Beszélgettem egy kedves ismerősömmel, aki mindig elmondja: mennyire csodálja, hogy én magam varrom a ruháink egy részét, és azt is, hogy néha szövök is, valamint kenyeret sütök és befőzök. Szerinte mindez kiemelkedő dolog a mai világban, neki ezekhez nem lenne tehetsége.
Elgondolkodtam: valóban olyan kiemelkedő tudás ez? Tehetség kérdése az önellátás? Arra jutottam, hogy NEM az. Van egy elméletem az ősi tudásról; arról, hogy mindaz, aminek őseink birtokoltak, valahol mélyen bennünk is megvan, csak elő kell hívni.
Az én dédanyámat Ágnesnek hívták, az 1800-as évek végén született.Nagymamámmal való beszélgetéseimből felsejlett, hogy micsoda tudás birtokában volt:
– értett a föld megműveléséhez (főleg a veteményezéshez), tudta, hogy melyik növényt mikor és hogy kell elültetni, mikor kell felszedni
– a termést el is tudta készíteni (pl. főzeléknek, lekvárnak, aszalványnak)
– értett a jószághoz; csirkét, kacsát, libát, pulykát és disznót nevelt, ezeket le is vágta(a disznót persze nem egyedül), valamint a tehenet megfejte
– tudta, hogy hogyan kell feldolgozni a tejet túrónak, vajnak, tejfölnek, a levágott jószág húsának tartósításáról is voltak ismeretei
– főzött szappant
– ismerte a kender feldolgozásának fortélyait, és a kész szálat meg is szőtte
– a vászonból ruhát varrt a családnak
– tudta gyógyítani az egyszerűbb (gyerek)betegségeket és kisebb sérüléseket (egy idősebb rokonunk kiválóan tudott törött csontot összerakni!)
– minden nap főzött a majdnem tucatnyi emberre, és minden héten kenyeret sütött
– háztartást vezetett egy olyan világban, ahol a meleg víz nem a falból jött ki, hanem külön melegíteni kellett a sparhelten; mosott (mosógép nélkül), a fehér vásznat fehérítette is (hipó nélkül), mosogatott (mosogatógép nélkül), felsúrolta a padlót (csupán egy kefével és a szappannal), begyújtotta a kemencét (amit évente kétszer ki is kellet tapasztania), a kint dolgozó férfiaknak ebédet és váltás ruhát vitt, tavasszal kívül-belül kimeszelte a házat és az ólakat. Egyáltalán: nem kis dolog egy kb. 10 fős családdal úgy végigcsinálni a teleket (de a nyarakat is!), hogy nincs bolt, ahonnan minden nap be tudna vásárolni
– a korabeli viszonyokhoz képest kiválóan vizsgázott életvezetésből is: megszülte és felnevelte a 8 gyerekét (mind megérte a felnőttkort), a gyerekeket iskolába járatta (más gyerekek kimaradtak az iskolából tavasszal a mezei munkák miatt), fiait kiházasította, lányait „fírhö” adta, elsiratta a háborúkban elesett férfiakat, valamint egy életen át türelmesen elviselte masszív alkoholista urát.
Asszonyi munkák egykor (fentről lefelé): füvesasszony, gyereket gyógyító asszony, varrás, mosás a patakban, fonás, dagasztás, szövés, egy asszony talicskában tolja a gyerekét, toll válogatása, piacozás, kenyér bevetése a kemencébe, kender tilolása, marokszedés aratáson, kenderfeldolgozás, fonás, kapálás, csirke levágása.
Ágnes néni mai értelemben véve valóságos polihisztor volt.
Ha most élne mindennek a tudásnak a birtokában, híres életmód guru lenne, egymásnak adnák a házában a kilincset az érdeklődők, életmódmagazinok könyörögnének, hogy cikkeket írjon nekik, és tanfolyamokat tarthatna tartósítás – önellátás témában.
Kiemelkedő volt a maga korában az ő tudása? Egyáltalán nem, átlagos képességű lehetett, hisz az előbb felsorolt tevékenységeket majd minden asszony el tudta végezni a faluban. És nem azért, mert tudatosan vonták ki magukat a fogyasztói társadalom bűvköréből, és vállalták az egyszerű, alternatív életet és az önellátást, hanem azért, mert akkoriban mindenki így élt és nem volt más választása. Nem az számított a kiemelkedőnek, ha valaki ilyen sokoldalú volt, hanem az, ha boltból vette volna a tejet és a kenyeret, ha nincs konyhakertje, és nem tart otthon állatot, valamint ha pénzért veszi a gatyát az urának.
Ez a tudás és tartás mára mintha kiveszett volna az emberekből, de valahol mélyen mégis meg kell, hogy legyen bennünk, legfeljebb a kényszerítő helyzet vagy az elszántság hiányzik.
Én például most kijelentem, hogy nem lennék képes elvágni egy csirke nyakát, de ha éheznének a gyerekeim, nemcsak a csirke, hanem még a kisbárány nyakát is elvágnám, csak hogy tudjak nekik enni adni. Itt tehát az éhezés lenne a motiváció, ami tettre kényszerítene. De hiszem, hogy sok mai asszony is nekivágna a kenyérdagasztásnak, ha holnaptól elkezdene akadozni az ellátás, vagy gyertyát mártana, ha nem lenne áram.
Talán valaki most azt gondolja: igen, könnyű volt dédanyáinknak, mert ebbe születtek bele, ezt látták kislánykoruktól kezdve, és nem is volt választásuk, ezt az életet kellett élniük. Ebben van is igazság, de azt gondolom, hogy élő hagyomány nélkül is lehetséges nagyon sok tudás elsajátítása. Engem például senki nem tanított varrni (leszámítva az idős mestert, aki a zsinórozás alapjait megmutatta), mégis fel tudom ruházni a családot. Több életmód-blog írójánál olvastam, hogy mindenfajta előzetes tudás nélkül vágtak bele az önellátásba és az életmódváltásba, nem tagadják, hogy voltak nehézségeik, de végül belerázódtak. És egy biztató kezdeményezés: városi asszonyok rokkát vesznek, és gyapjút dolgoznak fel, amit aztán néhányan meg is szőnek!
Természetesen nem akarok senkit arra buzdítani, hogy holnaptól ne menjen boltba, hanem kezdjen el libát tömni, vagy juhsajtot csinálni, de arra igen, hogy bízzon önmagában, és bátran vágjon bele új dolgokba! Fedezzük fel magunkban az ősanyát, mert bizonyára mi sem vagyunk tehetségtelenebbek őseinknél!
Egyszer eljön az idő, mikor nekünk is át kell adnunk a tudást az utánunk következőknek (lányainknak); hadd legyen mit átadni!
almameter 
Most nagyon szívemből szóltál…
Néhány éve költöztem (vissza) falura, és bár az eredeti tervem nem ez volt, ma már egyre inkább önellátó kisgazdaságunkat vezetgetem. Vannak tyúkjaink, kacsák, libák, nyulak, így van tojásunk, és persze vágni való apróállat is. (Én sem tudom levágni őket, ez a férjem dolga, de ha rá lennék szorítva biztosan megtenném.) És vannak a “nagyok”: kecskék, bárányok – az ő segítségükkel tudok sajtot készíteni, szappant főzni. Belőlük is vágtunk már, de a kecskék elsősorban a tej miatt vannak.
Nagy kertem is van, minden zöldséget szinte magunk termelünk, és ez nagyon jó. A szobányi spájzunkat idén kinőttük, már most annyi a lekvár, szörp, hogy új polcokat kell beállítani, hiszen jön még szilva, paradicsom, fő majd ketchup, pizzaszósz.
Magam sütöm a kenyeret, húst, felvágottat lassan egy éve nem vettünk, és sosem étkeztünk annyira változatosan, mint az utóbbi hónapokban.
Nagyon nehéz élet ez a mai világban. Férjem dolgozik, a gazdaság az én munkahelyem, no és a nyári hónapokban három éves kislányomé, aki lelkesen gyűjti be a tojást, eteti a libákat, vigyáz a legelő bárányokra, és már most olyan tudás birtokában lehet, ami későbbi életében -bárhová vigye is az élet- hatalmas biztonságot jelent számára.
De hajnalban kelek, ha szeretnék kis időt magamra is, akkor késő éjszaka fekszem. És bizony néha magányos is vagyok, mert ez egy iciripiciri falucska, ahol nem nagyon akad társaság, elmenni meg csak olyankor lehet a “városba”, amikor a munka engedi.
Csodabogár vagyok, vagyunk a volt kollégáim, a városban hagyott barátok, és bizony a családunk szemében is. De nem bánom, már nem zavar, mert szeretem ezt az életet.
És akkor érezném igazán jól magam, ha lenne időm (tudom, csak beosztás kérdése) varrni néha egy-két ruhát…:-)
Bocs, hogy ilyen hosszú lett.
Örülök, hogy ilyen hosszú hozzászólást írtál.
Irigylésre méltó az önellátásotok foka, Titeket aztán nem érint se a benzinár-emelés, se hófúvás, se más külső tényező.
Van Veres Péternek egy novellája, amiben leírja egy asszony egy napját – mióta érik bennem ez a bejegyzés, azóta keresem a könyvet, amiben olvastam, mert fel akarom tenni ide a blogra. Elolvasni se könnyű, nemhogy megcselekedni, tehát én is tisztában vagyok azzal, hogy az általam leírt élet nem volt könnyű. Te is alátámasztod ezt a saját tapasztalatoddal. Sok mindenre nincs időd, viszont olyan minőségű életet él családotok, ami páratlan a mai világban. És a kislányod is paradicsomi körülmények közt nő fel. Számomra és számotokra is paradicsomi, de – ahogy írod is – sokak számára meghökkentő az életmódotok. Már mi is félcédulásnak számítunk néhány ismerős szemében (kézimalmunk van, nincs viszont tévénk), hát még ha megvalósítanánk legvadabb vágyainkat…
Lehet, hogy már nem aktuális, de a Veres Péter novella, amit keresel a Gyepsor című kötetben található és a címe:Szombat.
Köszönöm, köszönöm! A Gyepsor-ra halványan emlékeztem.
És mégis milyen divatos ma panaszkodni, hogy milyen nehéz az anyáknak! Ritkán jut csak eszünkbe, hogy régen se mosógép, se eldobható pelus, se tápszer, se bébiétel, se mosogatógép, se porszívó…. nem volt. És akkor még csak a gyereknevelős dolgok elején tartunk a felsorolással.
Annyi dolguk volt régen az asszonyoknak, hogy nemigen volt idejük elmélkedni, hogy nehéz-e az életük vagy sem – csinálták a dolgukat. Most meg… sokszor nem tudjuk, hogy mi is lenne a dolgunk. 😦
Az előző hozzászólásra szeretnék még reagálni: igen, néha tényleg magányosnak tűnik a falu. A múlt hetet a szüleimnél töltöttük és tényleg nagy a csönd az utcákon. Nehéz társaságot találni. De! A városban is pont ez a helyzet! Itt mondjuk sokan vannak az utcán, de messze nem az én társaságom. Hiába van sok gyerek, sok anyuka a játszótéren, mégis kevesekkel tudok társalogni, mert nagyon mások vagyunk, másként élünk, másként nevelünk, kevés a közös téma. Úgyhogy… többnyire itt is neten találom meg a társaságomat, illetve könyvtárban a könyveimet. 🙂
Én is úgy gondolom, ahogy Te, hogy nekünk összehasonlíthatatlanul könnyebb a dolgunk, mint eleinknek.
Sokan érzik úgy, hogy nem bírják az egy-két gyerekkel együtt járó sok munkát, pedig hol vannak a mi nehézségeink azokhoz a régiekhez képest…
A hasonló értékrendű társasággal, illetve annak hiányával 😦 kapcsolatban is egy véleményen vagyunk.
Kár, hogy nem fedted fel kilétedet, olyan szívesen eszmét cserélnék még veled!
Nem tudom, miért névtelenként jelentem most meg, biztosan nem xszeltem be valamit. :-)))
Végig olvastam az eddigi hozzászólásokat és még ez jutott eszembe a könnyítésről: régen sok nő volt a háztartásokban – biztosan volt előnye is, de ha belegondolok, hogy néha még a saját édesanyámmal is igen eltérő véleményünk van és ebből kifolyólag viták… holott nagyon szeretjük egymást, nagyon jó kapcsolatunk van. Milyen lehetett annak a fiatal lánynak az élete, akit mondjuk 18 éves korában elvittek feleségnek az anyósékhoz lakni… talán nem csoda, hogy régen igen kevés volt a karakán asszony. Mire kialakult az igazi jelleme, már el is nyomták. Szóval… nem tudom…. nyilván nem vagyunk egyformák, de én nem vagyok benne biztos, hogy olyan nagy könnyebbség volt az anyáinknak, hogy sokan éltek együtt.
Ami kétség kívül előny volt számukra, a rendezettebb élet: most nem arra gondolok, hogy nem jártak munkahelyre dolgozni, otthon voltak a családdal, hanem arra a természethez igazodó rendre, ami alapján húsvétra ki kellett meszelni, takarítani, az adventi időszaknak is megvolt a maga menete, mint ahogy annak is, hogy mit mikor főznek. A mamáktól tudom, hogy a hetek is megszabott sorban mentek: hétfő mindig a mosásé volt, kedd a kenyérsütésé, szerda a tésztás nap, stb…. Nyilván kicsit unalmas is lehetett – de fele annyi bizonytalanságuk nem volt, mint nekünk.
Jó témákat vetsz fel! Muszáj hozzászólni. 🙂
Én (talán) jó témákat vetek fel, Te meg jó hozzászólásokat írsz!
Látom, megér egy újabb bejegyzést az elmélkedés az egykori asszonyok életéről!
Épp most olvastam egy nagyon jó néprajzi tanulmányt. Aszerint a lányok (persze a vizsgált időben és a vizsgált falvakban) 14-15 éves korban mentek férjhez, volt olyan, aki még nem is volt nemileg érett, de már asszonynak mondhatta magát… Elemi erővel hatott rám az a könyv, mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy hogy lehetett úgy élni! Részletek később.
Meghatározott rend szerinti élet: bizonyos szempontból könnyebb volt az az élet, mert mindig tudták, hogy mit kell tenniük. Szigorú szabályok szerint folytak a mindennapok – ami mai szemmel lehet, hogy az egyéni szabadságjogok durva megtiprása, de óriási biztonságérzetet adott ez a kiszámíthatóság az akkori embereknek. Tudták, hogy mikor milyen viselkedést vár el tőlük a közösség (pl. gyász esetén), tudták, hogy társadalmi rangjuk és koruk szerint milyen ruhába öltözzenek. Adott volt az élet nagy sorsfordulóinak a forgatókönyve is (lakodalom, születés), nem kellett gondolkozni például, hogy kit hívjanak keresztszülőnek.
Húszévesen városról falura kerültem (férjhez mentem). Az összkomfortból a lavórban fürdésbe. A csap megnyitásból a víz hordásba. Három gyermekünk született ebbe a csodálatos világba. Férjemtől megtanultam a gazdálkodás örömeit. Fiatal asszonyként piacoztam, kapáltam, jószágot etettem, háztartást vezettem, gyereket neveltem, befőztem. Férjem pedig gazdálkodott, egyedül (napszámos, és gépek nélkül) több holdat művelt. Gyermekeink egyetemet, főiskolát végeztek. Férjem 14 éve meghalt, a gazdaságot egyedül vittem tovább (mind ezt gyermekkori betegségből eredő) mozgásszervi problémával. Néhány hónapja visszajöttem a városba, mert van munkahelyem (52 évesen íratkoztam be a főiskolára és végeztem az andragógia szakon), de Édesapám betegsége miatt (3 évig gondoztam) a közelben kellett lennem. Egy hónapja meghalt. Jelenleg még albérletben vagyok, de vissza kell mennem a családi házba, mert itt úgy érzem, megfulladok.
Minden tiszteletem a Tiéd, hogy ilyen hősiesen álltad a sarat; jól megpróbált Téged az Isten, de úgy látom, mindent elviseltél, amit Rád mért. Elismerésre méltó, hogy vállaltad a nehézségeket, pedig talán lett volna más választásod is.
Fogadd részvétemet!
Szia, én munkahely mellett is konyhakertet művelek, mert megéri és mert tudom mit eszem. (legalább egy részét) De: dédanyáinknak sok szempontból könnyebb volt, mint nekünk. Sok asszony és lány volt egy portán. Nem egyedül végezte egy asszony a háztartási munkákat. Anyós, menyek, lányok, kislányok, dédmama…. Nagyobb gazdaságokban szolgálólány is volt. A gyereknevelésből pedig nem csináltak nagy ügyet falun, aki a négy, később 6 elemit kijárta, márt nem számított tanulatlannak. Persze nyáron már a 7 éves is libát őrzött. A mi gyerekeink 25 éves korukig tanulnak kb. Szerintem nekünk másképp nehéz, mint nekik volt.
Jókat írtál, de én így is azt mondom, hogy a háztartás-gyereknevelés-egyéb munkák szempontjából nekünk mégis könnyebb helyzetünk van. Régen nem feltétlenül volt minden család 3-4 generációs nagycsalád, és csak a módosabb nagygazdák tartottak cselédet. Ágnes néni, akiről írok csak magára (illetve lányaira) számíthatott. De gondolj bele, a sok munka, amit felsoroltam még két-három embernek (anya+lányai) is sok!
A gyerekek taníttatásán gondolkodtam el, ebben nagyon igazad van, de közben óriásit változott a világ. Ágnes néni gyerekeinek elég volt, ha írni, olvasni és számolni megtanultak (esetleg valami mesterséget, de azt nem feltétlenül iskolában), ezek birtokában ugyanúgy élték életüket, mint őseik. Nekünk meg jóval több információt kell magunkévá tennünk és a követelmények is magasabbak, mint 100 éve.
Köszönöm, hogy írtál.
Nagyon jókat írtál, ez akár az én nagymamámról is szólhatott volna. Az én gyermekkoromban se volt tévé, mosógép, hűtőszekrény, sem gáztűzhely. Mi is sparhelton főztünk, lavórban mosakodtunk és fateknőben mostunk, mégis felnőttünk és ember lett belőlünk, dolgos és becsületes. Nálunk is voltak aprójószágok, malacok és volt veteményesünk. Nagyon becsülöm az olyan fiatalasszonyokat akik vállalják a “nehezebb” utat, és újra felfedezik a régi technikákat. Ági mama
Én úgy veszem észre, hogy egyre többen járják a “rögösebb” utat. Nagyon sokan sütnek otthon kenyeret, varrogatnak, sokan művelik meg a kertjüket (sajnos ez a mai világban nem magától értetődő, hogy a földet meg kell munkálni), ha nincs földjük, akkor csak az erkélyen vagy az ablakban nevelnek palántákat. Ez szerintem nagyon jó, megtették az első lépéseket.
És az az érdekes, hogy ennek a tudatosodó rétegnek nagy része nem rendelkezik falusi gyökerekkel, ízig-vérig városiként kívánkoznak egy más életforma után. Mivel szerintem ez a járhatóbb út, én drukkolok, hogy minél többen ébredjenek.
Teljesen egyetértek!
És akik tudatosan igyekeznek élni, azok lassan-lassan előhívják a tudást, vagy utánanéznek, és ha nem is minden területen,de önellátókká válni. Sokan tartanak állatot, készítenek szappant, fonnak, szőnek, varrnak.
Viszont az is igaz, sok szempontból könnyebb nekünk, de magasabbak a követelmények.Pl. Van mosógép, de mindennap tiszta vasalt ruha is kell.Azért ez 100 éve annyira nem működött,hogy legyen sok váltás ruha, és mindennap tisztát váltsanak.Van porszívó, de épp ezért,egy porszem se legyen a lakásokban..stb.
Minden kornak megvannak és voltak a nehézségei. Viszont érdemes őseinktől,szüleinktől átvenni a tudást, ami egyben a hagyományőrzés egy formája is, környezetkímélőbb is, és hasznos.
Én ruhát varrni nem tudok, csak javítani. De tudok kötni, horgolni, kipróbáltam a szappanfőzést, mosószerkészítést, tudok befőzni, aszalni, és még szőni is..Soknak tűnik és mégis milyen kevés ez a tudás..De valami. A kezdet.
Amit egyre fejleszthetek.
Végre családi házba költözünk.Veteményesnek nincs hely, de: vannak gyümölcsfák-befőzés, fűszernövények,-szárítás, és egy tyúkól is, úgyhogy nagyon kacérkodok a tyúktartás gondolatával.Lenne saját tojásunk, igaz ezeknek a tyúkoknak sem lenne hú de nagy helye kapirgálni.De legalább tudom,hogy mivel etetem őket, és nem egy picike ketrecben tengődnek. Ám itt a kérdés: Ki vágja le őket, ha eljön az ideje? 🙂
Én is azt vettem észre, hogy az első lépést megtenni volt a legnehezebb (ha egyáltalán nehéz volt…), a többi már jött magától. Mintha egyik tevékenység hozná a másikat, csak azt veszem észre, hogy megint valami “újat” tanultam (legutóbb a kovászos kenyeret). Mostanában a kosárfonáson (vesszőből vagy csuhéból) gondolkodom.
Gratulálok a költözéshez, biztos könnyebb lesz a kertes házban az életetek, bármilyen kicsi is az a kert. Kívánom, hogy érezzétek magatokat nagyon jól az új helyen!
Tulajdonképpen kert nincs is csak udvar, de a mienk. 🙂 Egy nagyon csendes kis mellékutcában.
A fonáson, kosárfonáson én is gondolkodom, 2 fűzfa is van egy az udvarban, egy a ház előtt. A fűzfavesszőt kellene valamire hasznosítani, kár veszni hagyni.Most ötleteket, leírásokat gyűjtök, egyenlőre csak koszorúalap leírást
találtam.
A jelenleginél (feltételezem, hogy eddig társasházban laktatok) mégiscsak jobb lesz!
Nekem inkább a csuhéfonáson jár az eszem, azt hiszem a fűzfavesszőt nehezebb lenne beszerezni (persze akinek karnyújtásnyira van az alapanyag, annak könnyű…), kukoricát talán könnyebb találni. Egyszer egy tanfolyamon már próbáltam, persze a technikára már nem emlékszem, de nagyon pofás kis tartót csináltam, azóta is használom. Ha találsz valami netes könyvet, kérlek nekem is küldd el!
Végre ideértem, kicsit olvasgatni 🙂 Ismét a lelkemből írtál.
Én 10 évvel ezelőtt éltem egyszer 2 gyermekkel egyedül egy komfort nélküli albérletben. Nehéz volt, de megtanított arra, hogy megy az élet úgy is.
Sokan a panaszkodás helyett belegondolhatnának, hogy azért ez önellátó paraszti világ nem is volt olyan régen, sőt még az én gyerekkoromban sem rohangáltunk mindenért a boltba. Pár évtized alatt nem veszhetett ki ennyire az önellátás képessége……vagy igen ?
Én a szappanfőzést szeretném megtanulni, ha valaki ebben segítene megköszönném.
Köszönöm, hogy a baba mellett is szakítasz időt rám!
Én is úgy emlékszem gyerekkoromból, hogy nem vettünk ennyi mindent a boltban (nem is volt ILYEN SOK áru), és arra is emlékszem, hogy amikor hétvégén két napig zárva voltak a boltok, senki nem halt éhen, tehát meg lehetett oldani, most meg egy napos zárva tartás miatt őrült felhalmozásba kezdenek az emberek.
Mi is laktunk szerelmünk hajnalán egy olyan helyen, ahol lavórban kellett mosni, ki lehetett bírni (persze akkor még nem voltak meg a gyerekek). Nekem is az a tapasztalatom, hogy az ember sok mindent el tud viselni! Persze a mai, elkényelmesedett világban biztos nagyobb áldozat lemondani bizonyos vívmányokról (éjjel-nappal nyitva tartó bolt, pizza házhozszállítás, mikrosütő stb.)
Most szembesítettél azzal, hogy mennyi mindenhez NEM értek még! Igaz, van kertecskénk, de még elég béna vagyok hozzá. Bár akkorák a tökök, hogy csuda! Befőzök, aszalok, házi tejet veszek, de tejterméket gyakrabban veszem, mint készítem. Állataim nincsenek, mondjuk ez jórészt azért van, mert húst nem eszünk. Szappant nem készítettem, kendert nem nyűttem, és a varrással is hadilábon állok. Lehet, hogy azért, mert anyukám mindent megvarr? A házi gyógyászat, a sok emberre főzés már nagyon megy, és a nomád háztartás vezetése is. No áram, no vezetékes víz, no szilárd út, stb. Bér a párom tapasztja a kemencét, és övé a fás munka is. Ja, és nálunk “csak” öt gyerek van, viszont nincs alkoholista férj. Sőt: egy minden káros szenvedélytől mentes férj van, aki szeret engem, a gyerekeket és az életet. Szerintem is ma sokkal könnyebb (lenne) az élet, az emberek viszont mesterségesen kreálnak egy csomó olyan elfoglaltságot, amitől aztán baromira nem érnek rá (fodrászhoz kell menni, bevásárolni kell menni, tévé, net, sok utazás, stb.) Azért az kérdés, hogy Ágnes dédanyád, aki ugye nem tudatosan választotta ezt az életmódot, hanem ebbe egyszerűen beleszületett, vajon boldog volt-e? Az én dédim, nagymamám nem, ezt sejtem, tudom. Szerintem nekünk már azért jobb a dolgunk, mert mi tudatosan döntünk emellett az életmód mellett. Szárnyalsz, Erzsi! Ölelés, Réka
Természetesen én sem értek ahhoz a sok mindenhez, amihez dédanyám igen. A mai átlagos asszonyokhoz képest viszont elég jól állok, és azt hiszem, lámpással kell keresni olyan családanyát, aki Nálad edzettebb, gyakorlottabb, és találékonyabb.
Hogy boldog volt-e a dédanyám? Ezen én is sokat szoktam gondolkodni. Ha nagymamámat kérdem, ő azt mondja, hogy régen boldogabbak voltak az emberek, jobban szerették egymást, békében éltek a faluban, “nem vót ennyi ferdesíg”, nem civakodtak ennyit.
Azokat a régi asszonyokat bizony kemény fából faragták, megpróbálta őket az élet, nem voltak elérhetetlen vágyaik, nem kergettek álmokat. És ebből kiindulva Ágnes néni talán mégis boldog életet tudhatott maga mögött, hiszen minden gyermeke megérte a felnőttkort, nem egyedül kellett végigküzdenie az életét (még ha részeges is volt az ura), ha szűken is, de mindig megéltek, tehát soha nem éhezett. Minden gyerekét megházasította, sok unokájában gyönyörködhetett (egyik unokája és legkisebb gyermeke egyidősek voltak). A részeges férje egyszer meg akarta verni, ám az otthon lévő 5 (!) legényfia felsorakozott mellette, és megfenyegették az apjukat, hogy ha még egyszer édesanyjukra kezet emel, velük gyűlik meg a baja. AZ öreg aztán egyszer se merte bántani Ágnes nénit. Ez is mekkora boldogság, hogy a gyermekei így védelmezték!
Visszatérve: az akkori kor normái szerint boldog volt.
A mai eszünkkel és ismereteinkkel elgondolkozunk a boldogságán, mert MA valóban nem kéne annyit tűrnie, hisz ma már egy fiatalasszony akkor otthagyja a férjét, és beadja a válókeresetet, ha akár csak egy kicsit is összezördülnek! Azért nem eszik olyan forrón a kását! Ma a nő tanulhat, megvalósíthatja önmagát, élvezetet találhat a szexben, ugyanúgy váltogathatja a partnereit, mint egy férfi, dönthet arról, hogy életet ad-e a méhében megfogant magzatnak, sőt, arról is dönthet, hogy egyáltalán akar-e anya lenni! Eszerint Ágnes néni, és sok ezer sorstársa boldogtalanok voltak. De mondom még egyszer: nem vagyok abban biztos, hogy ő is annak érezte magát.
Nagyon jó benneteket olvasni, könnyeztem is, nevettem is…:)
Az jutott eszembe, h barátnőmmel kitaláltuk egyszer, miből fogunk meggazdagodni: nyugatra költözünk, es bénácska háziasszonyokat tanítunk főzni, tésztát gyúrni, mosni, szervezni, gyereket nevelni, stb….. 😀 Betegre kereshetnénk magunkat:) nem jössz?:)
Erre a tudásra itthon is lenn kereslet… 🙂
Olyan jó, hogy leírtad ezeket a gondolatokat! 🙂 Most készülünk teljes életmódváltásra a családdal (falura költözünk, eltüntetjük a tv-t, konyhakertet és lábasjószágot is akarunk stb). Rengeteg olyan dologra készülünk amikről jelenleg halványlila gőzünk sincs de most kaptam egy kis plusz lelkierőt! 🙂 Ja és most felbuzdultam, hogy jegyzetfüzettel a kezemben letámadom a nagyikámat, hogy okosítson ki hogyan csinálták régen! 😀 Köszi!!
Gratulálok az elhatározáshoz, és a megvalósításhoz is!
Sokan irigyelünk, hogy Ti már itt tartotok!
Én úgy nőttem fel a tanyán négy testvéremmel (erdészházban) hogy 6 Km-re volt az iskola (1 óra hossza gyalog, oda és vissza) kútból húztuk és sparhelton melegítettük a vizet, amihez fát kellett vágnunk, gyújtóst hasítanunk. A tyúkokat mi vágtuk le (én is, már 12 énes koromtól) csak előtte légpuskával lelőttem, mert nem bírtam elkapni 🙂 és petróleumlámpával világítottunk, nem volt villany, egy elemes nagy rádiónk volt, amit csak a szüleink kapcsolhattak be és már 10 évesen főztem, tésztát gyúrtam, szappant főztem, ruhákat mostam, parazsas vasalóval vasaltam, minden kinti és benti munkát elvégeztünk a testvéreimmel és boldogok voltunk. Sokat játszottunk, olvastunk, jó tanulók voltunk és eszünkbe sem jutott volna, hogy valamit ne úgy csináljunk ahogy kell, azaz ahogy a szüleink, tanítóink tanították. Minden este fürödtünk “átúsztuk a nagylavórt” és tiszta ruhákban jártunk. Volt 2-2 alsóneműnk, egy rajtunk, egy pedig éppen száradt, mert minden este kimostuk a fürdővízben. Most a fővárosban élek, van plazma tv, automata mosógép, mosogatógép, fürdőszoba, minden és itt áll meg előttünk a busz, villamos, troli, az ablakomból az oktatási centrumot látom (Óvoda, iskola, bölcsőde, sportlétesítmények) az utca végén orvosi rendelő, gyógyszertár, szupermarket. A gyerekeim ezt szokták meg, itt boldogok. De a múltam okán örülök mindennek, ami a kényelmünket szolgálja és megtanítottam a gyerekeimet sokmindenre (unatkozás és egyéb rossz dolgok helyett) amiben mindannyian kedvünket leltük és átemeltem a múlt nyugalmat árasztó romantikáját az én családom életébe, de én nem mennék vissza egy önellátó gazdaságba, az biztos. Esetleg vendégségbe! 🙂
Kedves Zsuzsa, nem is kell visszamenned a régi életedbe, ha itt érzed jól magad. Nem bűn élvezni a technika vívmányait, és az sem baj, hogy ezt a modern világot ismertetted meg a gyermekeiddel.
Érdekes, hogy vannak olyanok, akik a jómódú, kényelmes városi létet hagyják ott egy olyan életért, amit Te gyerekkorodban megtapasztaltál. És ők se cserélnék le a jelenlegit a régivel.
Nem vagyunk egyformák, és ez így van jól!