önmagamban való hit lett.
Az idő bebizonyította: képes vagyok átadni az alsós tananyagot. Nem szégyellem bevallani, ha valamit nem értek (ez csakis a matematikával kapcsolatban fordulhat néha elő), de Apa épp a reáltárgyakban kiemelkedő, így van kihez fordulni. Előfordult már, hogy valamire Apa vezetett rá, amit másnap már teljes önbizalommal én tanítottam meg a gyereknek.
Így megállapítottuk, hogy a gyerek otthonoktatott gyerek, én meg otthonoktatott anya vagyok.
Az OO nekem is óriási sikerélmény, hiszen néhány dolgot együtt tanulok a gyerekkel!
Gyanús elemek: ez a gyerek biztos iskolakerülő, a szülő meg kiskorú veszélyeztetője…
Szólni kell arról is, hogy idegen emberek mit szólnak ahhoz, hogy a gyerek otthon van.
Iskolaköteles korú gyerek hétköznap délelőtt nyilvános helyen? Ez felettébb szokatlan. Aki nyersebb, az rögtön nekiszegezi a kérdést: te meg hogyhogy nem vagy iskolában?
Az udvariasabb kíváncsi körülírja: talán beteg a kisfiú, hogy hétköznap délelőtt itthon van?
Ugyanez a helyzet a játszótéren, ahol a 10 éves fiam délelőttönként igencsak kilóg a totyogók közül, de mindenképpen kell játszóra mennünk a kistestvére miatt (meg saját maga miatt is). A többi anya gyanúsan méreget minket; itt már egyértelműen győz a betegség faktor: hű, ez a nagyfiú biztos beteg, azért nincs iskolában, és az anyjának van képe idehozni a kicsik közé! – és biztonságos távolba húzzák tőlünk a piciket.
Aki régebb óta ismer minket látásból, az meg van győződve arról, hogy a gyerek tartós beteg, hiszen már a múlt hónapban is itthon volt – remélhetőleg nem fertőző…
almameter 
Gyanús elemek 😀
Már vége is a sulinak? Milyen sokat halljuk, ha véletlen 1-2 óra körül vetődünk be a városba…
Erről jut eszembe, hogy a délutáni óráink meg pont úgy vannak, hogy látjuk kirajzani a kicsiket szülőkkel. A gyerek is fáradt a szülő is. Ez pedig megmérgezi a viszontlátás örömét. Csak kullognak egymás mellett, rosszabb esetben a szülő osztja a gyerekét. Persze én se vagyok a türelem földi helytartója, de ha valamiért hosszabb ideig (akár egy bevásárlás ideje) nem látjuk egymást, mi tudunk egymásnak örülni.
Persze ismerek olyan családokat is, ahol gyerek még röpül a szülei karjába suli után, és a szülő is örömmel öleli át. Ezt azért mindig jó látni.
Tényleg! Ezt el is felejtettem felvenni a listába, pedig mi is sokszor halljuk (hogy “ilyen hamar vége az iskolának?”)
A műanyag zsákos balesetről eszembe jut, hogy engem pici koromban egy kisfiú a strandon a víz alatt tartott jó ideig. Eléggé kétségbe estem, de látszólag ő nem volt tudatában annak, hogy épp próbál meggyilkolni. Honnan is tudta volna egy gyerek? Egy teljesen idegen gyerek volt. A szüleink azért eresztettek össze minket, mert egyidősek voltunk. Aztán nem figyeltek ránk, hisz olyan jól eljátszunk. Azért én ezután odamentem apukámhoz és elmondtam, mi történt. Nem reklamált, de nem is kényszerített vissza játszani. Viszont rengeteg lelki terrort éltem át később az iskolában, amiről nem beszéltem, mert arra nem voltak szavaim vagy nem mertem elmondani. Szóval én a kortárs szocializáció témára mindig kiakadok.
Az meg elég fura kérdés, hogy egy anya képes-e átadni az általános iskolai ismereteket a gyerekének. Hát, elég nagy szégyen volna, ha nem! Elvégre jó eredménnyel végeztem el. Sőt le is érettségiztem, meg még diplomát is szereztem. Akkor miről beszélünk? Azon kívül létezik könyvtár, internet, és ingyen kitanulhatom a tanári szakmát bármikor, csak épp nem lesz róla papírom. Mindenre pedig úgysincs szükségem, mert nem egy osztályt kell okítanom és fegyelmeznek, csak a saját nebulóimat, akiket jól ismerek és nagyon szeretek.
Egyébként én nem tapasztaltam még sok rosszindulatú kötözködést. Sokakat érdekel, mit csinálunk, sőt meg is értik az álláspontjainkat. Érdekes, hogy a könyvtárat legtöbbször délelőtt látogatjuk, de még nem lepődtek meg a könyvtáros nénik. (Egyébként nagyon szeretik a gyerekeinket.)
Én is azt gondolom, hogy a szülő a legtöbb esetben át tudja adni a tudást a gyerekének. (Legalábbis így kéne lennie.)
Azt is szokták mondani, hogy a szülő nem jó tanára a gyereknek, de én ezt sem tapasztalom, úgy hiszem, türelmes tudok lenni és alkalmazkodom a gyerek igényeihez, hiszen csak vele kell foglalkoznom.
Nekem is vannak az iskolából rossz élményeim (kirekesztés, rivális társaságok összecsapása), amiket szívesen kihagytam volna. Mindemellett azt mondom, hogy a kirekesztéssel való megküzdést is meg kell tanulni valahol.
(Ha jól emlékszem, az újság azt írta, hogy a zsákkal fojtogató gyerek már majdnem 14 éves volt, ennyi idősen azért már lehetnének fogalmai arról, hogy halálos is lehet a vicce.)
A veszélyeztető szülőn olyan jót vihogtam:))))) de mi tényleg voltunk kiskorú veszélyeztetése miatt buntetve….:/
Nagyon jó, okos írás, neked újságot kellene írnod:))
Jól emlékszem én, hogy meggyűlt a bajotok a “törvénnyel”.
Ha én kapcsolatot tartok veled, esetleg még egyet is értek, akkor pszichikai bűnsegéded leszek…? 🙂
Tettestárs, Erzsim, de legalább nem unatkozunk majd együtt a dutyiban:)))
Hm…
Épp most olvastam, hogy az embertelen körülmények közt tartott szigetszentmiklósi gyerekek esetében NEM hibázott a rendszer, vagyis a Hivatal részéről nem volt senki felelős azért, hogy fekáliával etették és rendszeresen megerőszakolták azokat a szerencsétlen kicsiket!
Micsoda képmutatás!!!
Arra bezzeg van energia, hogy a másként gondolkodó szülőket fenyegessenek!
Kedves Almaméter!
Nagyon szerencsés a fiad, hogy ilyen úri dolga van. Magántanítóval tanulhat, aki türelmes és felkészült. Biztosan megtérül majd a befektetett energiád. A kortárs szocializáció hiányától én sem félnék. Inkább rosszat hoznak haza a gyerekek, mint jót. A gyermektársaságát jobb ha te válogatod meg. Sok erőt nektek ezen az úton, és az irigykedők szavain próbálj, nyugalommal túllépni.
Köszönöm kedves és biztató szavaidat!
Mostanra már én is megnyugodtam a kortárs csoportot illetően, azt hiszem, sikerült rendeznünk ezt is!
Sziasztok!
Az én kisfiam sajnos hosszabb betegség miatt magántanulói státuszba került. Járt neki a heti négy óra tanár, aki ki is járt hozzánk otthonra, de a fennmaradó részt nekem kellett tanítani. Nem ijedtem meg, söt, hiszen én is önképzéssel és magánszorgalommal szereztem több diplomámat. Szépen beosztottam a tananyagot, nagyon sok pluszt is mondtam hozzá, mégsem tudtunk zöld ágra vergődni. Nem fogadott el tanárként. Szeretjük egymást, de az ápolás és -itthonlét következtében amúgyis sokat voltunk együtt, így túl sok lett a közelség. A kisfiam vágyott már másnak is a társaságára (amit teljes mértékben megértek), és nekem is kellett a kikapcs. Arról nem is szólva, hogy nagyrészt ebben a korban a tanárnak tanult és nem magának. (Ugye mindenki hallotta már, hogy kisfiam nem nekem tanulsz, hanem magadnak?) Nos, ebben a korban (kiskamasz) még a tanárnak tanul a gyerek.
Másik tapasztalatom, amikor a nagyobbik lányomat akartam zongorázni tanítani: Van itthon zongoránk és én is évekig tanultam. Így ez sem jelentett volna gondot. Csakhogy ő nem értette meg, hogy nem tudok mindíg ott ülni mellette, hanem bizony gyakorolnia egyedül kell.
Szóval én inkább pártolom az iskolát, ahol mások a követelmények PLUSZ az otthoni beszélgetéseket, ahol átbeszélhetjük a napi negatív eseményeket, amikkel szembesült, hiszen ez készíti fel a nagybetűs életre. Ily módon úgy találkozhat a kihívásokkal, hogy azt utána átbeszélhetjük.
Az otthontanulás oltalmazó burkából könnyen válhat ketrec is.
Sziasztok: A.
Fontos megjegyezni, hogy az otthontanítás nem válik be mindenkinek!
Nálatok például amiatt nem működött, hogy a gyermeked nem tudott egyszerre anyaként és tanárként is elfogadni.
Kell a kikapcsolódás a gyereknek, és ez sok otthonoktató családnak sikerül: szinte minden magántanuló jár sportolni, zenélni, vagy egyéb csoportba, épp amiatt, hogy ne szűküljön be a tudata otthon, és más családokat, más gyerekeket is ismerjen meg.
Jó, hogy megtaláltad a nektek megfelelő oktatási formát.