Régóta motoszkált már a fejemben, hogy az otthonoktatásról összeszedett tapasztalataimat meg kéne írni egy könyvben. Néhány blogolvasó is javasolta ezt.
El is kezdtem írni, úgy 3 évvel ezelőtt, de nem hittem, hogy valaha is könyv lesz belőle. Aztán alakulgatott a kézirat, egyre több gondolat jutott eszembe, körvonalazódott az egésznek a felépítése, a fejezetek címei.
Bár már könyv-szerkezete és terjedelme volt a szövegnek, még mindig alakítgattam rajta valamit, ezért ki kellett tűznünk egy határidőt, amikorra lezárjuk a kéziratot. Azt is megszabtuk, hogy 2018 karácsonyára meg kell jelennie a könyvnek; addigra tehát nemcsak a szövegnek kellett késznek lennie, hanem a tördelésnek és a nyomdai munkáknak is.
Én ekkor kisebb pánikba estem, mert attól féltem, hogy a kézirat lezárása után jutnak majd eszembe a legjobb gondolatok. Gyakorlott könyvíró barátnőm megnyugtatott, hogy ez nála is így szokott lenni, de csak ezért nem érdemes halogatni a kiadást.
Nos, mikor kimondtuk, hogy KÉSZ a szöveg, onnantól nekem már nem sok dolgom akadt; annál több munkájuk lett a családtagjaimnak.
Hezitáltunk, hogy igénybe vegyük-e profi szerkesztő, tördelő és kiadó segítségét, de aztán úgy voltunk vele, hogy megpróbálkozunk mindezekkel mi magunk. Férjem megismerkedett egy nagyon ügyes külföldi fiúval a neten, aki tördelőprogramokat készít; a fiú nagyon segítőkésznek bizonyult, figyelembe vette az egyéni igényeinket, így üzlet lett a dologból: lett saját tördelő-programunk.
A szerkesztéssel úgy voltunk, hogy legjobb tudásunk szerint végeztük a szöveg gondozását, rengetegszer átmentünk rajta, mindig javítottunk rajta valamit. (Átolvasva a kész könyvet, én azért fedeztem fel benne hibát, amit remélem, senki más nem vett észre.)
Megvolt tehát a tördelés, már csak a nyomdai előkészítés volt hátra.
A gyerekek sokat dolgoztak a könyv borítóján; be kellett vetniük minden addigi Photoshop és egyéb tudásukat. Saját fényképet használtunk a borítóhoz: a lányom látható a régi képen, ahogy az ELTE egyik karán csontokat vizsgál a mentora segítségével. Úgy éreztük, ez a kép jól kifejezi az otthonoktatás lényegét (bár a gyerek akkor még nem volt OO-s).
Eztán nyomdát kellett keresni. Megkerestünk sok magyar vállakozást, és máig sem értem, hogy többségük hogy engedhette meg magának azt a hangnemet, amit velünk, az ügyféllel szemben használtak. Vagy bunkó módon tárgyaltak a telefonban, vagy nem hívtak vissza, ahogy ígérték. Olyan is volt, aki a piaci árhoz képest háromszoros árat mondott, mert megsejtette, hogy szorít minket az idő.
Megtalált minket a neten egy civil szervezet is, akikkel egy régebbi konferencián ismerkedtünk össze. Kiderült, hogy hozzánk hasonló, felelősen gondolkodó szülők, akik az oktatás jobbításán fáradoznak. Ők segítettek nekünk egy ausztriai nyomdát találni, akikkel nagyon könnyen ment a kommunikáció (angolul). Pár levélváltás után még egy kis változtatást kellett végezni a borítón (ismét hála a gyerekeimnek érte), és kész is volt a nyers anyag. Néhány nap alatt kinyomtatták a kért mennyiséget, és még a szállítással is szerencsénk volt, mert felénk járó teherautójuk szinte a küszöbig vitte a raklapon lévő csomagot (pontosabban anyósom küszöbéig).
Amíg a nyomdai munkák folytak, fiamnak és férjemnek el kellett készítenie a könyv honlapját, és kellett egy figyelemfelkeltő videót is csinálni. Ennek a szövegét közösen fogalmaztuk, technikailag a nagyfiam valósította meg, a képek szerkesztését pedig a lányom végezte. Kisfiam kísérőzenét szerzett hozzá, a férjem pedig mindenbe besegített, amibe csak tudott.
Ezúton is köszönöm mindannyiuknak az áldozatos munkát!
Az eddigi visszajelzések pozitívak, akik visszaírtak nekem, azoknak nagyon tetszett; többen kiemelték, hogy a könyv nagyon olvasmányos és közérthető módon, több oldalról körüljárva mutatja be az otthonoktatást.
Köszönönet illeti meg mindazokat, akik megrendelták és elolvasták a könyvet!
Ha valaki szintén gondolkodik könyvkiadáson, annak szívesen segítünk a kivitelezésben.
almameter 