Vizsgák letudva

A gyerekek túl vannak az osztályozó vizsgáikon.

Régen ilyentájt az otthonoktatós csoportokban egymást érték a vizsgabeszámolók: melyik gyerek hányast kapott, és talán úgy illene, hogy most én is beszámoljak az eredményekről, de nem teszem.

Egyrészt azért, mert nem hinném, hogy ez bárkit is komolyan érdekel – anyámon meg anyósomon kívül.

Másrészt azért, mert már minket se igazán érdekel. Ez nem azt jelenti, hogy elhanyagoljuk a gyerekeket, és nem fordítunk figyelmet a tanulmányaikra (nagyon is sok gondot fordítunk rá!), hanem azt, hogy a régebbi időkhöz képest immár nem olyan fontos, hogy milyen számokat írnak be a bizonyítványba.

 

Megmagyarázom.

1., Bárki is közületek emlékszik, hogy annak idején hányast kapott hatodik, hetedik vagy nyolcadik év végén kémiából, biológiából, vagy bármely más tárgyból…? Volt ezeknek jelentősége? Bármikor is megtörtént már, hogy valaki ezekre az osztályzatokra rákérdezett, mondjuk egy állásinterjún: “mondja csak, kisasszony, ez az általános iskola hetedik osztályában kapott év végi fizika jegy miért csak hármas…? “

Teljesen érdektelen – hacsak nem bukott meg az illető. Esetleg annak lehetett fontos, aki ezen a területen akart továbbtanulni, és  felvételiznie kellett a későbbiekben – mindenki másnak elhanyagolható volt.

2., Mit mutat meg az érdemjegy (egy magántanuló esetében)? Hogy a gyerek azon a bizonyos napon milyen teljesítményt mutatott egy adott tanár előtt.

És ha a gyerek épp lázas volt, vagy nyűgös, kimerült…?

És ha a vizsgáztató tanár volt lázas, nyűgös, vagy kimerült?

Ezek a tényezők mind befolyásolják az aznapi teljesítményt – illetve annak értékelését.

3., Az érdemjegy sokszor mutatja a tanár otthonoktatáshoz való attitűdjét is. Nyilván a tanárok kézzel-lábbal tiltakoznának ez ellen, és visszautasítanák még a gondolatát is annak, hogy az ő egyéni beállítódásuk befolyásolná az érdemjegyet, de én ennek ellenére azt mondom: az ember igenis beleviszi – akár tudattalanul is – a dolgokhoz való viszonyát.

Egyre több olyan tanárral találkozunk, akik kifejezik, hogy nem értik, miért lettek a gyerekeink magántanulók.

Ha nyíltan beszélnek: Szerintem nem lesz ennek jó vége, a szülő egyre kevesebb a tanításhoz.

Ha burkoltan fejezi ki magát: Szerintem tök jól csináljátok, és a gyereked nagyon ügyes is, de azért azoktól, akiket ÉN tanítok, azoktól többet követelek, hisz ÉN mégiscsak ezt tanultam a főiskolán, nem várható el egy laikus által tanított gyerektől, hogy ugyanolyan tudást mutasson fel, mint azok, akikkel ÉN foglalkozom – de ezzel nem akartalak megsérteni, és azért valahol elismerem a munkádat, mert egy nem szakmabelitől ez is szép teljesítmény. (Jobban belegondolva ez nem is burkolt kritika, hanem nyílt sértegetés és a szülő lebecsülése, valamint saját gőgjének kifejezése.)

4., A szakmai és szülői körökben gyakran felmerülő kérdés is egyre többet foglalkoztat minket, vagyis hogy minek kell korszerűtlen és életszerűtlen tanulnivalóval bombázni a gyerekeket? Főleg azokat, akik már ilyen fiatal korukban biztosan tudják, hogy milyen pályára készülnek, vagy ha ezt nem is tudják, azt biztosan tudják, hogy mivel NEM szeretnének foglalkozni, ha nagyok lesznek…?

Mostanra jócskán bele is fáradtunk a vizsgázásba.

Egyre nehezebb a kapcsolatteremtés a tanárokkal: a telefonálásról már rég leszoktam (sose tudtam elérni őket), így íméleket írogattam az iskola címére (mivel a tanárok közül nem mindenki adta meg a privát címét). Erre kaptam egy levelet, hogy ne írogassak, hanem figyeljem a honlapot, ott fent vannak az osztályozó vizsgák követelményei – ez újdonság volt, mondhatták volna hamarabb. Nagy nehezen megtaláltam a követelményeket, de azok köszönőviszonyban sem voltak a valósággal: pl. történelemből az I. világháború előtt fejeztük be a könyvet, a honlap szerint meg már a második világháborút is tudni kellett…

No, amikor sikerült a tanárt is elérni, meg vizsgaidőpontot is egyeztetni, akkor is ért még meglepetés: kiderült, hogy olyat is kérdezett a tanár a dolgozatban, ami a tankönyvben nem volt benne. Erre nagyon tiszteletteljesen rákérdeztem, mire megkaptam, hogy “de ezt mi vettük órán…” – csak ugye az otthonoktatott gyerek nem jár be órákra, így nem tudhatja, mi hangzott el, vagy: “benne volt a munkafüzetben” – munkafüzetet meg nem kaptunk, és csak ekkor esett le a tantusz a pedagógusnak, hogy ilyet nekünk nem osztott év elején.

Nem volt túl korrekt, hogy pénteken telefonáltak: hétfőn vizsga lesz.

Az se könnyű, hogy volt olyan tanár, aki kétszer is visszahívta a gyereket, mert nem tudta eldönteni, hogy ötöst adjon-e neki, vagy négyest. Kért tőle valami beadandót is; elküldtük azt a dolgozatot, amivel idén megnyertek a gyerekek egy országos tanulmányi versenyt. Tetszett, tetszett a dolgozat, de még mindig nem tudott dönteni a tanár, ezért megint elcsípte szegény fiamat, mikor találkozott vele véletlenül az iskola folyosóján, és még vizsgáztatta egy kicsit (négyszer vizsgázott tehát egy tantárgyból, és egyszer virított egy vaskos dolgozatot is) – ennyit a gyerekem még nem dolgozott egy ötösért!

Aztán megtörtént az is, hogy énekből kellett dolgozatot írni: azt hiszem, kevesen büszkélkedhetnek ilyennel!

Nem szeretném, ha hálátlannak tűnnénk; tisztában vagyunk azzal, hogy köszönettel tartozunk az iskoláknak, hogy befogadták a gyerekeinket, és pecsétes papírt adtak nekik a tankötelezettség teljesítéséről, és a tanároknak, hogy lyukas órákban levizsgáztatják a gyerekeket!

Visszatérve arra, hogy egyre kevésbé fontos, hogy milyen számok kerülnek be a gyerekek bizonyítványába (főleg azokból a tárgyakból, amik nem érdeklik őket, és nem fog kelleni majd az esetleges továbbtanulásukhoz): mi tudjuk, hogy a gyerekeink okosak és ügyesek, és hisszük azt is, hogy az otthonoktatás lehet sikeres – néhány ellenséges beállítódású tanár nem fogja tudni bebizonyítani nekünk az ellenkezőjét.

Ezek a gondolatok jó ideje formálódnak bennünk. A férjem azt mondta, hogy ha elolvassák ezt a bejegyzést, azt fogják, hinni, hogy valamelyik gyerekünk megbukott, és most rá akarom kenni az ellenséges tanárokra, valamint ideológiát gyártok ahhoz, hogy ez miért hagy hidegen, ezért leszögezem, hogy nem, egyik gyerek se bukott meg, sőt, nagyon jó jegyeket kaptak!