Hogyan nem lettem parasztasszony? – gondolatok a vidékre költözésről

A nagyvárosból vidékre való költözésnek én két fajtáját különböztetem meg.

Az egyik, amikor a család vesz az agglomerációban egy sorházi lakást vagy építenek egy piros falú, kúpcserepes, mediterrán stílusú házat, és reggelente két kocsiban araszolnak be a dugóban a nagyvárosba, a kertet pedig letérkövezik, vagy teleültetik tujával. Ezzel az élettel sincs semmi baj, de mivel az ilyen települések szinte már a nagyváros részének számítanak, és gyakran össze is érnek vele, ezt az életformát inkább kertvárosinak nevezném, mintsem falusinak (hiába van a településnek falu besorolása).

A másik fajtája a vidékre költözésnek az az, amikor a várost elhagyó család a szó szoros értelmében falura, vagy egyenesen tanyára költözik, állatot tartanak, földet művelnek, és a megélhetésüket is igyekeznek ehhez az új élethez igazítani, a helyi közösségnek pedig szerves részei lesznek.

Kb. 10-15 éve volt egy nagy fellendülés; sok városi embernek jutott eszébe akkoriban, hogy gyökeresen életmódot váltson, vidékre költözzön, lassítson, önellátásba kezdjen (vagy legalábbis megpróbálja).
Én is közéjük tartoztam.

Én vidékről származom, nekem voltak tapasztalataim az állattartással, földműveléssel kapcsolatban; hasogattam fát, raktam a bojlerben tüzet, főztem üstházban tököt a disznóknak, etettem cumisüvegből elárvult kismalacot, volt saját veteményesem, kapáltam és törtem kukoricát, tekertem a hurkatöltőt disznóvágáskor, vittem haza “elveszett” kisnyulat és kiskacsát a határból, barangoltam naphosszat az ártéren stb.
Én nem az az eset voltam, mikor a nagyvárosi nő romantikusat olvas a faluról, és kitalálja, hogy mostantól parasztasszonyt játszik – nekem tehát a vidéki élet nem lett volna ismeretlen, hisz csak folytattam volna a gyerekkori életmódomat.

Elkezdtem hát olyan bloggereket követni, akik előttem jártak ezen az úton, és – jól vagy rosszul – megvalósították a vidéki életet.
Bújtam az ingatlanhirdetéseket, a Fb-on tematikus csoportokban érdeklődtem a kiszemelt településekkel kapcsolatban, hogy iható-e a kútvíz és milyen a közbiztonság.
Kerestem a hasonló érdeklődésű emberek társaságát, elkezdtem járni egy “ökoterrorista” körbe, ahol többen közös életmódváltást terveztek (feltűnően sok volt köztük az egyedülálló nő), a neten bebarangoltam az összes magyarországi ökofalut, és ismertem minden komolyabb kezdeményezést.
Házépítési technikákat tanulmányoztam; tetszettek a hobbit-házak, és a dombházak, de utánanéztem a szupervályognak és a szalmabála házaknak is, sőt, még a konténerházon is elgondolkodtam – ennek az volt a vonzereje, hogy elmozdítható és nem kellett rá építési engedély.

Saját sütésű kifli, csemege uborka, az erdőben szedett gomba és paradicsomlé

Az önellátás felé törekvés jele volt az is, hogy az erkélyen paradicsomot meg paprikát neveltem cserépben, otthon sütöttem a kenyeret, amihez a búzát saját kézimalomban őröltem meg, vajat köpültem, befőztem, paradicsomot és uborkát tettem el, gyógynövényeket gyűjtöttem az erdőben, szövőállványon rongyszőnyeget szőttem, és a ruháink egy részét is magam varrtam.

Önellátásom további momentumai: saját gyűjtésű csipkebogyó szárítása a hasítás után. bodzaszedés szörpnek, lyukas pólókból szőtt szőnyegem és kézimalmom

A szívem mélyén éreztem azonban, hogy mindez soha nem fog valóra válni, főként a család miatt. Nem éreztem rajtuk az elszántságot. Mit szépítsem… a hideg rázta őket a költözés gondolatától, és így nem lett volna tisztességes őket kirángatni a komfortzónájukból.
Kétséges lett volna a megélhetésünk is, hiszen költözéskor a férjemnek fel kellett volna mondania a munkahelyén, és se kedve, se tehetsége nem lett volna a kétkezi munkához. (Az én munkába állásom akkor nem is jött szóba, hisz a gyerekek kicsik voltak.)
Pedig egy szakértő javasolta is, hogy “…mi sem egyszerűbb, elköltöztök falura, a férjed kitanulja a kovácsmesterséget, aztán abból éltek meg” – és ezen még én is nevetésben törtem ki, ahogy elképzeltem a világéletében nagyvárosban élt közgazdász férjemet, ahogy otthagyja az eszköz-forrás bizottság ülését, leveti az öltönyt, és eztán egy bőrkötényben, kidudorodó bicepsszel üti a forró vasat a falusi műhelyében…
Igaz, láttunk már nagyon jól sikerült életpálya-váltásokat is, de biztosan mondhatom, hogy ez az én férjemnek nem vált volna be.

Meglehet, hogy én se voltam elég elszánt az életmódváltást illetően, hisz nem tudtam például szívből gyűlölni a várost – pedig az alteros körökben illett ócsárolni a “bűzös és koszos” nagyvárosokat, amik beteggé tesznek (város=vírus).
A megélhetési kérdéseken kívül az is motoszkált a fejemben, hogy költözés esetén elesnek a gyerekek attól a sok lehetőségtől, amit a város biztosít nekik: nyelvtanfolyam, társasjáték-klub, PhotoShop és rajzórák, koncertek, színjátszókör, múzeumok, tánctanfolyam; minden, ami könnyedén elérhető volt addig nekik.

Amennyire tudom, a kiköltözést fontolgató ismerősök közül csak egy család váltott gyökeresen életmódot, a többiek végülis maradtak a városban.
Az is érdekes, hogy az általam figyelt bloggerek élete is többnyire zaklatott volt: például alig volt köztük olyan, akinek ne ment volna tönkre a házassága – hogy ez az egzisztenciális bizonytalanság, a nehéz fizikai munka vagy más miatt volt-e, azt nem tudom; meglehet, hogy ezek a párok amúgy is szétmentek volna.
Azt is tanulságos volt látni, hogy némelyik család milyen meggondolatlanul vágott bele az újfajta életmódba, és mekkora nélkülözések közt éltek, aminek a gyerekeik itták meg a levét, de nagyon komolyan.

Elengedtem tehát a sokat dédelgetett “nagy kert, kis ház” gondolatot. Nem is volt olyan nehéz elengedni, mert valahogy elmúlt a varázs magától is, és most kezelem a helyén a dolgokat.
Ki merem mondani mostanra, hogy én szeretem a várost a maga zsúfoltságával és büdösségével, sokfajta kulturális kihívásával együtt; és szeretem a vidéket is: a nyugalmat, az este az ártér felett elhúzó gémcsapatokat, imádom hallgatni szűkebb szülőföldem ízes tájszólását, és még Sankót is szeretem, ahogy kínai cirkuszművészeket megszégyenítő mutatványokkal biciklizik haza este a kocsmából.
Bár most az egyre nagyobb városok kapnak hangsúlyt az életemben, nem feledem a vidéket sem, csak valahogy meg kéne találnom az egyensúlyt a két élőhely között…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s