További kalandjaink a netes piactereken

Pár tanulságos eset maradt még a tarsolyomban, talán megér egy második bejegyzést.

1., A lányomra ráírt egy férfi, hogy szeretne tőle Barbie babákat venni (ideje volt megszabadulni tőlük, rég egy dobozban hevertek).
Szerette volna a vevő megnézni a portékát személyesen is, és mivel sok mindent akart venni, nagyobb összegre számítottunk tőle, amiért már megérte utazni is.
Furcsa volt a fickó, nyakatekerten fogalmazott, mindent többször megkérdezett, a gyerek telefonszámát is mindenáron tudni akarta (nem adta meg a lányom).
Persze, hogy megszólalt bennünk a vészcsengő, ezért a nagy szatyor műanyag bisz-basszal nem a lányom ment a találkozóra, hanem az apja.
A középkorú férfi nagyon meglepődött, hogy a várt szép kislány helyett egy nagy darab szakállas férfi jelent meg. Tessék-lássék beletúrt a szatyor tartalmába, aztán azt mondta, hogy mégse kell neki, meggondolta magát.

2., Jó minőségű, és azóta már nem gyártott játékfigurákat árultam. Írt egy szülő, és alkudott. Engedtem az árból, mert nagyon meg akartam szabadulni a holmitól, sok helyet foglaltak. Mikor a részleteket beszéltük volna meg, akkor jött elő az aduval, hogy ez a kisfia születésnapi ajándéka lesz, és a gyerek csak bizonyos összeget tudott összegyűjteni a zsebpénzéből, ezért a postázás költségét nekem kéne állnom.
Boldog születésnapot kívántam a kicsinek, de mondtam, hogy a postázást mégsem én szeretném kifizetni, mert már így is jócskán engedtem az árból. A vevő lelkiismeretfurdalást akart bennem ébreszteni; szívtelen vagyok, hogy egy kisgyereket megfosztok a szülinapi ajándékától. Megkérdeztem, hogy ő hozzájárul-e majd anyagilag az én gyerekem szülinapi ajándékához. Nem válaszolt.
Aztán rám írt egy hét múlva, és magasabb árat kínált, de még mindig én fizettem volna a postaköltség nagyobb részét. Nem egy óriási összegről volt szó, de most már elvből nem mentem bele.
Nem köttetett meg az üzlet.
Egy hét múlva jelentkezett valaki, aki kifizette nemcsak a postaköltséget, de az eredetei árat is.

3., Szakfolyóiratokat árult a lányom.
Jelentkezett egy nő, hogy megvenné az összeset, de neki nem jó a posta, személyesen szeretné átvenni, és fog is majd felénk járni, addig legyen félretéve számára a holmi.
Egy hét múlva: közbejött valami, két hét múlva tud jönni – eközben több más érdeklődőt utasított el a gyerek.
Mikor legközelebb jelentkezett a vevő, akkor meg alkudni akart, a 8 folyóiratból csak ötöt akart elvinni, de azokat is csak akkor, ha a előbb részletes képeket kap az újságok gerincéről, a személyes találkozót pedig megint eltolta.
A lányom nagyon berágott, és eladta másnak egyben a csomagot.
Ezután az lett az elvünk, hogy a “kérem” és a “lécci tedd félre” üzenet elküldésével senki nem nyer tulajdonjogot; azé a holmi, aki fizet – akkor viszont tényleg az övé, még akkor is, ha más többet kínált.
Én is jártam így: elkezdtem tárgyalni valakivel, aki személyesen akart találkozni, utaznom kellett volna a holmival, miközben jelentkezett más, aki szó nélkül kifizette az áron felül a postaköltséget is, ezért inkább neki adtam el az árut (a hoppon maradt vevőt természetesen értesítettem, hogy már nincs meg a cucc).
Lehet, hogy ez nem etikus, de én eladóként afelé az üzlet felé hajlok, ami kevesebb kényelmetlenséggel jár számomra.
A “kérem” üzenet már csak azért se jelent előjogot a vevőjelölt számára, mert többször jártunk úgy, hogy valaki “kérte” az árut, aztán soha többet nem jelentkezett, és máig is várhatnánk az üzletre.

4., Ismét egy beteg történet.
Írt egy nő, aki 3000 forintért akart vásárolni tőlem, de most le van égve – mondta-, várjunk a jövő hónapig, hátha addigra pénzhez tud jutni. Jó. Közben csevegek vele egy kicsit Messengeren, mert többször előfordult, hogy egy vevőnek mást is eladtam, mikor kiderült, hogy mi az érdeklődési köre (ennek a nőnek a kézművesség). Felajánlom, hogy tegeződjünk; szerintem sokkal egyszerűbb, és úgyse fogok visszaélni ezzel az ideiglenes pertu viszonnyal, hiszen nem találkozom a vevővel többet virtuálisan, élőben meg pláne nem.
Vonakodva belemegy a tegeződésbe, de csak azután, miután elárulom, hogy hány éves vagyok, és kiderül, hogy majdnem egyidősek vagyunk. Ezután kérdés nélkül elmeséli, hogy súlyos mentális betegségben szenved (megnevezi a betegséget is), amire én próbálok biztatót mondani. Hülyén érzem magam, mert nem vagyok szakképzett terapeuta, nem tudom, ilyenkor mit kell mondani.
Következő hónapban rákérdezek, hogy kéri-e a portékát, kapott-e pénzt?
Arról nem ejt szót, ellenben a betegsége lefolyásáról igen. Megint csak hebegek, és szeretném az üzletre terelni a szót. Erre megpattan benne valami, agresszív lesz, hogy én erőszakos vagyok, túl közlékeny, és beleütöm az orromat olyanba, ami nem tartozik rám. Nem is érdemlem meg az ő pénzét (ami ugyebár abban a pillanatban nincs is), és ő elvből nem üzletel ilyen gázos emberekkel. Letilt.
Ebből az esetből megtanultam, hogy az üzleti beszélgetést valóban üzleti síkon kell tartani.

5., Nem velem történt meg, hanem egy ismerősömmel, hogy írt neki valaki:

  • Megvan még a bicikli, amit hirdettél?
  • Már eladtam.
  • Köcsög!

6., Többször fordult elő, hogy érdeklődött valaki, én mondtam egy árat, mire ő: “akkor nem kérem”. Mindig kérdést teszek fel: “ez az ár megfelelő lenne?” és erre az is lehetne a válasz, hogy “én kisebb összegre gondoltam”. Én meg majd eldöntöm, hogy nekem megéri-e így vagy sem.
Ezt csak érdekességként jegyeztem meg, hogy az emberek egy része hozzászokott a fix árakhoz, és eszükbe se jut egyezkedni, alkudni, valahoyg megoldani a problémát.

A kirívó példák nem vették el a kedvemet a netes kereskedelemtől. Korrekt, értelmes vevőm sokkal több volt, mint akadékoskodó és bolond. A legtöbb esetben az történt, hogy írt az érdeklődő, hogy megvan-e még a portéka, én mondtam, hogy megvan, automatába tudom postázni, ő erre megadta az adatait. Ezután utalt a számlámra, én pedig legkésőbb másnap betettem egy automatába a csomagot. Azt se vártam el, hogy visszajelezzen, hogy megkapta (a szolgáltató rendszerében úgyis láttam, hogy átvette a csomagot), de ha jelzett, örültem neki, és megköszöntem a vásárlást. Ha nagy ritkán személyesen adtam át az árut, akkor az vagy úgy történt, hogy hozzánk nagyon közeli helyszínt beszéltünk meg, és a vevő felénk fordult a kocsijával, vagy úgy, hogy törékeny vagy nagy értékű volt a holmi, és vállaltuk a kényelmetlenséget. (Volt persze néhány eset, mikor problémás volt az átadás; a vevő késett, elfelejtett jönni, én meg esőben ácsorogtam a megbeszélt helyen.)
Hogy én milyen vagyok eladóként? Remélem, korrekt, mert senkit nem csaptam be. Ha valaki utalt nekem, mindig feladtam az árut. Ha valami hibája volt a holminak, azt is mindig megmondtam. Egyszer volt olyan, hogy az általam árult játék el volt törve és meg volt ragasztva, de erről a hibáról én se tudtam, a gyerekek titokban reparálták meg 2011-ben. Ennek a vevőnek felajánlottam, hogy visszaveszem az egész doboz portékát, de ő azt mondta, hogy még így is megérte neki megvenni, nem adja vissza.

Én mindenkit biztatok, hogy bátran üzleteljen az interneten; a holmiktól való megszabadulás egyik legkönnyebb módja (a kukába dobás után).


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s